Kecskemét, 1877. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1877-09-16 / 37. szám
V. évfolyam. Kecskemét, 1877. Szeptember 16. 37. szám.Megjelen minden Vasárnap. herkentőés biailélikiatul , hova a lap szellemi és anyagi részét illető küldemények intézendők . Budai nagy utca, 187. sz. alatt, a törvényszéki épület átellenében. Előfizetési díj: Egész évre . 5 frt. — kr. Félévre . . 3 „ — „ Negyedévre. 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 „ Egyes vám ára : 15 kr. o Hirdetés díjak: Magán hirdetéseknél: 1 centiméter magas hasáb-szeletért . 1- szer iktatva . . 20 kr. 2- szer „ . . 15 „ 3- szor „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért külön 3 frt.o Bélyeg-díj minden iktatásnál külön 30 kr. Kossuth Lajos levele. *) Molnár Sámuel úrnak, Cegléd városa orsz. képviselőjének. Collegno al Baraceone, Augustus 30. 1877. Tisztelt képviselő úr! Igazán nagyszerű egy jelenet a magyar nemzet közvéleményének legújabb nyilvánulása. Van abban két vonás, mely különösen jellemző. Egyik az ösztönszerű józan felfogás a szomszédunkban dúló háború politikai értelmes hordereje felől, a másik a pártszenvedélyeken felülemelkedett hazafiság, mely a nézeteltérést csakis a kifejezésekre szorítja, de a dolog lényegére nézve az egész nemzetet egy testté lélekké forrasztja össze. Mégis csak sajátságos egy nép ez a mi áldott jó magyar népünk. Másutt egyesek ütik reá saját egyéniségük bélyegét a nép érzelmeinek irányára. Nálunk megfordítva van. Másutt a nép lelkesedése az óramutató, mely jelzi az időt, melyet egyes emberek csinálnak. Nálunk egyes emberek az óramutatók, a nép az idő. Voltak, vannak és lesznek emberek hazánkban, kik olyanok, mint az üveglencse, melyben a hö sugárcsomó összepontosul, de a hö sugárcsomó a nép ösztönszerű értelme. Ez mindig így volt és most is így van. — Örömmel tapasztalom, mennyi jeles, tárgyavatott tolmácsa akad hazánkban pártkülönbség nélkül a történelem logikájának, mely a jelen bonyodalmakhoz fűződik. De ha az úgynevezett döntő körökben azt hinnék, hogy ez a mozgalom csak amolyan izgatottság, amely fellobbant egyesek gyújtó szavára, s amint fellobbant, úgy el is alszik: hát én azt mondom nekik, vigyázzanak, nehogy az idő saját kárukkal tanítsa meg őket, hogy mily irtózatosan csalatkoztak. Ez a mozgalom a magyar nép józan eszének, ösztönszerű tapintatának, s az áldozatközség legmagasb fokára emelkedett honszeretetének revelatiója. Amaz ezredéves tölgy ép , egészséges lombjainak suhogása az, mely annyi vésznek, viharnak ellent állt, s ellent fog állani ezentúl is „veletek, általatok, ha nektek tetszik, nélkületek, ellenetek, ha kell“ ellent fog tudni állani, mert gyökerei a honszeretetnek, a minden ösztönök legerősbikének, a nemzeti önfenntartás ösztönének szívós talajában állanak megrendithetlenül. Istenemre mondom: e tölgygyel számolnotok kell — „au bon entendeur, salut“! (vegye hasznát, aki megértett.) * * * A fenforgó kérdésnél a magyar nemzet kiindulási pontja az, hogy a szomszédunkban dúló háborúban úgy hazánk , mint Ausztria létérdekei kockán forognak. Én súlyt helyezek arra, hogy ez alkalommal Ausztria létérdekei, hazánk létérdekeivel összhangzanak. Nézeteim Magyarországnak Ausztriával kapcsolatáról ismeretesek. Mind állami lét, mind közgazdászat tekintetében az érdekeknek oly, s annyi ellentéte forog fenn a kettő között, hogy teljes absolut lehetetlenség a kapcsolatnak oly formuláját csak képzelni is, mely mind a két felet kielégíthesse. Ezért képezek én hontalanságommal egy élő tiltakozást a kapcsolat ellen. Én hát bizony nem tartom hivatásomnak aggódni Ausztria speciális érdekei felett, ha s midőn azoknak veszélyeztetése hazánk érdekeit nem veszélyezteti , de midőn egyiknek veszélye a másiknak veszélyével karöltve jár, nagy fontosságot helyezek arra, hogy a veszély közösségét, mind Ausztria, mind Magyarország átérezzék. Egy háborúval állunk szemben, mely hazánkat is Ausztriát is eventuális halállal fenyegeti, ha nem segítjük a törököt, hogy az orosz terjeszkedési politikának gát vettessék. Ez a háború Magyarországot