Katholikus Néplap, 1850. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1850-02-14 / 7. szám
54 Igaz, hogy a’ világ’ mostani állása, ’s különösen a’ mi édes magyar hazánk’ jelen körülményei olyanformák, hogy ha azokat méltán fontolóra veszszük, hát inkább a’ setétlő búbánat’ ránczai fogják homlokunkat barázdálni, mintsem hogy örömet éreznénk, ’s vígan ugrándoznánk. De higyük, erősen higyük azt, édes hazámfiát! hogy valamint a’többi országoknak, úgy a’ mi forrón szeretett Magyarhonunknak is sokkal több haszna, mintsem kára leend a’ ránehezült csapásokból. Sok ember észre jött, sok ember megokosult, sok élettelen keresztény uj hitéletre föltámadott már eddig is, nálunk úgy, mint egyéb országokban. Már pedig csak ennyi lelki nyereség is végnélkül többet nyom ama világi és múlékony dolgok’ elvesztésénél, miket a’ múlt háborúságok’ szélvészei tőlünk elsodortak. Mert „mit használna az embernek, ha egész világot megnyerné is, de lelkének kárát vallaná? avagy micsoda váltságot adhat ember az ő lelkéért?“ (Máté 16. v. 26. v.) Így mond Üdvözítőnk, ki leginkább föl tudá fogni az emberi lélek’ nagy becsét ’s méltóságát, minthogy annak megmentése végett akara annyit szenvedni. Használjuk föl bölcsen a’ nagyböjti jó alkalmat, atyámfiai! ’s mint anyánk az egyház a’ hamvazás által is figyelmeztetni kíván, gondolkodjunk e’ világ’ múlandósága, ’s bűneink’ irtogatása felöl. Nekem igen jó ösztönül szolgál erre a’ 89-dik zsoltár, mellyet Mojzes, az Isten’ lelkétől megihletett népvezér, készite a’ pusztában azon alkalommal, midőn emberszeretö szivét ellepte a’ keserűség és fájdalom, látván, hogy Izrael’ fiainak Isten ellen zúgolódni merészelt sokasága együl egyig elhal a’ pusztában; ’s azok közöl, kik Egyiptombéli kijövetelkor húsz évet már túlhaladtak vala, csupán Józsue és Khaleb fognak bemenni az Ígért boldog Kanaanba, mint ha szelíd emberek. E’gyönyörű zsoltár, mellyet én itt magyar versekbe szedtem, igen szépen rajzolja Istennek öröklétét, szentségét, bűnsujtó igazságát, ’s az emberi életnek múlandóságát. Olvassátok csak! A’ 89-dik Zsoltár. Istenem! te voltál, ’s vagy minékünk Kezdet óta biztos menedékünk. Föld, hegyek ’s csudái nagy világnak Még picziny csirában sem valának, És te létezél már úgy, mikint vagy, Mind öröktől élő ’s végtelen nagy. A’ világ ’s mi létünk’ folytatása Más-e, mint a’ létmód’ változása? Minden elmúl, a’ mi fönn ’s alant van : De te Isten állasz változatlan. Alkotád az embert föld’ porábul ’S többi földlakóknak lett urául; így becsülve tőled, óh Kegyelmes! Ő irántad még sem engedelmes! — „Térj a’ porba, bánnad!“ dörgi szájad, Mert hatalom ’s igazság van tenálad: ’S im! a’ bús halálnak sújt haragja, Melly a’ testet újra pornak adja. Évek’ ezreit ha számba vészed, Nálad , mint a’ tegnap , úgy enyészett; Vagy, mikint az éjből egy negyedrész, Évezett szemed csak annyinak néz. Hátha méred a’ mi életünket, Összevéve minden éveinket: Óh! mi semmiségnek kell találnod, ’S eltűnőnek, mint az éji álmot! Gyorsan elhalunk, mint fa a’ réten, Melly virágkecsével kérkedékeny; Reggelen virul még szép tökélye, Este már levágta vasnak éle. Számtalan bűnünket hogyha látod, Méltán csap fejünkre bosszúlángod. Ah! pedig te mindent tudsz, az Isten, Bárki mit műveljen ott, vagy itten; Nincs szivünknek ollyan dobbanása , Azt, Uram! szemed hogy meg ne lássa. Megharagvál ránk, mert vétket utálsz; ’S jogszerűn ítélve, most boszút állsz; Vétkes nemzedékünk’ életébül