Katolikus Szemle 3. (1951, Róma)
1. szám - Fekete Szilveszter: A szentév Pápája
A SZENTÉV PÁPÁJA Ha nem volna közönséges és félreérthető, azt kellene mondanunk, hogy a szentév XII. Pius pápa személyes sikere volt. Uralkodásának jellege az örökvárosban lefolyt, mély lelkiségtől áthatott s az egész világot magával ragadó jubileum keretében mutatkozott meg igazi nagyságában. A jövő történetírói valószínűen az 1950-es esztendőhöz fogják fűzni pápaságának legkiemelkedőbb eseményeit. De mi is a titka ennek a különös kapcsolatnak? Mikép magyarázhatjuk meg, hogy a század legválságosabb szakának főpapja legigazibb mivoltában a szentév folyamán mutatkozott meg? E kérdéseknél ne gondoljunk puszta külsőségekre! Nem magyarázhatunk semmit sem azzal, hogy minden római zarándoklat betetőzése a pápával való találkozás, XII. Pius pedig különösen olyan személyiség, aki ünnepélyességével és fiatalos mozgékonyságával az ilyen találkozást örökre feledhetetlenné tudja tenni. Még kevésbbé hivatkozhatunk arra, hogy a tömegünneplések legfőbb dísze a pápa megjelenése és beszédei. Mert ha igaz is, hogy szereplését a német katolikus nagygyűlésektől kezdve a budapesti eucharisztikus kongresszuson át a Sz. Péter téren elhangzott ünnepi szónoklatokig mindenkor lelkesedéssel fogadta a világ, a külső dísz kifejtését és az ünneplő tömeg hangulatához való igazodást mégsem állíthatjuk a főpásztori tevékenység legtökéletesebb kifejezésének. Megtaláljuk azonban az igazságot, ha mind e megnyilatkozások mélyére hatolunk és a mögöttük irányító lelkületet fedjük fel. XII. Pius a megmásíthatatlan, örök, hatalmas igazságok embere. Szavai azért ünnepélyesek, lénye azért oldódik fel szereplésében, mert amit tesz, azt a legnagyobb célok világos átlátásával, mintegy leborulva a világot mozgató isteni eszmék előtt, átfogó szempontokra ügyelve teszi. A művészi alkotás nyelvén beszélve azt kellene mondanunk róla, hogy mindig a klasszikus irány követelményei szerint jár el. Sem a romantika pátosza nem ragadja el őt, sem a realitások világában nem akar teljesen elveszni. Kimért és megfontolt, állandóan a világító eszméket keresi. Mindenkit fogad, a legkülönfélébb foglalkozásokkal és emberekkel találkozik. Családanyákhoz és államférfiakhoz intéz beszédet, megérti a jogászok fáradozásait és az ünnepélyes dicséret hangján emlékezik meg a meteorológusok munkájáról. Szívükbe vési állapotaik kötelességeit, majd utána nyomban rámutat az egyes hivatások nagyságára, az összesség és az egyetemes igazság szempontjából fontos szerepükre. Ha összegyűjtenék beszédeit, szinte ki lehetne belőlük hámozni az emberi foglalkozások metafizikáját. S amit így előad, amögött ott van az ember teljes hitével, tudásával és odaadásával. Átlátszó, egy darabból faragott egyéniség. Gondolataiban ne keressünk rejtett célzásokat, szívében nincsenek kifürkészhetetlen rétegek. Ez a férfiú egyetlen célt lát maga előtt: a tisztán felismert, a nagyszerűen megmutatkozó isteni terv őszinte, fenntartás nélküli szolgálatát. Valamennyi elődje, akit a még élő nemzedékek ismerhettek, más volt, mint ő. Közelebb éltek a földi ügyekhez és inkább emberek maradtak. XI. Piusban gyakran megmutatkozott a nagy gyakorlati érzékkel bíró, erős, vállalkozásra kész és akadályoktól vissza nem rettenő lombardi természet. Mint ősei a takácsüzemekben, úgy dolgozott, törekedett előre célja érdekében józanul számolva mindazzal, amit az emberigyengeség akadályképen terve elé gördíthetett. Nehéz helyzetekben is nyugodtan hagyta magát a gyakorlati ember pillanatnyi ötleteitől, okosságának hirtelen felvillanásaitól vezettetni. X. Pius mindenkor jámbor, közvetlen és jóságos olasz pap volt. A nagy lelkek őszinteségével itélt, figyelmeztetett és büntetett is, de utána csodálatos jósággal fejezte ki szeretetét. Prohászka Ottokárt elitéltetésének nagy próbája után kitüntető kegyességgel fogadta. Mások is tapasztalták nála ezt a mérhetetlen, nem várt szívjóságot. XV. Benedek és XIII. Leó született diplomaták voltak. XIII. Leó éles elmével, nagy előrelátással és a viszonyok alapos ismeretével törekedett arra, hogy az Egyházat ismét tekintélyre emelje. A társas élet művészetével megcsillogtatott nagy műveltsége, szelleme és szeretetreméltósága is e cél érdekében állott. Hadd lássa mindenki, aki csak közelébe került, hogy a kereszténység feje ugyanúgy bírja az emberi műveltség nagy értékeit, mint bárki más, sőt annál még jobban. Vegye észre tehát, hogy a kereszténység nincs ellentétben a szép élettel. XV. Benedeknél a diplomata képesség bizonyos mély fájdalommal párosult. Látta a fejlődés és gazdagság jegyében élő Európa összeomlását, siratta pusztulását és az állam