Katholikus Néplap, 1858. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1858-10-09 / 40. szám

346 Jézus, a Kétfájdalmu Szűz, vagy a Madonna drága Mag­zatával hatalmas, vesékig ható beszédőkkel sok eltévedt ruhát az anyaszentegyháznak ismét útba igaziták, s egy percz alatt a világ legnagyobb mesterségére tanították, hogy tudnillik tagadják meg önmagukat s már ne le­gyenek ezentúl vad szenvedélyeiknek rabjai s eszközei, hanem szabadon járjanak s Istennek szolgáljanak. Őseink különösen a magasságokban, hegyek­ és dombokra szerették a feszületeket fölállítani, nem min­den czél s tanulság nélkül. Ez által részint, mint pa­rancsolva van: „Kövessétek a példát, mely nektek megmutattatott a hegyen,“­s az Úr példáját akarták követni, ki szintén súlyos kereszttel vállain ment föl a hegytetőre ; részint hogy mintegy képlegesitsék égi Mesterünk mondatát: „És én ha fölmagasztalva, meg­­dicsőitve leendek (a kereszten), mindeneket magamhoz vonzok;“ részint pedig hogy tanusítsák, mikép minden reményük felülről jő, a magasságbeliekben hisznek, nem ragaszkodnak az alantiakhoz; égi Mesterek után vágynak, ki maga az út, s valódi vezető, mert híveivel együtt jár az után, nem hagyja el őket, nem mutatja egyedül csak az utat, hanem segíti is, mert nélküle mit sem tehetünk. Én ezen, a hegytetők iránti előszeretet­nek egyik fő okát abban is lelem, hogy az igazán hivő szív, ha a keresztre a hegyen tekint, újra Krisztus Urun­kat látja mintegy szívében átváltozva, dicsőségében, mint az apostolok látták a Tábor hegyen. Minél ma­­gasabb pedig a hegy, annál magasabban áll a kereszt, s igy annál nagyobb, szembetűnőbb a diadal is, melyet az e világon magának kivívott. A­ mily lélekemelő látni a magasságban tündökleni fényes diadaljelét, győztes zászlaját Annak, ki az ördög s hatalma fölött diadalt ül, mig ellenei megsemmisülten fekszenek lábainál . Mily könnyen száll a buzgó szív föl a magasba a kereszt lábaihoz: bizonyságot adhatnak a buzgó keresztények Badacsony táján, hol, a mint messziről észreveszi a vándor a hegytetőn díszelgő üdvös jelt, sóvárgó szív­vel vágyik annak árnya alá juthatni, hogy ott édesdeden kipihenhesse magát. — És valóban, ha a hosszú út alatt zivatar vagy bármi más szerencsétlenség ért s kifárad­tál, édes örömmel nyughatol a feszület lábánál, mely eszedbe juttatja, hogy égi Megváltod érted a földre jött, miattad sok napi utat tett, szórájat, éhséget, fá­radtságot, meleget, hideget, gúnyt, üldözést szenvedett; végre boldogságod megalapításáért a kereszt útját is megtevé, s kínok közt adta ki lelkét, csakhogy te egy­kor üdvözölj. Valljon e gondolatra nem enyhül-e fáj­dalmad? nem edződik-e akaratod, hogy nyomorúságo­dat békével tűrd ? Nem hangzanak-e a fülmise dalánál édesebben Jézus e szavai: „Jöjjetek hozzám ti mind­nyájan, kik szenvedtek s terhelve vagytok, és én meg­­enyhitem fájdalmatokat?“ Oh ember! ha van hit ben­ned, ezen szavak igazságáról tenmagad győzödhetel meg tettleg, midőn a feszülethez fordulsz, és ott kere­­sesz szivednek enyhülést. A kereszten függő Istenem­ber kitárt, holt, de mégis életadó karokkal vár, édes örömest ölel és szőrű­ szivéhez, s a kezek­ és szívből ömlő vérözön gyógyító ízként enyhíti fájdalmadat. Jé­zus nem utasit vissza, nem taszít el senkit magától, sem nem enged fájdalomdúltan továbbmenni, ha tiszta szándékkal fordulunk hozzá; nem int hidegen, mint az útmutató néma karja, hogy még nem érted el czélodat ; nem riaszt vissza érzéketlen parancsszava által úgy, hogy borzadsz, midőn a végetlen távolba mutat mint­egy azt mondva: „arra menj .