Katolikus Szemle 3. (1951, Róma)

1. szám - Fekete Szilveszter: A szentév Pápája

A SZENTÉV PÁPÁJA Ha nem volna közönséges és félreérthető, azt kellene mondanunk, hogy a szentév XII. Pius pápa személyes sikere volt. Uralkodásának jellege az örökvárosban lefolyt, mély lelkiségtől áthatott s az egész világot magával ragadó jubileum keretében mu­tatkozott meg igazi nagyságában. A jövő történetí­rói valószínűen az 1950-es esztendőhöz fogják fűzni pápaságának legkiemelkedőbb eseményeit. De mi is a titka ennek a különös kapcsolatnak? Mikép magya­rázhatjuk meg, hogy a század legválságosabb szaká­nak főpapja legigazibb mivoltában a szentév folya­mán mutatkozott meg? E kérdéseknél ne gondoljunk puszta külsőségekre! Nem magyarázhatunk semmit sem azzal, hogy minden római zarándoklat betető­zése a pápával való találkozás, XII. Pius pedig kü­lönösen olyan személyiség, aki ünnepélyességével és fiatalos mozgékonyságával az ilyen találkozást örökre feledhetetlenné tudja tenni. Még kevésbbé hivatkoz­hatunk arra, hogy a tömegünneplések legfőbb dísze a pápa megjelenése és beszédei. Mert ha igaz is, hogy szereplését a német katolikus nagygyűlésektől kezdve a budapesti eucharisztikus kongresszuson át a Sz. Péter téren elhangzott ünnepi szónoklatokig mindenkor lelkesedéssel fogadta a világ, a külső dísz kifejtését és az ünneplő tömeg hangulatához való igazodást mégsem állíthatjuk a főpásztori tevékeny­ség legtökéletesebb kifejezésének. Megtaláljuk azonban az igazságot, ha mind e megnyilatkozások mélyére hatolunk és a mögöttük irányító lelkületet fedjük fel. XII. Pius a megmá­síthatatlan, örök, hatalmas igazságok embere. Szavai azért ünnepélyesek, lénye azért oldódik fel szereplé­sében, mert amit tesz, azt a legnagyobb célok világos átlátásával, mintegy leborulva a világot mozgató isteni eszmék előtt, átfogó szempontokra ügyelve teszi. A művészi alkotás nyelvén beszélve azt kelle­ne mondanunk róla, hogy mindig a klasszikus irány követelményei szerint jár el. Sem a romantika pátosza nem ragadja el őt, sem a realitások világában nem akar teljesen elveszni. Kimért és megfontolt, állan­dóan a világító eszméket keresi. Mindenkit fogad, a legkülönfélébb foglalkozásokkal és emberekkel ta­lálkozik. Családanyákhoz és államférfiakhoz intéz beszédet, megérti a jogászok fáradozásait és az ünnepélyes dicséret hangján emlékezik meg a meteo­rológusok munkájáról. Szívükbe vési állapotaik kö­telességeit, majd utána nyomban rámutat az egyes hivatások nagyságára, az összesség és az egyetemes igazság szempontjából fontos szerepükre. Ha össze­gyűjtenék beszédeit, szinte ki lehetne belőlük hámoz­ni az emberi foglalkozások metafizikáját. S amit így előad, amögött ott van az ember teljes hitével, tu­dásával és odaadásával. Átlátszó, egy darabból fara­gott egyéniség. Gondolataiban ne keressünk rejtett célzásokat, szívében nincsenek kifürkészhetetlen ré­tegek. Ez a férfiú egyetlen célt lát maga előtt: a tisztán felismert, a nagyszerűen megmutatkozó isteni terv őszinte, fenntartás nélküli szolgálatát. Vala­mennyi elődje, akit a még élő nemzedékek ismerhet­tek, más volt, mint ő. Közelebb éltek a földi ügyek­hez és inkább emberek maradtak. XI. Piusban gyak­ran megmutatkozott a nagy gyakorlati érzékkel bíró, erős, vállalkozásra kész és akadályoktól vissza nem rettenő lombardi természet. Mint ősei a takácsüze­mekben, úgy dolgozott, törekedett előre célja érde­kében józanul számolva mindazzal, amit az emberi­­gyengeség akadályképen terve elé gördíthetett. Nehéz helyzetekben is nyugodtan hagyta magát a gyakor­lati ember pillanatnyi ötleteitől, okosságának hirtelen felvillanásaitól vezettetni. X. Pius mindenkor jámbor, közvetlen és jóságos olasz pap volt. A nagy lelkek őszinteségével itélt, figyelmeztetett és büntetett is, de utána csodálatos jósággal fejezte ki szeretetét. Pro­hászka Ottokárt elitéltetésének nagy próbája után kitüntető kegyességgel fogadta. Mások is tapasztal­ták nála ezt a mérhetetlen, nem várt szívjóságot. XV. Benedek és XIII. Leó született diplomaták vol­tak. XIII. Leó éles elmével, nagy előrelátással és a viszonyok alapos ismeretével törekedett arra, hogy az Egyházat ismét tekintélyre emelje. A társas élet művészetével megcsillogtatott nagy műveltsége, szel­leme és szeretetreméltósága is e cél érdekében állott. Hadd lássa mindenki, aki csak közelébe került, hogy a kereszténység feje ugyanúgy bírja az emberi mű­veltség nagy értékeit, mint bárki más, sőt annál még jobban. Vegye észre tehát, hogy a kereszténység nincs ellentétben a szép élettel. XV. Benedeknél a diplomata képesség bizonyos mély fájdalommal pá­rosult. Látta a fejlődés és gazdagság jegyében élő Európa összeomlását, siratta pusztulását és az állam

Next