Katholikus Néplap, 1859. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1859-01-06 / 1. szám
— 3 — Annak okáért, kié drága, Istennek dicső szenteket adott hont igazán szereti, az a hanyatló hitélet élesztésén és erősítésén, nem különben a házi úgy, mint nyilvános erkölcsiség előmozdításán szóval, tollal, cselekedettel, kézzel-lábbal dolgozzék, jól tudván a világtörténelemből és mindennapi tapasztalásból, hogy amely ország határait a valláserkölcsiség védangyala elhagyja, hűséges tisztviselők helyett népzsaroló, az igazsággal igazságtalankodó, az igazságtalansággal pedig igazságoskodó hivatalbelit, hit és szorgalmas cseléd s munkás helyett rest és csalárd naplopót, értelmes kézművesek helyett oktalan kontárokat, idegen előtt is hitellel biró, mert becsületes kereskedők helyett alávaló módon haszon után leskelődő kupeczeket, a nemzet értelmesedését és valódi művelődését eszközlő írók helyett a nagy sokaság ínyét csiklandoztató és néprontó bérfirkászokat*), valamint átalában egy valláserkölcsileg mivelt nép és nemzet helyett élhetetlen csőcseléket táplál keblében, mig végre aztán az igy elsatnyult hazát tulajdon fiai kora sírba döntik. Honfiakat kell tehát nevelni, kik szeressék mindeneknél jobban vallásukat, az istenit. E czélra nézve összetett vállakkal rajta legyünk mindnyájan, kiket e drága hon hord, és egével betakar, rajta legyünk, mondom, mennyire csak tőlünk függ , hogy minden atya gyermekei, minden iskolatanító tanítványai, minden ur alattvalói, s minden családfő háznépe és cselédjei közt a Jézus Krisztusban, mint a világ isteni Megváltójában való hitet uralkodóvá, élővé, munkássá tegye, hogy igy lassan-lassan mindazon keresztényies élet- és polgárerények összegét eredményezzük, melyek azon hittől, mihelyt élő és munkás, elválaszthatatlanok ; és akkor a hon élni fog s mindenkor tavaszként virulni! Népek mindenható Ura Istene! engedd, hogy hív szolgád, szent István népének jövendője Neked tetszetős, rá nézve pedig boldogító legyen. Soha ne engedd, hogy a kisértetben megessék, hanem szabaditsd meg mindenkor a gonosztól, mindennemű lelki és testi áldásokat reá árasztván. A magyarok Nagyasszonyának, és nemzetünk dicsőültjeinek : sz. István , sz. Imre, sz. László , sz. Margit és sz. Erzsébet érdemeiért tartsa meg Jézus hazánkat szent hitünkben, nevelje a buzgóságot nemzetünkben, hogy igy annál bizvástabban elzenghessük azon oly kedélyes újévi énekünk e versszakát : „Oh szép Jézus! drága szent nevedért, kelj föl népedért, Oh Mária! Jézus erejével tégy jót népeddel . Hogy ez uj esztendőben, minden ügyeinkben, Lehessünk Jézus drága kedvében.“ Devics József. *) Adjuk hozzá : „a lélek és szív nemesitésére, az emberek valódi javára irányuló valláserkölcsi művek és lapok olvasását kedvelő közönség helyett az érzékiségnek hízelgő, aljas élvezetekkel kinálkozó, s vallást sértegető nyomtatványok után mohón kapkodó tömeget stb.“ — Mert ha erkölcsrontó bérfirkászok léteznek, azt nagy részben az olvasó közönségnek kell tulajdonítani, mint a mely őket pártolására méltatja. — Ha orgazda nem volna, tolvaj sem volna. Szerk. :: Újévi koldus. (Dédes, 1859.) Minden csillag elfutott az égről, Mely Szilveszter éjjelén világolt, S rá, mint piros diadalmi zászló, Tárul ki a naphirdető hajnal ragyogó, szép aranylyal hímezve; De szépségét itt alant, a földön Nem dicséri, nem csodálja senki, Csak egy koldus, ki fölszedve vaczkát Most indul a kínos vándorútra A gyötrelmek kenyerét keresni. Arcza halvány, a szemek beesve, De belőlük titkos tűz lobog ki; Karja úszva, mint a bot kezében, De erős még és nem tud remegni; Csak lábára biezezen egy kevéskét, Mintha súlyos volna neki a rongy, Melyet a szél rajta ki- s beforgat. . . — így megy ö, igy, s a hajnallal együtt Ér el egy mélyvölgyi pusztaházhoz, Mely egyedül áll és elhagyatva, Mint a szív, mely önmagát emészti Nem mutatva búját a világnak. . . „Gazda! alszol ? — így szól be a vándor — Nyiss ajtót az éhező szegénynek, Ez újévvel áldjon, a ki áldhat, Hogy lehess az Isten jó kedvében!“ ,Mit ? koldus ? — dörg egy hang belülről — Koldus ! és még újesztendő napján! Hát az egész éven át fizessek ? Holott most is !-----------------El, menjen kend az Isten hírével !" De a vándor nem hajt a szitokra, És szól : „Ő hagyj legalább pihennem, Hagy jó ember itt megmelegednem, Ha van még egy kis tűzhely lakodban!“ — , Jer tehát be' — zúg reá a gazda, És megáll a zárt ajtó küszöbnél. Szép növésű, de mogorva férfi, Szétzilált és őszes barna hajjal, Daczban égő, bátor sasszemekkel. — Egy pirosló sebhely van az arczán, Melyre vastag, fényes bajsza hajlik, Oly feketén, mint a csóka szárnya. Dolmányán nem fénylenek a gombok, A sujtás is foszladozni indul; De azt még csak tudni sem látszik, Mint a tölgy, mely küzd a viharokkal, Föl sem vesz egy elhulló levélkét, — Harczot víhat tán ő is a sorssal, De sudara még nincsen letörve ... „Gazda, gazda! Így kiált a koldus — Áldjon Isten mind a két kezével, Ki hajlékot adsz a nyomorultnak, Látszik, hogy még a szived helyén van ; Nem is veszem én ezt tőled ingyen, úgy segéljen az ég s minden szentje!“ — ,Mit? te beszélsz még itt jutalomról? Ha, ha! hisz csak egy koldusbotod van.*