Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)

1856-01-02 / 1. szám

) 4 H-2­0 igy felele : „Igen Stokó igen! jól mondja ön, hogy igált engem keserű szavakkal, minőket még ember min­t én e világtól meg kívánok válni, s meg is fogok vár -­z nem hallott a földön; átkot is szórt de mégis, hogy legalább egy élő lélek legyen a­ tanúja elszánt lépésemnek, ha meghallgatja ön rö­vid történetét zajos életemnek, elmondom azt. “ „Igen is meghallgatom!“ felele Stokó , s leülvén a kis Semsey Gyula gyepes sirhalmára, figyelő arczát az urfira függesztő , ki uj ülést választván a kemény márványon, a jámbor halásznak igy kez­­de beszélni: „Az én nevem Haj­másy Elemér; atyám uradalmi tiszt volt Börgöndön, s már tizen­két évek előtt meghalt; szegény jó özvegy anyám e városba jött lakni velem egyetlen fiával; kérői találkoztak azonnal, mert fiatal, szép és kedves vo­­la ő; de férjhez menni nem akart, mert egyedül nekem kívánt élni, mivel szeretett engem igazán, kimondhatatlanul; én is szerettem és tiszteltem őt, a­mint csak gyermek szeretni képes. Istenem ! bár gyermek koromban meghaltam volna, vagy leg­alább szivem, elmém s érzelmem maradt volna gyem­ekies örökké! de mennél inkább nevelőd­tem, annál inkább szűnt szivemben a szeretet, az engedelmesség és a tisztelet anyám iránt; néhány évektől fogva már az anyai kormányhatalom gyűlöletes lett előttem; leráztam magamról pa­rancsszavának szelíd lánczait, s jó tanácsa ellenére kimaradtam az iskolából, mert tanulni nem szerettem ; gonosz fiatal társak közé kevered­tem, kikkel éjjel és nappal kódorogni, erkölcste­len házakban szemtelenkedni, kávéházak és ven­déglőkben eszem eláztáig dőzsölni, mindennapias és ellenállhatlan foglalkozásom jön; anyám nem örülhetett fiának, mert csak délben látott, mikor haza tértem enni; akkor is szomorítom őt; több­nyire fitymáltam ebédjét, s ott hagyám sokszor asztalon az ételt, mellyel anyám megelégedett, s kigúnyolám a kenyeret, mellyett én nem kerestem, mellyet nem is érdemlék meg soha; éjjel nem ha­gyom békében nyugodni anyámat; éjfélek után vetődtem haza, többnyire dorombolva és zörögve, s nem kimélve édes álmait. Sokszor összetette anyám kezeit és kért a Krisztus kinszenvedé­sére, hogy jobbítsam meg magamat, de hasztalan volt; későbben dorgált és fenyegetett; én pedig kalapot ragadtam, s pajkos fütyürézés közben megvetőleg hagyom magára nagy bánatban epedő anyámat; egy Roman nevű ifjat, gonosz társaim leggono­­szabbikát beszoktattam házunkba, s ez a testté vált átok bizonyos alkalommal, most lesz épen egy éve, maga üldögélt anyám szobájában azon czim alatt hogy engem haza vár, s tanúja senki sem lévén, édes anyám pénzét, drágaságait, és egy 2000 pen­gő forintokról szóló kötelezőjét elozza, elszökött vele, s mai napig oda van tudja Isten merre! Most anyám a legirtóztatóbb nyomorúsággal, szegény­séggel küzd; én rajta segíteni nem tudok, s azért fáj a lelke mikor reám tekint, sőt másoknak nyi­latkozott is, hogy jobb szeretne már halva, mint élve látni, mert én őt koldussá tettem ; — most a ream, gyermekére; még földi anya soha sem mondott én nem is hiszem, hogy 5 volt legyen,­talán őrző­­angyala szólamlott meg, hogy engem feslett éle­tem mámorából felriaszszon; én megijedek ször­nyűen ; azonnal felöltözöm, s lassan kiszöktem a házból azon föltétellel, hogy visszatérni többé nem fogok soha; H­a mint erre ballagok, elmémbe öt­lött a nemes férfiú, ki e márvány alatt itt nyug­szik a sírban; ki míg élt, anyámnak jóltevője volt, s nekem is pártfogását ígérte ; kit, azonban én nem szenvedhetek, mert valahánszor látott, mindenkor anyám iránti tiszteletre s a rossz tár­­saktóli őrizkedésre atyailag intett; most ide jöttem, hogy érette valahára imádkozzam, s hálátlanul meg nem fogadott jó akaratját megköszönjem. Is­tenem! csak meghidegült kezeit nyújtaná fel a sír­ból, hogy hálaadásul megcsókolhatnám!“ — így beszélt Elemér a jámbor halásznak, beszéde folya­mmában mindig inkább elérzékenyülve annyira, hogy utolsó szavainál kitörtek könyei, s előrántva zsebéből finom fejér kendőjét, eltakará vele siró arczát. „És mit akar ön most cselekedni, kedves Elemér urfi?“ — kérdé a halász a kesergőt. „Mit tennék okosabbat — válaszolá Elemér — minthogy első gondolatomnál megmaradok : Vesz­­prémbe utazom és beállok katonának.“ E sza­vakra Stokó egy kevéssé elhallgató, és gondolkodni látszék; majd azután heves mozdulattal felálla, megragadd Elemér kezét, s élénk határozott han­gon igy beszéle neki: „Tudja mit kedves Elemér urfi! ne legyen ön katonává; — ha ön itt közelé­ben maradand, elhagyott édes anyjának talán még rövid napok múlva is vigasztalója lehet, hanem azt mondom, hogy nekem úgy is halász legényre van szükségem! Elemér urfi! legyen ön halász­­szá ; kevés napok alatt betanítom önt e mesterségre, és nem fogja megbánni; ártatlan mesterség az, nem kell ott senkit is megcsalni; a hasznos mesterség az, ritkán vetjük meg haszontalanul hálónkat; ne­mes mesterség is az édes ifjú uram; Krisztus Urunk sokszor a halászok hajójából tanított; apostolait halászokból választotta, s még a menyországnak kulcsait is egy halásznak adta; azután meg szép mesterség is az édes ifjú uram! lehet ott sok ártat­lan gyönyört, sok szelíd örömöket lelni; kime­gyünk a tóra hajnal hasadtában s megállunk a parton; fölöttünk a csillagos ég ragyog, s alatunk a tó tükrében szinte az ég ragyog; most két ég között állunk, kalapunkat leveszszü­k és imádkozunk, hogy az Isten áldja meg munkánkat, mint hajdan megálldotta Simon Jónásnak halászatát; azután beülünk a ladikba és indulunk vetegetve a hálót; evedzőnk első lubiczkolására felriad aluvó tisztából a vad ludak tábora; s számtalan Á betűvé alakul­va magasan repül Agárdon keresztül Ágota felé, s a vezérlád hangos kiáltása fölébreszti álmából a könnyen aluvó kukoricza pásztort; majd a vadré­mült éjjel álmában zokogott, sirt és beszélt; dor­oczék ezerét verjük fel hápogó tisztából, s vígan ne­rí­l

Next