Katholikus Néplap, 1866. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1866-07-05 / 27. szám
Felhők, emlők kiapadnak sorba, Nincs ezeknek tápereje semmi; Iszonyúan bőg az éhes csorda : Mért nem ad már a gazdája enni ? Gólya, réczes jajgató sirályhad E vidékről mind elbúcsúzott rég; Valamennyi tó, patak mind kiszáradt, És nincs, a hol megmosakodhatnék. Kopasz a bús erdők koronája Tavaszonta levelét leszórván: Ehétél a gabonák virága, De virít a tövis és bojtorján. Csordultig van keblünk — fájdalommal, Az igaz , de íizes a magtárunk ; S udvar sem lesz, hova éhgyomorral A cserepet nyalogatni járjunk. A téles nyár össze vannak veszve : Piros mennykő hull a fehér hóra, Nyáron jégcsap ül a nádereszbe, S pusztító dér hasal a bimbóra. A hajnal is vérvörös ruhát ölt, Mint a bakó, a mely ölni készül; S csoda is, hogy szét nem roppan a föld, — Olyan orkán bömböl itt keresztül. S mindenütt, mint bölcs végzésed tartja, Haragod gyászjeleit szemléljük. A nyomornak uj damoklesz-kardja Fejünk felett egy hajszálacskán függ. Meddig tart még Uram! e nagy Ínség ? Ostorodnak hol szakad már vége ? . . . Oh, csak egyszer végy föl minket is még Szent kegyelmed ringató ölébe ! Pájer Antal. 209 Az irgalmas néne. — Népies elbeszélés. — Oda mentek, hol a csaták forrnak, S embervérben gázolnak a mének ; Rettenhetően kötözitek sebet A hazáért haldokló vitéznek .... Ki tanított titeket szeretni ? Mindszenty. II. A diadal. 1860 évben, a rövid, de véres schleswig-holsteini háború színhelyén vagyunk. Az előnyomuló osztrák hadtest, melynek homlokzatát magyar ezredek képezték, épen gyilkos csatát vivott az elkeseredett dánokkal. A leáldozó nap busán vet végpillantást az imént elhagyott s még párolgó csatatérre . .. éjszaki szél fuvall halotti dalt az elhunytak fölött ... danája belevegyül a sebesültek jajai a haldoklók halálhörgésébe. ... A harertérnek azon vonalán, mely legközelebb esik a dán előörsökhez, fiatal magyar tiszt fekszik halálos sebekben; összekuszált öltözete hadnagynak gyanittatja. A szeretett hazától száz meg száz mérföldnyi távolságban, rokonkeblektől elhagyatva elvérzeni — mily gyötrő lehet! Találkozhatik-e ember, ki magát ily halálra önként elszánja ? E haldokló tiszt olyan volt! Ifjúsága világában szép természeti adományokkal megáldva, jelesül kiképezve, előtte nemes pálya állott ... mi sem hiányzott, mi előtte az életet kellemessé tegye. Mi vitte tehát e lépésre, hogy a halált, és pedig ily szomorú körülmények között keresse föl ? Imre — mert hiszem, eltalálta az olvasó, hogy ő az — sok iskolát kijárt, de egyet elfelejtett megtanulni : a keresztény lemondást. A legfinomabb önzéstől, korunknak ez uralkodó szellemétől behálózva, nem volt elég erős azt elviselni, hogy szenvedélyes vonzalmának tárgyát el nem érhette. A ki nem elégített heves vagy borzasztó űrt hagy a kebelben, melyet, ha a kér lemondás be nem tölt, az önzés legszörnyebb szülötte, a kétségbeesés tölt be, s ez aztán önmagát maró kígyóként rohan a halálba, hol gyötrelmeinek végét reméli. Ezt kereste Imre is a csatatéren. Mit bánta ő, bármily alakban jő is eléje a halál, csak véget vessen kínos életének! Most is elérte czélját: néhány óra múlva ott lesz, ahová vágyott. .. . Lázas képzelődése átfutotta élete egész történetét, a végzetes halál közeledése ösztönszerűen emlékébe idézte mindazon dolgokat, melyeket valaha a halálról, a halál utáni életről, Istenről hallott.. Hideg borzadás futotta át tagjait.... De e gondolatnál nem tudott sokáig megállapodni. — Csakhamar azon képre fordította lelki szemeit, melytől sohsem tudott megszabadulni, s melynek szemlélete a boldogság és gyötrelem vegyülékét ápolta szivében. — Ágnes, suttogta a szerencsétlen, s azután képvizeletében összefolyt azon két lénynek gondolata, kik e kinos perczekben elméjét elfoglalták. — Isten . .. Agnes . . . igen . .. Ágnes elhagyott engem Istenért ... s én elhagytam Istent Ágnesért!... Rövid álomba sülyedt, melyből midőn fölébredt, a lelki-testi gyötrelmek ujult erővel rohantak rá ... Lép