“ —és te reményt vesztve majd­ majd kidőlsz. Nem, nem! Ő hiv, ő megölel; szi­vén, szerető szivén, mely szereteted miatt önmagát kimerité, mely minduntalan gyűjti számodra s nyújtja kincseit, e szivén édes álomba ringatva enged pihenni, és uj erőt adva, bátorítva bocsát további utadra. Ő ad útravalót is, kegyelmet, de csak annyit, hogy ne feledd őt, s fordulj ismét s mindig hozzá. Végre azzal kecseg­tet, hogy egykor nyomorodnak vége is lesz, vége egy véghetetlen boldogság küszöbén, melynek, ha hűn ra­gaszkodtál mindig hozzá, részesévé tesz. Vagy jobban mondva: ő az ut és a czé­l, melyhez törekedned kell; ha hozzá jösz „ő ki nem vet.“ Ö megölel s el sem bo­csát többé; karjait nem azért nyújtja ki, hogy neked utat mutasson, ki maga az ut, hanem hogy testvérileg fogadhasson, hogy bízhasson úgy, miszerint ne szakad­hass el tőle soha többé. Ez az igazi útmutató, mely maga az út, maga a czél! Csak akard, csak ne ellenezd­­ magához, czélod­­hoz vonz. Ilyen útmutatókat állítottak s állítnak föl napjainkban is a hittérítők azon országokban, hol a világosság napja először kezd derengeni. Hazánkban is az evangélium buzgó hirdetőinek ez volt első teendő­jük : „Mi pedig Krisztust a fölfeszítettet prédikáljuk,­ hogy a híveknek legyen hol megpihenni földi vándor­lásukban ; a hitetleneknek pedig hová összeseregleni, ha az igaz utat akarják megtalálni. Fájdalom­ az ily üdvös útmutatók, a feszületek sok helyen hiányzanak még, itt láthatni egyet dűlő fél­ben, ott a Megváltó képétől megfosztottan, a harmadik helyen nyomára alig találhatni már. A mit őseink buz­­góságukban fölállítottak, azt hithideg maradékuk nem igyekszik föntartani.*) De a mély keresztek épen fönma­­radtak, azok is elhagyottan állanak; sok átmenő rájuk sem néz,annál kevésbbé gerjeszt magában buzgó fohászt, de még kalapot sem emel; mély jelentőségüket talán az ezredik sem képes megfontolni; az pedig csak rit­kaság ám, hogy valaki elüttök letérdelne imádkozni; vi­­ráffkoszorukkal is csak néhol láthatni azokat földiszitve. Messze mehet az ember, mig oly buzgó keresztényekre talál, kik annyi ájtatossággal járulnának a sz. kereszt­hez, mint a „Kath. Néplap“ szép czimképén láthatni. Bárcsak mindenki nézné meg jól, és követné az intést! Úgy van. Sokan az égi útmutatókkal keveset gondol­nak, de annál inkább gondolnak a földiekkel. Ma már so­kan csak a földet tekintik hazájuknak, azért is ezt,mintha maradandó lakásuk lenne, a lehető legszebbé, legkelle­mesebbé és legkényelmesebbé igyekszenek átvarázsolni, az égre föltekinteni, oda törekedni, az oda vezető utat tanulni ismerni, — mindez eszükbe sem jut, sőt halá­los ellenségként támadnak az ellen, ki, vagy mi arra csak emlékeztetni is merné őket. Pedig csak az a va­lódi út, csak azt nehéz föltalálni, sokan tévesztették *­­ *) E tekintetben panaszt egész átalánosságban emelnünk nem lehet, miután valamint egyes jótevők, úgy egé­sz községek is, miként a kath. hitéletre vonatkozó tudósításaink sűrűen bizonyítják, a keresztek fölállí­tása é s fentartásában naponkint örvendeztetőbb buzgóságot fejtenek ki. S­z­e­r­k.

Next