Katholikus Hetilap, 1873 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1873-10-09 / 41. szám
aláírásával kellett erősíteniük, hogy nem azok. A Coba falu lakói megtagadták az aláírást, kinyilatkoztatván, hogy inkább meghalnak, mint hogy a kereszténységről lemondjanak; az asszonyok és kis gyermekek kivételével mind bezárattak. Kitamura keresztényeit kezdetben megcsalták, de alig tudták meg, hogy a vízből való ivást a kereszténységről való lemondásnak értelmezik, mindnyájan nyíltan kijelentették, hogy ők is ép oly keresztények, mint a cobabeliek. Közelök hetet azonnal bebörtönöztek, még a nők és gyermekek is kérék, hogy bilincsre verettessenek. Néhány nap múlva a keresztényeket mind bezárták. Az omurai börtönökben jelenleg (1867-diki augusztusban) 110 hitvalló van, a nagasakuban több hatvannál.« A japáni kormány e brutális eljárását a külhatalmak képviselői nem ignorálhatták. Sajnos, ezek legnagyobb részben oly férfiak voltak, kiket a keresztények sorsa csak annyiban érdekelt, amennyiben ez nekik arra szolgáltatott alkalmat, hogy a nyilvánosság előtt »liberális humanismus« dicsfényében tűnjenek föl. A japáni kormánynál több izben közös lépések létettek arra, hogy az üldözési rendelések visszavonussanak. A franczia követ, Roches Leó, kitől leginkább lehetett volna erélyes tiltakozást várni, tartózkodó állást foglalt. Hogy ezen férfiú magatartása iránt tisztában legyünk, emlékezetbe kell hoznunk, hogy azelőtt Algírban tartózkodván, a keresztény vallásról lemondott, és törökké lett. Utóbb czélszerűnek találta ugyan ismét visszatérni a kereszténységhez, de egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a keresztény vallás iránti közömbösségét, sőt ellenszenvét kimutassa. Petitjean apostoli vicarius előterjesztéseire azt válaszolta, hogy a japáni kormány intézkedéseit teljesen helyesli, sőt nem pirult a püspöknek ajánlani, bízná a keresztényeket hitek külső megtagadására, hogy az országos törvényeknek elégtétessék. Annyira ment, hogy a szabadságokat, melyekben a hittérítőket a japáni kormány szerződésileg részesítette, megszorítani igyekezett. A többi követ fáradozásainak legalább az a sikere volt, hogy a keresztények véres kivégeztetése nem fordult többé elő. A kormány ígérte, hogy az ügy elintézésére külön tisztviselőket fog Nagasakiba küldeni. Eközben kínozták az elfogott kesztényeket, és kinyilatkoztatták, hogy szabaddá tétethetnek mindazok, kik a kereszténységről lemondanak. »Nagasaki lakói, írja Cousin, majdnem naponkint látták, amint a lánczokkal terhelt keresztényeket a kormányzó palotájába vezették, hogy ott minden kigondolható módon a kereszténységtől való elszakadásra biassanak. — Egy fiatal embernek eléje adták, gondoljon anyjára, nejére és gyermekeire. Noha zokogó, alig öt éves gyermekének látása lelkét marczangolá, mégis a hős atya ezt válaszolta : »Nem családomért vagyok keresztény, lelkemet kell megmentenem, ezért csak magam vagyok felelős.« A nőket is elővezették. Bármily vétkesnek is találtassák valamely nő, Japánban annyi tisztelettel viseltetnek irántuk, hogy soha megkötözve nem jelennek meg a sokaság előtt. De a keresztény nőket semminemű gyalázattól nem kímélték meg. Mint a férfiakat, úgy a nőket is hátrakötött kezekkel vezették elő. De a még szabadon hagyott keresztényekről sem feledkeztek meg. Augusztus 27-kére az Urakami-völgybe ünnepélyes bírói gyűlést (goyo) hirdettek. Hogy a siker iránt biztosak legyenek, csak néhány szolid aggastyánt idéztek meg, kik részéről nagyobb engedékenységre véltek számíthatni. Kettőt valóban meg is félemlítettek, kik mindent megígértek, amit tőlük kívántak, de bátorságukat csakhamar visszanyerték, és így a csel meghiúsult. Sőt a keresztények hithűségekben még inkább megerősödtek. E szilárdság még a gyermekekben is bámulatos módon nyilvánult. »Egy 11 éves gyermeket, olvassuk Cousin hitküldér egyik levelében, atyjának bebörtönöztetése után pogány rokonai fogadtak magukhoz. »Ha itt akarsz maradni, így szóltak hozzá, akkor a keresztény vallásról le kell mondanod.« — »Azt soha sem fogom tenni«, válaszolt a gyermek. »Jó, akkor nem kapsz sem ruhát, sem pénzt.« A gyermek sírva ment a missionáriusokhoz, és elmondá, hogy nagybátyja miként akarta hittagadásra bírni. »Mit feleltél?« .— »Azt mondtam, hogy keresztény vallásomról soha sem fogok lemondani ; erre azzal fenyegettek, hogy nem kapok többé ruhát.« — »Akkor mi fogunk ruházni.« — »És családom sem lenne többé.« — »Akkor a püspök és papok fogják családodat képezni.« Erre a gyermek vigasztalódva ment el. A keresztények kezdettől fogva a legnagyobb érdekeltséget nyilvánították a szentséges pápa iránt. Most szorongattatásukban azon gondolatra jöttek, hogy szenvedéseiket neki levélben panaszolják el és imájába ajánlják magukat. Alig szükséges mondanunk, hogy kérésök meghallgattatott, és hogy IX. Pius üldözött japáni fiaihoz a vigasz és bátorítás szavait intézte. Végre egy hivatalnok érkezett Nagasakiba, ki, mint az európai követeknek megigértetett, a keresztényeket szabadságba való helyezendő. Azonban kétszeres erőlködéssel a szegényeket hittagadásra igyekeztek bírni; oly odúkba zárták őket, hol az alvás lehetetlen volt, a legszükségesebb tápot is megvonták tőlük, úgy, hogy egyéb kínjaiktól eltekintve is, életök borzasztó vértanúsághoz hasonlított. A szept. 7-én tartott bírói ülésben 21 -en csakugyan megtagadták hitüket. Október első napjaiban 10 családapát börtönükből a kinzókamarába vezettek; ezeket is irtóztató kínzások által hitök megtagadására bírták; példájuk bátortalanná tette a többi foglyot; nők és férfiak formulát írtak alá, melyben sajnálatukat fejezik ki a fölött, hogy idegen, a kormány által tiltott vallást követtek. Csak egyetlen egy állotta ki mind a kínzásokat. Alig helyezték e szerencsétleneket szabadságba, legott megbánták gyöngeségöket, még ugyanazon este 31-en a kormányzóhoz mentek, és így szóltak hozzá : »A kínzásból való félelmünkben lemondottunk hitünkről, de ez csak ajkunkkal történt; most vétségünket ismét jóvá akarjuk tenni; itt vagyunk, küldj újra a börtönbe, készek vagyunk mindent elszenvedni s mégis halni.« Más itt a következő napon ugyanezt tette. A kormányzó azonban megelégedett azzal, hogy szigorú felügyelet alá helyezte őket. Úgy látszott, mintha Nagasakiban és környékén az üldözést nem volna szándék tovább folytatni. Egyrészt a város új kormányzója talán azt remélte, hogy amit erőszakkal nem lehetett elérni.