Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1875-09-16 / 37. szám
/ Budapest, 1875. 37. szám. Szeptember 16. Megjelenik minden csütörtökön. — Előfizetési ár : egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 frt. — Hirdetések ára: 4 hasábos petit sor 8 kr. Az előfizetési pénzeket a Szent-István-Társulat igazgatóságához, a kéziratokat a lapszerkesztőséghez (Lövész utcza 11. sz.) kérjük küldeni. A halálbüntetés erkölcsi szempontból. ti. (M .g.) Vannak bűnök a társas életben, melyekért arányos büntetés nem létezik, melyek ép azért, mivel jóvá nem tehetők, az arányos elégtételnek már magukban minden lehetőségét kizárják, melyek hármas természetűek s kettős hatásúak; először ugyanis az isteni, emberi s társadalmi jogot támadják meg; másodszor pedig hatás-, eredményre nézve egyrészt lelki, másrészt testi kárt okoznak. Ilyen az embert a társadalomban erőszakosan életétől megfosztani, melyre a keresztény morál értelmében egyes s magán embernek, sőt ítélet nélkül még a fejedelemnek sincs joga. De ezen a jogok legszomorubbika előtérbe lép ak-kor, ha azt a végsőig sülyedt magán ember embertársán elkövette. Ezen jog égi eredeti, mint minden törvényes hatalom joga, melylyel élni kell az igazság és igazságos- ság eszméinek föntartása érdekében, s melyet nem gya- korolni, ott, hol a közérzület már ítélt,bűn az Isten és emberiség ellen. A szántszándékos, erőszakos gyilkosságot a törvény nevezheti egyszerű ölésnek, de az erkölcsi érzés nem. Az emberi törvény fölött áll az isteni törvény. Vájjon van-e a bűn és büntetés közt arány, midőn rafinált gyilkosok, apa-s gyermekölők, rablók, a társadalom söpredéke, gonosztevők, kik százszor megérdelik a halált, hasonlóan bűnhődnek azokhoz, kik egy szerencsétlen pillanatban, a düh vagy felkorbácsolt indulat vakító hatása alatt elég szerencsétlenek voltak embertársaikat életöktől megfosztani? van-e arány a bűn és büntetés közt, midőn kisebb vagy nagyobb bűnös egyformán számíthat a kegyelemre? Van-e arány a bűn és büntetés közt, midőn nem ritkán egy ügyes replika sarokba szorítja az igazságot, s midőn a hallgatók tapsolnak az eltaposott igazság fölött s a legvilágosabb tagadhatlan gonosz tények ellenében kénytelen magát megadni a humanismus? Innét, ezen aránytalanságból vezetendő le ama megrázó erkölcsi sülyedést mutató jelenség, hogy a felvilágosultság századában a durva bűnök légióival találkozunk. Soha, soha nem volt még kor, midőn az egyéni életnek kevesebb garantiája lett volna, mint napjainkban. Hajdan, ha egy kivégzési ítélet aláiratott s végrehajtatott, annak hire mint megdöbbentő rém járta be az ország határait s atyáink éveken át emlékeztek róla és ijesztő eseményként adták át szomorú emlékét utódaiknak. Azon korban nem csak jobb volt az emberiség, de bölcsebb volt a törvény, humánusabb a közérzület, erősebb az erkölcsi alap megtámadása fölött érzett közmegdöbbenés, s igazságosabb a szigor, s ami fő, tiszteletben állott a vallás. A törvény kérlelhetlen szigora amily biztos erkölcsi alapon állott a társadalommal szemközt, úgy tudott különbséget tenni az erkölcsi s tényleges bűnös között. Az ókor barbarismusa, a középkor fanatismusa s a mai kor apathiája e kérdésnél, teljes egyenrangban állanak. Azonban ama magasztos s tagadhatlanul nagy keblekből kisugárzott humanismus, mely a vérpad eszméjét a társadalomból kitörülni törekvők s a büntető codexek azon lapjait, melyeken a halálítélet áll, széttépni óhajta, nem vágyhatott azon szélsőségre, melyre a mai modern humanismus eljutott. Ez már túlment a határon. Az a közerkölcsiség emelésére irányozta törekvéseit, a mai pedig a közerkölcsiség rovására. Oly tény ez, melyet tagadni nem lehet. Az élet bizonyítja. Kérdés tehát, van-e a mai kor magasztalt humanismusának erkölcsi vagy anyagi haszna? Erkölcsi haszna nincs. A bűnös, ki megérdemelte a halált, nem jobbá, hanem ártalmatlanná van téve, egy bizonyos időre. Nem javul meg, hanem tovább képezi magát. Emellett azon tudat folytán, hogy nincs bűn, melynek büntetése a halál, az erkölcsi közérzület lazul, a bűn félelme kisebbedik; a vakmerőség szemtelenebb, kirívóbb lesz, az életbiztonság folytán, az állítólag jól 37