Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)
1856-01-22 / 4. szám
30 SL rrtanak az irodalom czéhmesterei. Számukra az ő jó példát fölmutasson, tanácsot adjon, és egyúttal •i ' i- __.i —— • j ' a i ii-------------1 ítészek kezeiben nem virulnak dijkoszoruk. Am hagyánl A Kath. Néplap íróinak sokkal becsesebb jutalom a csöndes fohász, mellyel szavaikkal egyikmásik olvasó szivéből ég felé fölvezetnek, honnan aztán kölcsön fejében az isteni vigasztalás harmatja hull alá. A vallásos czikkek íróinak jutalmuk nem a földön van. Túl a síron nyílnak a hervadatlan virágok, mellyekből az ő koszorúikat angyalkezek iűtögetik. Igaz, hogy a világ, még az iróvilág szemeiben is csekély pont az olly iró neve, ki a Kath. Néplap alázatos hasábjainak ir, de azért áldásban van itthon, családi körünkben. És ez mindig becses dolog lehet akárkinek is. Ne féljetek, ne vonakodjatok tehát barátim? rokonim se szerény térre lépni. A szerkesztő nem ígérheti ugyan, hogy arczképeiteket egymás után kiadja. De én azt ígérem, hogy a nagy kath. családban szájról szájra jár nevetek, és áldásban lesz. A kath. nép mindig tisztelettel, mindig áldva, fogja emlegetni mélt. Fogarassy püspök, Vezerle Gáspár és Grynaeus Alajos kanonok urak neveit, kik nem átallották együgyü körébe leereszkedni, számukra szépet és jót írni. Senki se tartson, hogy talán a köznapiság pora, mellybe lépniök kell, elszennyezi őket. Ismételve olvastuk a szerkesztő panaszát, hogy még most is vannak érseki és püspöki székvárosok, mellyekből a Kath. Néplapnak tudósításokat nem küldenek. Megvallom én, noha falun lakom, szégyellem magamat e részvétlenség miatt. Kár aztán azt a szegény Kath. Néplapot fitymálni, íróit lelerántani, mikor a lap érdekének emelésére az újhegye sem mozdul. Mer fitymálni azt, mit mások írnak, s jobban csak azért nem írnak, mert nem tudnak, és jobbat nem írni: ezt ne mondja meg ,,István bácsi“ hogy ez mi? Már én igen szépen kérem érdemes bátyám uramat, hogy ettől a mi szegény Néplapunktól ezután se sajnálja, se fáradságát, se tintáját. A ki olly hires könyvet, s olly kelendő kalendáriumot tudott írni, tud lenditeni a Kath. Néplapon is. Egyátalán pedig legyen bennünk több szeretet és lelkesedés saját ügyünk iránt; aztán minél kevesebb hiúság, még kevesebb dicsvagy, és épen semmi szivünket is fölvidámítsa. A katholikus ember nyakán az ájtatos fohász, a tisztességes beszéd mellett az ártatlan mosolygás is elfér. Igazam van-e ,,István bácsi“? Érdemes bátyám uram írásai sok részben föl vannakeresztve ártatlan vidámságokkal, és én nem gondolom, hogy valakinek botránkozására szolgáltak volna. De legyen ennyi elég e pontról. Adja Isten, hogy használjon. Óhajtom, hogy a megkezdett félévben, ne legyen szerkesztőnknek oka azon panaszkodni, hogy még a kath. főhelyeken sincsenek levelezői. Mert furcsa, hogy erről egy szerkesztőnek sincs, a Kath. Néplapon kívül oka panaszkodni! Mért van ez igy ? meddig lesz ez még igy? Ott ordon idő van, csak úgy csapdossa befagyott apkablakomhoz az üvöltő szél a havak foszlányait, _ azonban ne tessék neheztelni, hogy rosz társalkodóként az idővel kezdem beszédemet. Zord idő van , mint mondom , s boldog ilyenkor az ember, ha a barátságos kályha mellett ülve, elmondhatja: hála Istennek, megelégedve sorsommal, ülhetek szerény lakomban ! Él-elgondolkodom a lefolyt nyári napokra s az akkor tapasztaltakra; s mit az időben, mint az ollyan falusi ember, a sok foglalatosságnak miatta meg nem tehettem, azt most a hosszabb téli estéken teljesíthetem, azaz: irhatok valamicskét az én kedves Néplapomnak. Mindenek előtt pedig légy üdvöz ez uj évben, s gyarapodjál Isten segedelmével, mint eddig szoktál bölcseségben, számban és években. És most, halld, mit tapasztalok a többi között a lefolyt nyáron. Voltam Gyöngyfalun. Lakik itt egy becsületes öreg ember, régi ismerősöm , ennek meg van egy komája, ehhez vezetett korlátba, mert épen kaczérkodás azokkal, kik ügyünknek nem barátjai. A legnagyobb dicsőség előtti nap vala kedves leánykájának a menyegzője, mindig az, ha másoknak lelki hasznukra vagyunk. Együtt ültek a lakodalmas vendégek, kik még a írjanak tehát minél többen, a lap czélját, terjedelmét szem előtt tartva. Egy két rövid czikkecske félévenkint nem a világ. Csak azt tartsuk szem előtt, hogy kiknek és mi czélból írunk : ha egyszer nem, másszor lesz szívünkben érzelem, lesz elménkben gondolat, mellynek közlése, jótékony teend. Hadd legyen lapunkban minél nagyobb változatosság, mind a tárgyakra, mind a fölfogásra nézve. Vegyítsünk ollykor egy kis ártatlanul vidámitót is. A Néplap sem nem predikácziok —sem nem imádságok tárháza, mellyekhez egyszer úgy, lakodalom fáradalmaitól ki nem dőltek. Nemigen nagy kedvem volt,öregem tudta az okát. — Jejünk úgymond, nézzük meg Gyöngyfalu egyik újabb ékességét, mert látom, itt nincs nagy kedve a mulatókkal tölteni az időt. S mentünk. Útközben előfordult, hogy mennyi nagyobb és apróbb jószág vágatott le a lakodalomra, menynyi bor fogyott el, s gondolo, mikép bizonykosabb lenne az úgy is olly drága, szűk időben a zajos lakodalmazás tömérdek költségeit az ifjú házaspárok új gazdaságába fektetni. Azután meg semmi máskor szent komolyság illik. Hanem ollyan , hogy sem tetszett a jó öregnek a magyar földmikedves vendég, aki hetenkint beköszönt hozzánk, hogy egy-egy szép tanulságot hozzon, a velőknél sok helyütt divatozó ama valóban rut szóegy-egy Sikás, minél fogva a mikoron a násznagy a levesbeli A szép kertészné. (Falusi történet.) Szabó Imre.