Katholikus Néplap, 1849. október-december 2. évfolyam, 1-13. szám)
1849-11-08 / 6. szám
42 mindent, kemény boszut álland az ö megsértett nemzete ’s hazájáért. Mit tegyen a’ jámbor özvegy? hisz az ö hajléka legelső martalékul fog esni a’ betörendő vad harczosoknak! — Térden állva ’s a’ legbuzgóbb imádságban tölté szegény az egész éjét, bízva ’s kérve a’ Mindenhatót segélyért, utalomért maga és szeretett gyermeke’ számára, kit a’ hű és félelem miatt a’ szobácskának egy szegletében láta kedvetlenül és meredten ülni, a’ nélkül, hogy részt venni látszanék az édes anyának bizalmas imájában. A’ kegyesszivü anya könyörgése közben gyakortább ismétlé egy régi ájtatos énekből eme szavakat: Emelj Isten bástyát nekünk," Hogy ne ártson ellenségünk. Ezen versek’ gyakori hangoztatását megsokalván, ’s elunván már az ifjú, imigy szóla anyjához: „Ugyan édes anyám! mikép várhatja ön Istentől, hogy ő nekünk valami különös bástyát emeljen?“ Mire a’ jó anya felelé: ,,E’ szavakkal, édes fiam! nem azt kívánom, hogy az ur Isten valóságos bástyát emeljen köröttünk; hanem átalában csak arra kérem ő szent Fölségét, hogy bennünket mindenható erejével védjen ’s ótalmazzon a’ fenyegető veszélyek ellen. De egyébiránt, fiam, azt gondolod-e, hogy számunkra valódi védfalat emelni tán lehetetlen dolog az Istennek? Ezt, fiam, ne gondold a’ mindenhatóról! csak higyjünk benne, ’s bizalommal esedezzünk kegyelméért.“ Fölhivá ekkor az ifjút is, hogy vele együtt imádkozzék; mire az csakugyan hajlott is, noha különben nem igen szolgál a szája’ izére az imádság, így tehát az éjnek hátralevő részét mindketten imádkozva virrasztók át, anya és fiú. Alig kondula a’ hajnali imára szólító harang, máris iszonyú zaj és üvöltés, trombiták’ harsogása, dobok’ pörgése, ágyúk’ ’s puskák’ durrogása hallatszék a’ város körül, ’s mindig beljebb és beljebb haza az utczákon. A’ kis házikónak lakóji, kapujokat és ablaktábláikat bezárván, szobácskájukban huzák meg magukat; ott ülének néma rettegéssel, csak néha néha fohászkodván egyet aggodalmukban ; ők szinte halják az előttük elrobogó lovas és gyalog fegyvereseket, vad kurjongás és érthetlen nyelvű kiabálások közt a’ városban pusztítókat. Minden közelebb eső lármára azt hitték szegények, hogy most ő hozzájuk tör be egy dúló csapat. Közben közben, ha a’ dulók’ zaja távolabb látszék lenni, ismét csöndes de buzgóbb imára nyilának meg ajkaik ; ’s kivált az anya újra meg újra elmondogatá ama bizalmi verseket: „Emelj, Isten, bástyát nekünk, Hogy ne ártson ellenségünk.44 Az idő csak folyt, ’s a’ pusztítást követő lárma, többszöri megújulás után, végre elcsöndesült, a’ nélkül, hogy az özvegy aszszony’ kapuján vagy ablakain csak kopogtatott volna is valaki. Eljött a’ dél, elmúlt a’ délutáni idő; csend vala mindenfelé, és semmi nesze az ellenségnek. Végül, midőn a’nap már estére járt, a’ csend még folytonosan tarta, bátorságot von a’ fiú, ’s nagy halkan kinyitja az utczára szolgáló ablak’ tábláját, félénken kitekint: hát — ki írhatja le bámulatát? — midőn házuk előtt egy roppant hóbástyát pillanta meg, melly az elmúlt éjjeli hózivatar’ alkalmával keletkezett, ’s a’ kis házikót egészen elfödé az utczán járók’ szeme elöl. „Hatalmas Isten!“ — igy kiálta föl csudálkozás és öröm közt — „nézze csak el édes anyám, minő védfal emelkedett házunk előtt!“ Kinéz az asszony, ’s könybe lábadtak szemei a’ hála- és örömérzet miatt, hogy a’ mindenható Istennek védő karja illy különösen mentette meg ötét, fiát, és vagyonkáját a’ pusztító ellenség’dühétől. Azonnal mindketten térdre