Katholikus Hetilap, 1873 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1873-10-09 / 41. szám

aláírásával kellett erősíteniük, h­ogy nem azok. A Coba falu lakói megtagadták az aláírást­, kinyilatkoztatván, hogy inkább meghalnak, mint hogy a kereszténységről lemondjanak; az asszonyok és kis gyermekek kivételé­vel mind bezárattak. Kitamura keresztényeit kezdet­ben megcsalták, de alig tudták meg, hogy a vízből való ivást a kereszténységről való lemondásnak értel­mezik, mindnyájan nyíltan kijelentették, hogy ők is ép oly keresztények, mint a cobabeliek. Közelök hetet azonnal bebörtönöztek, még a nők és gyermekek is ké­­rék, hogy bilincsre verettessenek. Néhány nap múlva a keresztényeket mind bezárták. Az omurai börtönökben jelenleg (1867-diki augusztusban) 110 hitvalló van, a nagasaku­ban több hatvannál.« A japáni kormány e brutális eljárását a külhatal­­mak képviselői nem ignorálhatták. Sajnos, ezek leg­nagyobb részben oly férfiak voltak, kiket a kereszté­nyek sorsa csak annyiban érdekelt, a­mennyiben ez nekik arra szolgáltatott alkalmat, hogy a nyilvánosság előtt »liberális humanismus« dicsfényében tűnjenek föl. A japáni kormánynál több izben közös lépések létettek arra, hogy az üldözési rendelések visszavonussanak. A franczia követ, Roches Leó, kitől leginkább lehetett volna erélyes tiltakozást várni, tartózkodó állást foglalt. Hogy ezen férfiú magatartása iránt tisztában legyünk, emlékezetbe kell hoznunk, hogy azelőtt Algírban tar­tózkodván, a keresztény vallásról lemondott, és törökké lett. Utóbb czélszerűnek találta ugyan ismét visszatérni a kereszténységhez, de egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a keresztény vallás iránti közömbösségét, sőt el­lenszenvét kimutassa. Petitjean apostoli vicarius előter­jesztéseire azt válaszolta, hogy a japáni kormány intéz­kedéseit teljesen helyesli, sőt nem pirult a püspöknek ajánlani, bízná a keresztényeket hitek külső megtaga­­dásár­a, hogy az országos törvényeknek elég­tétessék. Annyira ment, hogy a szabadságokat, melyekben a hit­térítőket a japáni kormány szerződésileg részesítette, megszorítani igyekezett. A többi követ fáradozásainak legalább az a sikere volt, hogy a keresztények véres ki­­végeztetése nem fordult többé elő. A kormány ígérte, hogy az ügy elintézésére külön tisztviselőket fog Naga­­sakiba küldeni. E­közben kínozták az elfogott k­eszté­­nyeket, és kinyilatkoztatták, hogy szabaddá tétethetnek mindazok, kik a kereszténységről lemondanak. »Nagasaki lakói, írja Cousin, majdnem naponkint látták, amint a lánczokkal terhelt keresztényeket a kor­mányzó palotájába vezették, hogy ott minden kigondol­ható módon a kereszténységtől való elszakadásra bi­as­­sanak. — Egy fiatal embernek eléje adták, gondoljon anyjára, nejére és gyermekeire. Noha zokogó, alig öt éves gyermekének látása lelkét marczangolá, mégis a hős atya ezt válaszolta : »Nem családomért vagyok ke­resztény, lelkemet kell megmentenem, ezért csak ma­gam vagyok felelős.« A nőket is elővezették. Bármily vétkesnek is találtassák valamely nő, Japánban annyi tisztelettel viseltetnek irántuk, hogy soha megkötözve nem jelennek meg a sokaság előtt. De a keresztény nő­ket semminemű gyalázattól nem kímélték meg. Mint a férfiakat, úgy a nőket is hátrakötött kezek­kel vezették elő.