Katholikus Néplap, 1868. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1868-07-02 / 27. szám

212 letérdelt, imádkozott s azután lenyugodott. Csak reg­gelfelé tudott elszunyadni.---------­Térjünk vissza ismét a gyilkoshoz. A vakmerőség, melynélfogva a papot a hullától elűzte s szörnyű boszú­­val fenyegette, nemsokára az ellenkező végletre vitte ; kimondhatlan aggodalom szállta meg és nem messze áldozatától remegve roskadt erőtlenül a mohra. — Fel akart ugrani s e kellemetlen közelségtől szabadulni, de ereje megtörött. „Ő felismert engem, — susogta, — tudja, hogy én vagyok a gyilkos, és holnap, ha a nap fölkel, a bíróhoz megy s engem bevádol. — Ott hinni fognak neki, mivel pap, — és én elvesztem. Menekül­nöm kell ... át a tengeren ... hisz van elég pénzem. Még­sem, az nem megy, elérnének mielőtt a tengerhez jutnék. El kell rejtőznöm, mig az egészet feledik. De hol, a hegyben egy zúg sincs, mit át nem kutatnának. Más módot akart találni, s addig törte fejét — mig találta is. Meg kell halnia! — hangzott bensőjében s a mint az uj gyilkolási szándék mintegy uj erőt köl­csönzött neki, felszökött s a hegyről lesietett. Az­ eső csak úgy szakadt, ő azonban nem érezte; csupán azon gondolat lelkesítette, hogy az első gyilkossá­got egy második által takarja el. Lélekszakadva ért a lelkészlakhoz, az ajtó nyitva volt, csak lassan be kelle lopóznia. A lelkészen kivül még egy öreg süket szol­gáló volt a házban s háborgatásra nem számítottak. Aztán kezét zsebébe mélyesztette, egy hosszú tőrt vont elő és­­- habozva állt. — Következő pillanatban mégis elhatározottan ment a megtámasztott ajtón át a lelkészlakba. — Teljes sötétség uralgott; de ő minden szeg-zugot jól ismert, mert mint gyermek százszor is volt szobájában, a lelkész őt szorgalma és jámborsága miatt kitüntette s szerette maga körül. — Ugyanazon ember, kit most meg akar gyilkolni, vezette őt először az Úr asztalához és szelíd, megható szavakkal intette, hogy oly jó és jámbor maradjon mint akkor volt. Meg­változott ama boldog napok óta! Csendesen felment a lépcsőn, az eső zaja lépteit hallhatlanná tette, minden kedvezett neki. — A lelkész szobájához ért. A betett ajtón lámpafény sugárzott ki s a nyiláson át térdelve imádkozni látta a lelkészt. Egyik kezével jobban megszorította a tőrt, másik­kal már az ajtót akarta belökni, hogy az imázóra rohanhasson , de e pillanatban úgy tetszett neki, mintha egy erőszakos kar viszszataszitotta volna s e szavakat hallaná: Ne öld meg az Ur fölkentjét! Mintha a fúriák űzték volna, úgy sietett le a lép­­csőzeten; dühödten futott a erdőig s az ömlő eső daczára a hegyre is. Miért és hová? — maga sem tudta. Végre leros­kadt , a hol leesett, ott ledőlve maradt. Kevés idő múlva ismét magához tért s kezét kinyújtva, az a meggyilkoltra talált. Nagyot kiáltva felugrott s tova sietett. Menekülni akart, de Isten keze ama hegyormon álló agyaggunyhóhoz vezette. Gyor­san fölnyitá az ajtót s belépett. E hely, melyet ő oly sok ideig került, menedékhelynek tűnt fel most előtte. A párna felé közeledett, a halott fölé hajolt s azt kiáltá: „Anyám!“ Az nem felelt. Keze után nyúlt, az hideg és merev volt. „Meghalt!“ mondá halkan. Ajkain jaj­szó ült de e pillanatban vette észre a lámpát s az egyházfit, — néma maradt. Aggódva kémlelte az egyházfit, vájjon nem kell-e árulástól félnie. Nyugodt lehetett, az ember aludt. — Némileg megkönnyülve nézett még egyszer a hűlt te­temre, aztán elhagyta a házikót. II. A lelkész álma csak rövid és nyugtalan volt; ko­rán hajnalban fölkelt s a templomba sietett. Az egyházfi még nem jött vissza, de fia most tárta föl a templomot és jelentette, hogy egy ember van itt, ki gyónni akar. Semmi csodálni való nem volt ezen, mert gyakran történt, hogy a falusiak kora reggel jöttek az Isten há­zába, nehogy dolgaikat mulaszszák; mégis egy gondo­lat támadt benne, mely nyugtalanította. Fejét rázta s a sekrestyébe tért. Az ember, ki gyónni akart, a templomhajó legsö­tétebb részében egy oszlop megött állt, arczát mélyen kalapjába rejtve; midőn a pap lépteit hallá, gyorsan a gyónószékhez sietett s legbensőbb sarkába vonta magát. A pap leült a gyóntatószékben s a rajt levő abla­kocskát kinyitotta. Az ember gyónni kezdett. Már az első szavaknál összerezzent szivében a pap s csaknem fölkiáltott : „Takarodjál, hová jöttél!“ A gyónás iszo­nyú volt, véres rajza a gyilkolásnak, a gyónatya azon­ban mégis csak azt hallotta, mit már mind tudott. — Reszkető hangon beszélt az iszonyú embernek az ör­vény mélységéről, melybe esett s lángszavakkal bá­natra intette. A gyónó hallgatott; csaknem úgy látszott, mintha ő a pap szavaira töredelmesen figyelne. — Menj a bíróhoz — mondá neki a pap — és jelentsd fel önmagadat, mert nem találsz nyugalomra addig, míg bűnöd ki nem lesz engesztelve. Jancsi most kissé fölemelte fejét és válaszolt : — Épen, hogy a bíró elé ne kerüljek, azért jöttem ide. Senki sem tudja elkövetett vétkemet, egyedül ön volt annak tanúja s a gyónás által lekötöttem nyelvét, mert egykor arra tanított, hogy a gyónás pecsétje fel­törhets­en. A pap remegett; ő tökéletesen le volt kötve meg­őrizni a titkot, melynek nyomába két utón jött. .— Jancsi! — mondá a lelkész, — tehát nem a bánat, hanem az eszélyesség vezetett téged ide ? A te dolgod, hogy miként akarsz az Úrhoz járulni, de én még egyszer ismétlem neked: nem lesz nyugtod addig, míg bűnödet ki nem engeszteled! Az első fénysugár most hatott be a templomira, a a fakadó nap kezdte oszlatni a homályt, mely a nagy templomhajót oly sötétté tette.­­ Ekkor fölkelt Jancsi a gyónszékből s nem várta be a pap további inté­seit, hanem elhagyta a templomot, visszasietett az erdőbe. A pap még sokáig ott maradt a gyóntatószékben és mély áhítattal imádkozott a gyilkosért. Egy felleg látszott homlokát árnyalni, midőn fölkelt az áldozat bemutatására. „Menj és hívd haza atyádat — szólt az egyházfi fiához — talán nem képes maga hazajönni.“

Next