Katholikus Néplap, 1870. január-június (26. évfolyam, 1-24. szám)
1870-01-13 / 2. szám
S most a királyné kérdezé : ha vájjon a zárdatestvérek valamennyien együtt vannak-e? és midőn igenlőleg hangzék a válasz, legelsőben is bocsánatot kért az apáczáktól, a sok nyugtalanitás és háborgatásért, melyet a zárdában nekik okozott, és a rosz példa miatt, melyet ép az által adott, ő imáikba ajánld magát, ennekutána pedig legelsőben is szent keresztet vetett a herczegnőre, aztán a zárda közönségére , és végre az udvar jelen volt személyeire; ennek végeztével kiváná , hogy még egyszer bűneitől föloldoztassék, és aztán egészen nyugodtan és csöndesen, teljes eszméletét megtartva feküvék, és ugyan ez állapotban délután két órakor, midőn épen a délesti ájtatosságra harangoztak, Istenhez bocsátá lelkét. A királyné 56 évig, 9 hónapig és 3 napig élt, II. Ferdinánddali házasságában pedig harminczhárom évet töltött. A királyné minden rendkívüli temetkezési ünnepélyt megtiltott, testét csak annyiban kivánt fölbontatni, hogy szívét kivéve, ezt boldogult férje gráczi sírboltjába helyezzék. Kívánságához képest a királyné karmelita apácza ruhába öltöztetve, téteték koporsóba, de mégis köpeny és fátyol nélkül, mert miként a jámbor nő mondogató, ő méltatlan a teljes szerzetöltönyt viselni, mivelhogy a szerzetben ő sem élt teljes tökéletességgel. Hűlt teteme az udvari palotában téteték ki, Bécs város lakossága pedig megsirató, és gyászold a boldogult királynét. Halála előtt egy hónappal a karmelita apáczák kolostorában a nagy oltár alatt sírboltot készíttetett magának a királyné. Ő maga vezeté az építést. Egy kő vágatott ki, és koporsóvá alakíttatott. A koporsó fedelét császári korona ékesíté, és halála után következő sorok vésettek a koporsóra : „Eleonora, II. Ferdinánd császár hitvese, a szegények anyja, az erény példánya, a sarutlan karmelitaapácza-zárda alapítója, mely szerzetnek ruhájába öltözve itt nyugszik, miként szentül élt, azonképen meg is halt 1655. jun. 27-kén, élte 57-ik évében.“ Eleonora holttestét udvari főurak hozák a zárda ajtó elé, hol hat karmelita áldozat vévé vállára és vivé a sírboltba. A papság és apáczákon kívül a gyászmenettel a királyné főudvarmestere, gróf Cavriani, a lothringeni herczegnő, udvarhölgyek és főurak menének a sírboltba. Mindenki gyászolva és siránkozva lépdelt ugyanazon utón, melyen halála előtt 14 nappal járva, a királyné mondá : „Ez után fogják holttestemet rövid idő múlva vinni.“ Minekelőtte a holttetem a kőkoporsóba záraték, az apáczák egytől-egyig megcsókolok szeretett alapítójok és jótevőjök hideg kezét. Eleonóra, Gonzaga Vincze mantuai herczeg és montfereti herczeg leánya volt, született 1598-ban. A mantuai sz. Orsolya-apáczazárdában nevelték. 1621-ben Eggenberg János Ulrik herczeg hozta el Mantuából, mint megözvegyült II. Ferdinándnak jegyesét, kivel is 1622-ben Regensburgban a kapuczinusok templomában egybekelt. Ugyanez évben Magyarország, 1627- ben pedig Csehország királynéjává koronáztatott. Ő festész, költő és énekszerző volt, az építészethez is értett, mint a műérzékkel biró Gonzaga család herczegnője. A királyné Grácz és Prágában is alapított karmelitazárdákat. (L. Die Theologische Dienerschaft am Hofe Josef II. von Sebastian Brunner. Wien 1862. 505 — 515.) Minekelőtte ezen — úgy hiszem a t. olvasó közönségnek is lelki épülést szerző — történelmi korrajz vázlatát befejezném, szükségesnek vélem megjegyezni, miként, ha keresztül megyünk a Bécs-belvárosi sz. Józsefről nevezett karmelita apáczazárda eseményein keletkezésétől fogva egész 1782-ig, azon korszakba érünk, melyben a II. József császár kormánya által indított zárdaostrom, a jámbor Eleonóra királyné által alapított fönebbi kolostort is ugyannyira földalá, hogy még a dicsőült királynénak koporsója is halt,etemeivel együtt eltűnt, hogy hova, mindekkorig nem lehete kinyomozni. Igen, 1782-ben junius 26-dikén reggeli 9 órakor jelenik meg a szent Józsefről nevezett bécsi karmelita apácza-zárdában a föloszlató bizottmány. És ennek elnöke a (18 beesküdött és 1 ujoncz) halálra ijedt zárdaszüzek előtt fölolvasá a feloszlató császári nyiltparancsot, melyet az apáczáknak, nem csak hogy alá kelle irniok, hanem még az akkor általában elrendelt és szokásos olyféle esküt is le kelle tenniök , miszerint minden ingó és ingatlan vagyonukat az utolsó krajczárig bevallják , semmit el nem hallgatván, persze hogy így teljes bizonyossággal mindent az állam nevében elkobozhassanak. Máig is látható az apáczák aláírásain, hogy miként remegett kezek azon közben. És jelenleg a szóban levő nőzárda épülete, a mindkét nemen levő gonosztevők fogháza. És most ugyanazon utczában, melyen a dicsőült alapitó királyné, férje a király, a főherczegek, főherczegnők és magas nemesség járdáidnak, hogy ama zárdában végbement egyházi ünnepélyeken megjelenjenek, és lakóik jámborságán épüljenek — most ugyazon utczában a rendőrkatonák, az összekötözött gonosztevők csoportját hajtják végig naponkint, és az egykori kolostorajtónál átadják a fogházfelügyelőnek. És hol egykor dicséreket zengenek a zárdaszüzek a Magasságbelinek dicsőítésére, most ott a büntető törvény kezébe esett vásott nőszemélyek visításai hallhatók; most ott az elhatalmasodott bűntények elkövetőinek sokasága miatt, még boldogult Eleonóra királyné sírboltja is, a legelvetemedettebb nőknek börtönéül használtatik. Napjainkban is, dühös ostromot indítanak zárdáink ellen , még eddigelé ugyan csupán szájjal és tollal az agyafúrt türelmetlenség azon rövidlátó férfiai, kik mitsem tanulva és mit sem felejtve, vagy nem tudják, vagy tudni nem akarják, hogy a szentszék és kolostorok javainak elkobzása , nem a nemzetek vagyonosodását, de igenis elszegényedését mozdítja elő, minek következtében aztán a bűntények elkövetőinek száma mindinkább fölszaporodik, és a lefoglalt zárdák fogházakká alakittatnak, miként a bécsi karmelita apáczák kolostora is azzá alakittatott. Feszler, a magyar születésű történetíró, ki nem csak szerzetes rendje, de a katholikus egyházkörből is kilépett, és sok viszontagság után Muszkaországban, mint protestáns superintendens halt meg; igen, még Feszler sem tagadja, hogy a szerzetesrendek és kolostorok eltörlése, illetőleg javaiknak az állam nevébeni elkobzása, a közjónak kárára van. 10