­ De a még szabadon hagyott keresztényekről sem feledkeztek meg. Augusztus 27-kére az Urakami-völgy­be ünnepélyes bírói gyűlést (goyo) hirdettek. Hogy a siker iránt biztosak legyenek, csak néhány szolid aggas­tyánt idéztek meg, kik részéről nagyobb engedékeny­ségre véltek számíthatni. Kettőt valóban meg is fél­em­lítettek, kik mindent megígértek, amit tőlük kívántak, de bátorságukat csakhamar visszanyerték, és így a csel meghiúsult. Sőt a keresztények hithűségekben még inkább megerősödtek. E szilárdság még a gyermekek­ben is bámulatos módon nyilvánult. »Egy 11 éves gyermeket, olvassuk Cousin hitkül­­dér egyik levelében, atyjának bebörtönöztetése után pogány rokonai fogadtak magukhoz. »Ha itt akarsz maradni, így szóltak hozzá, akkor a keresztény vallás­ról le kell mondanod.« — »Azt soha sem fogom tenni«, válaszolt a gyermek. »Jó, akkor nem kapsz sem ruhát, sem pénzt.« A gyermek sírva ment a missionáriusok­­h­oz, és elmondá, hogy nagybátyja miként akarta hitta­gadásra bírni. »Mit feleltél?« .— »Azt mondtam, hogy keresztény vallásomról soha sem fogok lemondani ; erre azzal fenyegettek, hogy nem kapok többé ruhát.« — »Akkor mi fogunk ruházni.« — »És családom sem lenne többé.« — »Akkor a püspök és papok fogják családodat képezni.« Erre a gyermek vigasztalódva ment el. A keresztények kezdettől fogva a legnagyobb érdekeltséget nyilvánították a szentséges pápa iránt. Most szor­ongattatásukban azon gondolatra jöttek, hogy szenvedéseiket neki levélben panaszolják el és imájába ajánlják magukat. Alig szükséges mondanunk, hogy kérésök meghallgattatott, és hogy IX. Pius üldözött japáni fiaihoz a vigasz és bátorítás szavait intézte. Végre egy hivatalnok érkezett Nagasakiba, ki, mint az európai követeknek megigértetett, a kereszté­nyeket szabadságba való helyezendő. Azonban kétsze­res erőlködéssel a szegényeket hittagadásra igyekeztek bírni; oly odúkba zárták őket, hol az alvás lehetetlen volt, a legszükségesebb tápot is megvonták tőlük, úgy, hogy egyéb kínjaiktól eltekintve is, életök bor­zasztó vértanúsághoz hasonlított. A szept. 7-én tartott bírói ülésben 21 -en csakugyan megtagadták hitüket. Október első napjaiban 10 családapát börtönükből a kinzókamarába vezettek; ezeket is irtóztató kínzások által hitök megtagadására bírták; példájuk bátorta­lanná tette a többi foglyot; nők és férfiak formulát írtak alá, melyben sajnálatukat fejezik ki a fölött, hogy idegen, a kormány által tiltott vallást követtek. Csak egyetlen egy állotta ki mind a kínzásokat. Alig helyezték e szerencsétleneket szabadságba, legott megbánták gyöngeségöket, még ugyanazon este 31-en a kormányzóhoz mentek, és így szóltak hozzá : »A kínzásból való félelmünkben lemondottunk hitünk­ről, de ez csak ajkunkkal történt; most vétségünket ismét jóvá akarjuk tenni; itt vagyunk, küldj újra a börtönbe, készek vagyunk mindent elszenvedni s még­is halni.« Más itt a következő napon ugyanezt tette. A kormányzó azonban megelégedett azzal, hogy szigorú felügyelet alá helyezte őket. Úgy látszott, mintha Na­­gasakiban és környékén az üldözést nem volna szándék tovább folytatni. Egyrészt a város új kormányzója talán azt remélte, hogy a­mit erőszakkal nem lehetett elérni.

Next