Katholikus Néplap, 1868. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1868-07-02 / 27. szám
212 letérdelt, imádkozott s azután lenyugodott. Csak reggelfelé tudott elszunyadni.---------Térjünk vissza ismét a gyilkoshoz. A vakmerőség, melynélfogva a papot a hullától elűzte s szörnyű boszúval fenyegette, nemsokára az ellenkező végletre vitte ; kimondhatlan aggodalom szállta meg és nem messze áldozatától remegve roskadt erőtlenül a mohra. — Fel akart ugrani s e kellemetlen közelségtől szabadulni, de ereje megtörött. „Ő felismert engem, — susogta, — tudja, hogy én vagyok a gyilkos, és holnap, ha a nap fölkel, a bíróhoz megy s engem bevádol. — Ott hinni fognak neki, mivel pap, — és én elvesztem. Menekülnöm kell ... át a tengeren ... hisz van elég pénzem. Mégsem, az nem megy, elérnének mielőtt a tengerhez jutnék. El kell rejtőznöm, mig az egészet feledik. De hol, a hegyben egy zúg sincs, mit át nem kutatnának. Más módot akart találni, s addig törte fejét — mig találta is. Meg kell halnia! — hangzott bensőjében s a mint az uj gyilkolási szándék mintegy uj erőt kölcsönzött neki, felszökött s a hegyről lesietett. Az eső csak úgy szakadt, ő azonban nem érezte; csupán azon gondolat lelkesítette, hogy az első gyilkosságot egy második által takarja el. Lélekszakadva ért a lelkészlakhoz, az ajtó nyitva volt, csak lassan be kelle lopóznia. A lelkészen kivül még egy öreg süket szolgáló volt a házban s háborgatásra nem számítottak. Aztán kezét zsebébe mélyesztette, egy hosszú tőrt vont elő és- habozva állt. — Következő pillanatban mégis elhatározottan ment a megtámasztott ajtón át a lelkészlakba. — Teljes sötétség uralgott; de ő minden szeg-zugot jól ismert, mert mint gyermek százszor is volt szobájában, a lelkész őt szorgalma és jámborsága miatt kitüntette s szerette maga körül. — Ugyanazon ember, kit most meg akar gyilkolni, vezette őt először az Úr asztalához és szelíd, megható szavakkal intette, hogy oly jó és jámbor maradjon mint akkor volt. Megváltozott ama boldog napok óta! Csendesen felment a lépcsőn, az eső zaja lépteit hallhatlanná tette, minden kedvezett neki. — A lelkész szobájához ért. A betett ajtón lámpafény sugárzott ki s a nyiláson át térdelve imádkozni látta a lelkészt. Egyik kezével jobban megszorította a tőrt, másikkal már az ajtót akarta belökni, hogy az imázóra rohanhasson , de e pillanatban úgy tetszett neki, mintha egy erőszakos kar viszszataszitotta volna s e szavakat hallaná: Ne öld meg az Ur fölkentjét! Mintha a fúriák űzték volna, úgy sietett le a lépcsőzeten; dühödten futott a erdőig s az ömlő eső daczára a hegyre is. Miért és hová? — maga sem tudta. Végre leroskadt , a hol leesett, ott ledőlve maradt. Kevés idő múlva ismét magához tért s kezét kinyújtva, az a meggyilkoltra talált. Nagyot kiáltva felugrott s tova sietett. Menekülni akart, de Isten keze ama hegyormon álló agyaggunyhóhoz vezette. Gyorsan fölnyitá az ajtót s belépett. E hely, melyet ő oly sok ideig került, menedékhelynek tűnt fel most előtte. A párna felé közeledett, a halott fölé hajolt s azt kiáltá: „Anyám!“ Az nem felelt. Keze után nyúlt, az hideg és merev volt. „Meghalt!“ mondá halkan. Ajkain jajszó ült de e pillanatban vette észre a lámpát s az egyházfit, — néma maradt. Aggódva kémlelte az egyházfit, vájjon nem kell-e árulástól félnie. Nyugodt lehetett, az ember aludt. — Némileg megkönnyülve nézett még egyszer a hűlt tetemre, aztán elhagyta a házikót. II. A lelkész álma csak rövid és nyugtalan volt; korán hajnalban fölkelt s a templomba sietett. Az egyházfi még nem jött vissza, de fia most tárta föl a templomot és jelentette, hogy egy ember van itt, ki gyónni akar. Semmi csodálni való nem volt ezen, mert gyakran történt, hogy a falusiak kora reggel jöttek az Isten házába, nehogy dolgaikat mulaszszák; mégis egy gondolat támadt benne, mely nyugtalanította. Fejét rázta s a sekrestyébe tért. Az ember, ki gyónni akart, a templomhajó legsötétebb részében egy oszlop megött állt, arczát mélyen kalapjába rejtve; midőn a pap lépteit hallá, gyorsan a gyónószékhez sietett s legbensőbb sarkába vonta magát. A pap leült a gyóntatószékben s a rajt levő ablakocskát kinyitotta. Az ember gyónni kezdett. Már az első szavaknál összerezzent szivében a pap s csaknem fölkiáltott : „Takarodjál, hová jöttél!“ A gyónás iszonyú volt, véres rajza a gyilkolásnak, a gyónatya azonban mégis csak azt hallotta, mit már mind tudott. — Reszkető hangon beszélt az iszonyú embernek az örvény mélységéről, melybe esett s lángszavakkal bánatra intette. A gyónó hallgatott; csaknem úgy látszott, mintha ő a pap szavaira töredelmesen figyelne. — Menj a bíróhoz — mondá neki a pap — és jelentsd fel önmagadat, mert nem találsz nyugalomra addig, míg bűnöd ki nem lesz engesztelve. Jancsi most kissé fölemelte fejét és válaszolt : — Épen, hogy a bíró elé ne kerüljek, azért jöttem ide. Senki sem tudja elkövetett vétkemet, egyedül ön volt annak tanúja s a gyónás által lekötöttem nyelvét, mert egykor arra tanított, hogy a gyónás pecsétje feltörhetsen. A pap remegett; ő tökéletesen le volt kötve megőrizni a titkot, melynek nyomába két utón jött. .— Jancsi! — mondá a lelkész, — tehát nem a bánat, hanem az eszélyesség vezetett téged ide ? A te dolgod, hogy miként akarsz az Úrhoz járulni, de én még egyszer ismétlem neked: nem lesz nyugtod addig, míg bűnödet ki nem engeszteled! Az első fénysugár most hatott be a templomira, a a fakadó nap kezdte oszlatni a homályt, mely a nagy templomhajót oly sötétté tette. Ekkor fölkelt Jancsi a gyónszékből s nem várta be a pap további intéseit, hanem elhagyta a templomot, visszasietett az erdőbe. A pap még sokáig ott maradt a gyóntatószékben és mély áhítattal imádkozott a gyilkosért. Egy felleg látszott homlokát árnyalni, midőn fölkelt az áldozat bemutatására. „Menj és hívd haza atyádat — szólt az egyházfi fiához — talán nem képes maga hazajönni.“