Katholikus Néplap, 1866. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1866-01-04 / 1. szám

2 jó eleve fényes jövőt tűzött ki az élénklelkü ifjú szá­mára. Áldozatrá szenteltetvén, többféle viselt tisztség után az említett kolostornak igazgatója lön. Azon szép szerep jutott tehát itt neki, hogy az egyháznak önszi­vén nevelhessen növendékeket. Ez oly tér, melyre büszke lehet mindenki, mert roppant befolyást gyako­rolhat az egyház jövőjére jó papok nevelése által. Hogy mint töltötte ő be e hivatalát, és mily odaadó szeretet­tel neveltette a gondjaira bízott ifjúságot, következtet­hetni szép lelkének azon most is kitűnő tulajdonságá­ból, hogy az ifjúság látásánál örömre gyűl­ő atyaként szeretné mindegyiket magas szivéhez ölelni. E sorok írójának kétszer volt örökké nevezetes szerencséje ezt tapasztalhatni. Szerette, mondjuk, növendékeit forrón, tiszta szivéből, de ezek is egész lélekkel, gyermekileg csüggtek rajt. Hogy is ne! Ők csak azok tudhatják, mit tesz szeretettel lángoló elüljáróval bírni, kik ezt él­vezni elég szerencsések lehettek. 1843-ban a sz. Pálról nevezett kolostor apátja lett s apostoli működését tovább folytatta. Az 1848-ki olasz mozgalmak őt is kizavarták tisztjéből s a szent atyával együtt Gaetába menekült. Itt a szerencsétlenség és szen­vedés közepett ismerte föl a sokat szenvedett atya a forrón szerető fiút; itt tanulta ismerni ritka lelkét és tudományos képzettségét. Midőn aztán a forradalom szüntével Rómába visszatérhetett ő szentsége, magas­ állomásra emelte. 1853-ban ugyanis forb­i (Forum Julii) püspöknek nevezte ki, hol a nép valódi atyja, a szegények gyámola, az ifjúság védangyala volt. Me­gyés hívei annyira szivéhez nőttek itt, s ő neki is any­­nyira egyetlen gondolata, czélja és munkája volt azok boldogítása, hogy most is élte legboldogabb szakának nevezi azon időt, midőn e megyéje híveit kormányoz­hatta. Egy tudós egyéntől tudom, ki többször szeren­csés e nagy férfiú oldalánál lehetni, hogy mily öröm­élvezettel beszéli el most is azon boldog órákat, melye­ket jó megyés hívei között töltött. Nagyon természetes is, hogy a kölcsönös szeretet csak boldogságot szülhet. Ha a főpásztor leereszkedő s a hívek ragaszkodó szere­­tete egyesül, szülemlik azon boldogság, melyet csak is egy főpásztor élvezhet teljes mérvben. De a szent atya által mindinkább kiismert tudós és ügyes főpap még nagyobb méltóságokra volt kisze­melve. A jól számitó belátás kiragadta őt szerető kör­nyezetéből. 1857-ki november 21-én athénei érsek­nek nevezte őt ki a szent atya s Braziliába küldötte az ottani császári udvarhoz nagykövetnek. Mily befo­lyással és sikerrel működött e kitűnő polc­on, a jó Isten­nél van följegyezve, ki által a buzgó fáradság bizonyo­san jutalmaztatni is fog egykoron. 1863-ig működött a braziliai udvar diplomatiai testületében; elmenetekor a császár őt kitűnő szeretete s vonzalma jeléül főrendjé­nek nagy keresztével díszítette föl. Méltósága jel­vényei közöl csak is ezt viseli — mint a képen is lát­ható — és mellkeresztjét; különben pedig egészen fe­kete szinü ruhában jár — még ünnepélyes egyházi szertartásokat végzendő is — mint szerzetesből lett püspök. 1863-diki nyártól fogva a bécsi cs. kir. udvarnál van mint a szent atya méltó követe és képviselője; fon­tos szolgálatokat tesz itt az egyház- és államnak. Eny­­nyit általában e nagy főpapról. Mi Magyarországban őt feledhetlenné tette, az azon kegyes, kedves modor, melyet négyszeri itt idő­zése alkalmával minden helyen és mindenki iránt tanú­sított, azon kegyes figyelem és vonzalom, melylyel irántunk, magyarok iránt viseltetik. Sasvár, Esz­tergom, Győr,Vácz, Pest, Kalocsa voltak szerencsések őt üdvözölni s boldognak mondhatni a perczet, melyben őt látták. Esztergomot háromizben szerencséltette látogatá­sával, mindháromszor örökké emlékezetes egyházi mű­ködéseket végezve. Először 1864-ki november hó 1-jén, midőn is százados nevű bíboros főpásztorunk S­c­i­­tovszky János prímás­i eminentiájának 80-dik születésnapját akarta magas jelenlétével nevezetesebbé tenni, s féltett atyánk drága életéveit az öröm által egy párral megtoldani.­­ Ugyanakkor a bazilika remek kereszt-oltárképének megszentelésében is részt vett és ünnepélyes érseki szent misét mondott. Ez alkalommal kétszer szerencséltette a papnöveldét is magas látoga­tásával s ezóta a növendékek feledni nem tudják a le­ereszkedő, szeretetében oly bámulandó, vonzó, oly véghetetlenül kedves főpapot. Második látoga­tása alkalmával a növendékeket étkezés közben is meg­lepte ebédlőjökben s itt az elragadtatás határt nem ismerő fokra hágott, midőn e nagynevű méltóság vég­­hetetlen kedvességgel önkezűleg osztogatta ki a növen­­dékség nagy részének a fölhordott ételeket. Másik igen nevezetes alkalom, mely várva várt nagyméltóságát ismét örvendő körünkbe hozta, az esz­tergomi ősrégi papnövelde uj lakházának ünnepélyes megnyitása volt. Ő amaga a bíboros főpappal együtt szentelte meg e növelde gyönyörű házi kápolnáját s a díszes házat is, ő hívta segélyül ünnepélyesen e jelen tanévre a Szentlelket, ő mondotta az első szent misét az uj kápolnában imádkozva az intézet és fényes lakház alapitói­ és érdemesültjeiért, mi pedig viszont imád­koztunk érte, s kit oly méltólag képvisel, szentséges atyánkért. Jelen volt harmadszor az október 15-diki ünnepé­lyen is, midőn Esztergom városa szent Vincze leányai­ban fejedelmi ajándékot kapott biboros főpapjától. Ö­nméltósága magas szép termetű s vonzó külsejű, de még vonzóbb belsejü; nyájassága s folytonos élénk kedélye­, megnyerő vidámsága által elragadja a vele érintkezőket. — Jelleme gyémánt, lelkülete egyetlen a maga nemében, bár méltósága kitűnő, lelke szerény és alázatos. Midőn egyházi ténykedést végez , igéző mél­tósága meghatóan­­komoly, ájtatossága megindító, hangja zeneszerü, éneke elbájoló. A diplomatiai testü­letnek lelke, a szentséges atyának buzgó s méltó kép­viselője. Engedje a jó Isten, hogy azon legmagasb méltósá­got, mely reá vár, sokáig viselhesse az egész egyház örömére, minket pedig kedvelt magyarjait még sokszor részesithessen oly órákban , melyeket éltünk legboldo­­gabbjainak büszkén nevezünk. Ki­­ vi­s­­­e­­­ti.

Next