Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)

1856-01-22 / 4. szám

30 SL rrtanak az irodalom czéhmesterei. Számukra az ő­ jó példát fölmutasson, tanácsot adjon, és egyúttal •i ' i- __.i —— • j ' a i i­i-------------1 ítészek kezeiben nem virulnak dijkoszoruk. Am hagyánl A Kath. Néplap íróinak sokkal becsesebb jutalom a csöndes fohász, mellyel szavaikkal egyik­­másik olvasó szivéből ég felé fölvezetnek, honnan aztán kölcsön fejében az isteni vigasztalás harmat­ja hull alá. A vallásos czikkek íróinak jutalmuk nem a földön van. Túl a síron nyílnak a hervadat­­lan virágok, mellyekből az ő koszorúikat angyal­kezek iűtögetik. Igaz, hogy a világ, még az iró­­világ szemeiben is csekély pont az olly iró neve, ki a Kath. Néplap alázatos hasábjainak ir, de azért áldásban van itthon, családi körünkben. És ez mindig becses dolog lehet akárkinek is. Ne félje­tek, ne vonakodjatok tehát barátim? rokonim s­e szerény térre lépni. A szerkesztő nem ígérheti u­­gyan, hogy arczképeiteket egymás után kiadja. De én azt ígérem, hogy a nagy kath. családban szájról szájra jár nevetek, és áldásban lesz. A kath. nép mindig tisztelettel, mindig áldva, fogja emle­getni mélt. Fogarassy püspök, Vezerle Gáspár és Grynaeus Alajos kanonok urak neveit, kik nem átallották együgyü körébe leereszkedni, számukra szépet és jót írni. Senki se tartson, hogy talán a köz­­napiság pora, mellybe lépniök kell, elszennyezi őket. Ismételve olvastuk a szerkesztő panaszát, hogy még most is vannak érseki­ és püspöki szék­városok, mellyekből a Kath. Néplapnak tudósítá­sokat nem küldenek. Megvallom én, noha falun lakom, szégyellem magamat e részvétlenség miatt. Kár aztán azt a szegény Kath. Néplapot fitymálni, íróit lelerántani, mikor a lap érdekének emelésére az újhegye sem mozdul. Mer fitymálni azt, mit mások írnak, s jobban csak azért nem írnak, mert nem tudnak, és jobbat nem írni: ezt ne mondja meg ,,István­ bácsi“ hogy ez mi? Már én igen szépen kérem érdemes bátyám uramat, hogy ettől a mi szegény Néplapunktól ezután se sajnálja, se fárad­ságát, se tintáját. A ki olly hires könyvet, s olly kelendő kalendáriumot tudott írni, tud lenditeni a Kath. Néplapon is. Egyátalán pedig legyen ben­nünk több szeretet és lelkesedés saját ügyünk iránt; aztán minél kevesebb hiúság, még kevesebb dics­­vagy, és épen semmi szivünket is fölvidámítsa. A katholikus ember nyakán az ájtatos fohász, a tisztességes beszéd mellett az ár­tatlan mosolygás is elfér. Igazam van-e ,,István­ bácsi“? Érdemes bá­tyám uram írásai sok részben föl vannak­­eresztve ártatlan vidámságokkal, és én nem gondolom, hogy valakinek botránkozására szolgáltak volna. De le­gyen ennyi elég e pontról. Adja Isten, hogy hasz­náljon. Óhajtom, hogy a megkezdett félévben, ne legyen szerkesztőnknek oka azon panaszkodni, hogy még a kath. főhelyeken sincsenek levelezői. Mert furcsa, hogy erről egy szerkesztőnek sincs, a Kath. Néplapon kívül oka panaszkodni! Mért van ez igy ? meddig lesz ez még igy? Ott ordon idő van, csak úgy csapdossa befagyott apkablakomhoz az üvöltő szél a havak foszlányait, _ azonban ne tessék neheztelni, hogy rosz társalkodóként az idővel kezdem beszédemet. Zord idő van , mint mondom , s boldog i­lyenkor az ember, ha a barátságos kályha mellett ülve, el­mondhatja: hála Istennek, megelégedve sorsom­mal, ülhetek szerény lakomban ! Él-elgondolkodom a lefolyt nyári napokra s az akkor tapasztaltakra; s mit az időben, mint az ollyan falusi ember, a sok foglalatosságnak miatta meg nem tehettem, azt most a hosszabb téli estéken teljesíthetem, azaz: irhatok valamicskét az én kedves Néplapomnak. Mindenek előtt pedig légy üdvöz ez uj évben, s gyarapodjál Isten segedelmével, mint eddig szok­tál bölcseségben, számban és években. És most, halld, mit tapasztalok a többi között a lefolyt nyáron. Voltam Gyöngyfalun. Lakik itt egy becsüle­tes öreg ember, régi ismerősöm , ennek meg van egy komája, ehhez vezetett korlát­ba, mert épen kaczérkodás azokkal, kik ügyünknek nem barátjai. A legnagyobb dicsőség­­ előtti nap vala kedves leánykájának a menyegzője, mindig az, ha másoknak lelki hasznukra vagyunk. Együtt ültek a lakodalmas vendégek, kik még a írjanak tehát minél többen, a lap czélját, ter­jedelmét szem előtt tartva. Egy két rövid czik­­kecske félévenkint nem a világ. Csak azt tartsuk szem előtt, hogy kiknek és mi czélból írunk : ha egyszer nem, másszor lesz szívünkben érzelem, lesz elménkben gondolat, mellynek közlése, jótékony teend. Hadd legyen lapunkban minél nagyobb változatosság, mind a tárgyakra, mind a fölfogásra nézve. Vegyítsünk olly­kor egy kis ártatlanul vi­­dámitót is. A Néplap sem nem predikácziok —sem nem imádságok tárháza, mellyekhez egyszer úgy, lakodalom fáradalmaitól ki nem dőltek. Nemigen nagy kedvem volt,öregem tudta az okát. — Jejünk úgymond, nézzük meg Gyöngyfa­lu egyik újabb ékességét, mert látom, itt nincs nagy kedve a mulatókkal tölteni az időt. S men­tünk. Útközben előfordult, hogy mennyi nagyobb és apróbb jószág vágatott le a lakodalomra, meny­nyi bor fogyott el, s gondolo, mikép bizon­yko­sabb lenne az úgy is olly drága, szűk időben a za­jos lakodalmazás tömérdek költségeit az ifjú há­zaspárok új gazdaságába fektetni. Azután meg se­mm­i máskor szent komolyság illik. Hanem ollyan , hogy sem tetszett a jó öregnek a magyar földmi­­kedves vendég, a­ki hetenkint beköszönt hozzánk, hogy egy-egy szép tanulságot hozzon, a velőknél sok helyütt divatozó ama valóban rut szó­­egy-egy Sikás, minél fogva a mikoron a násznagy a leves­be­li A szép kertészné. (Falusi történet.) Szabó Imre.

Next