Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)
1861-08-01 / 32. szám
PEST, AUGUSTUS 1.32. szám. II. FÉLÉV. 1861. Megjelenik e lap hetenkint egyszer , csütörtökön. Előfizetési dij : helyben félévre 1 frt 31 kr., s egész évre 2 frt 62 kr. a. ért.; vidékre postán félévre 1 frt 66 kr., s egész évre 3 frt 32 kr. a. ért. Az előfizetési pénzek a Szent-István-Társulat ügynöki hivatalába (Lipót-utcza, 8. sz.) bérmentesen, a lap szerkesztését illető levelek pedig a „Katholikus Néplap“ szerkesztőségéhez (Pest, Zöldfa-utcza, 14. sz.) intézendők. (sajád ik);Íai vázlatok. .. (Vége.) Mindenből, a mi sok, az megárt; azért szükséges, hogy a szív érzelmeit az okosság szabályozza, nehogy az, minek orvosszevül kellene szolgálnia, méreggé fajuljon; ilyenné pedig válik, mihelyt az ész a természet által kijelölt határokon túlcsap. „Kemény, mint a pokol, a buzgó szerelem — mond az irás — tüze, mint a mindent megemésztő égi tüzé.“ Ha e tűz, melyet féltékenységnek szokás nevezni, egyszer kigyult, ember legyen, ki azt eloltja. „Három dologtól félt szivem, és a negyediktől rettegett az arczom,“ és ez utolsó helyre teszi „a gyanakodó aszszonyban a nyelvnek ostorát.“ Így szól tapasztalásból a bölcs Sirák. Az, ki az emberi boldogságnak örökös ellensége volt, hinti el e konkolyt a tiszta búza közé ; átváltozva a világosság angyalává, végzi ördögi munkáját, aláásván a békés családok nyugalmát. Féreg mardossa a féltékeny szivet, mely örökös nyugtalanságaival, mint az epe, mindent megkeserít. Nincs e szívbetegségnek Istenen kívül más orvosa. Ráillenek az ilyenre az írás szavai: „Sirván sirt éjjel és az ő könyhullatási az ő orczáján; nincs, ki vigasztalja őt.“ Jaj, ha egyszer abban sem bizunk, kivel szivet cseréltünk! Nem akarván osztozni mással egy oly kincs felett, melyet sajátjának ismer, keseríti napjait, sokszor minden alap nélkül, merő gyanúból, mit a rágalom keltett egyiknek vagy másiknak szivében. Nem ritkán a testalkat, még inkább a különböző életkor zúditja fel a szív hullámait; és azután Isten veled, házi béke, csend s nyugalom! Az ily lelki beteg, mint a pók, a virágból is mérget merít, mindent homályosan lát, azért roszra is magyaráz, körülvesz hálójával, minden léptedet számba veszi. Jaj neked ! ha minden mozdulatodról számot adni nem birsz, nem lesz maradásod. „Én aluszom, de szivem virraszt“ — mondá Salamon, vázolni akarván a kedély poklát, melyről sz. Bernard azt mondja, hogy az ideiglenes pokolból az örökkétartóba egyengeti az utat. Lehet, hogy az ily szerencsétleneket tartotta szemei előtt Theophil, mikor azt mondja: „Bizonyos vagyok benne, mert tapasztalásból szólok, hogy sokan a házas életben nagyobb és tartós kmnokat szenvednek, mint legtöbben Krisztus vértanúi közöl.“ Vajha tehát ezek is hasonló lelkí élettel végeznék a szenvedés iskoláját, hogy egykor a próbatét végeztével a győzelem pálmalombját kiérdemeljék ! De fájdalom! ki nem tudja, miszerint a nyavalya, a mily kis forrásból ered, ép oly szomorú események szülőanyja szokott lenni? Álljon itt a példák özönéből csak egy, melyet a nagy Pázmány felhoz: „Az ifjabb Theodosius császár szokatlan nagyságú almát ajándékozott feleségének; az asszony pedig azt valami Paulinus nevezetű udvari főembernek adá. Paulinus nem tudván az egész dolgot, és kedveskedni akarván a császárnak, azt Theodosiusnak ajándékozó. Megkérdé azért a császár az ő feleségét, hogy hová tette legyen az almát? Azt felelé, hogy megette, és esztelenül esküvel is bizonyíta ezt. Akkor a császár az almát előmutatá, és felébredvén benne a féltékenység lelke, Palinust azonnal megöleté, feleségét pedig elűzé, ki azután Jerusalemben szentül végezte életét. Lám — teszi hozzá a nagy érsek — aprólékos dologból mi következik ! Legtanácsosabb arra nézve, ki e bajtól házát őrizni akarja, ha annak útját elzárja, a hírmondók elől fülét besövényezi, mert a ki könnyen hisz, könnyen csalatkozik. Sz. Pál is azt mondja: „Senki titeket meg ne csaljon hiábavaló beszéddel.“ E mellett ha házastársa iránt nyílt szivei, mert a titkolódzás bizalmatlanság jele, azért gyanút gerjeszt. Nem is áll mindig nyomában, mert ha az jó, akkor fölösleges, ha rész, akkor úgy is hiában történik. A múltat sem kell fölmelegíteni; ami megtörtént, maradjon feledve. Azt tartják: elmúlt esőnek nem kell köpönyeg. — Háríts el minden botránykövet az útból, melybe az ily gyenge lélek üződhetnek; mert sokszor a a legártatlanabb szó, lépés stb. lángra gyújtja ez indulatot, melyet maga az idő is táplál és csak igen ritkán gyógyít. Legszebb ékessége és egyúttal édessége a házas életnek a tántorithatlan hűség egymás iránt, melyet f 32 "