Ausztriával állami kapcsolatban találja. Nem hiszem, hogy az orosz sokat hajtana szavunkra, ha azt kivánnák tőle, hogy várjon ezzel a háborúval , míg ez a kapcsolat féloldalik. Eirt nem vár. Hát a dolog úgy áll, hogy az a magyar király, akitől nemzetünk azt kívánja, hogy az orosz terjeszkedési politikának gátat vessen, egyszersmind osztrák császár is. — Ez az osztrák császár nagyon gyakran ellentétben van a magyar királylyal. Ez alkalommal nincs. — S én azt gondolom, nemzetünk kivánata csak nyerhet súlyban, ha midőn azt kívánja fejedelmétől, hogy teljesítse a homentés kötelességét, melylyel mint magyar király Magyarországnak tartozik, egyszersmind reá mutat arra is, hogy ez neki mint osztrák császárnak is létérdekében áll. — Ezért szeretek én ez ügyben Ausztria érdekeire is hivatkozni. Ezért emelem ki azt, hogy a jelen háborúban úgy Ausztria, mint Magyarország létérdekei vannak veszélyben. E nézet tökéletesen indokolva van a keleti kérdés politikai értelme és nemzetközi hordereje által, amiként a jelen háborúnál ellőttünk áll. Ha a török birodalom ment volna azon nyomástól, melylyel a Lengyelország romjain Európa szabadságának veszélyes arányokra duzzadt orosz hatalom reá nehezkedik, a keleti kérdés tisztán belügyi kérdés volna a török, és birodalmának más fajú, vallású népei közt. És ha a kérdés ily alakban, akár a török birodalom épségének a közös szabadság forrasztó kötelékeivel megszilárdításában, akár szétbomlásában találná végmegoldását, ez nemcsak Európának távolabb fekvő részeit, de még minket s Ausztriát is, kik tőszomszédjai vagyunk , csak humanitás , vagy rokon avagy ellenszenv szempontjából érdekelhetne, de politikai szempontból nem. Mi megtanultuk igazságosan méltányolni a török népjellem tiszteletre méltó alpavonásait. Mi tudjuk, hogy az ottomán nemzetben egy oly megbízható barátot bírunk, mint a föld hátán többet nem találhatunk, mert érdekeink annyira öszhangzók, hogy nemcsak érdekellentét , de még csak eltérés sem foroghat fen közöttünk. Mi hálával emlékszünk a nagylelkűségre, melyet a törökök irántunk tanúsítottak a mi szorongattatásaink napjaiban, és bizonyosan csak is becsületére válhatik nemzetünknek, hogy erre oly meleg érzettel emlékezik épen most, az ő szorongattatásuk napjaiban (bizony, bizony mondom is, jó politika a magyarral jót tenni, mert a magyar nemzet hálás egy nemzet, az Isten áldja meg az ő jó szívét). Mindezeknél fogva bizonyos, hogy mi magyarok mindig a legmelegebb rokonszenvvel, a legőszintébb jó kívánattal kisérnék a török nemzet regenerationális törekvéseit, melyeknél sikerhez csak a szabadság útja vezethet; de ha az nem állana előttünk, hogy az orosz nyomás következtében a török birodalom minden megcsonkítása egyértelmű az orosz hatalom terjeszkedésével, nem volna magyar ember, aki a török birodalom úgy területi, mint függetlenségi épségét saját hazánk biztonságára nélkülözhetlennek ítélné s azt saját nemzeti ügyünknek tekintené. — Senkinek sem jutna közülünk eszébe annak fentartásáért nemzetünk véráldozatát felajánlani, minket teljességgel nem aggasztana az, ha a szomszédunkban szláv népek szabad nemzetekké fejlődnének. De a dolog teljességgel nem ebben a korban van. Internationális és politikai szempontból a keleti kérdés, az orosz nyomás folytán már nem a török birodalom belügyi kérdése, nem török, szerb, bolgár, bosnyák stb. kérdés többé, anynyira nem az, hogy ha ma sikerülne az orosznak Európából minden törököt az utolsó emberig elpusztítani, ha Törökország minden európai tartománya ma felruháztatnék oly „autonómiával“ (? !) aminőt Cserkaszki herceg a Bolgároknak készít orosz mintára, orosz nyelven; mindezek által a keleti kérdés nemcsak nem lenne megoldva, de még csak akkor állana Európa előtt, s különösen előttünk és Ausztria előtt oly irtózatos arányokban, mint még soha. Igen, mert a keleti kérdés orosz hatalmi kérdés. Tisztán, határozottan orosz terjeszkedési politika kérdése. És az is marad mindaddig, míg Európa sokáig késő bűnbánattal azon határozatra nem jut, hogy Lengyelország helyreállításával elhárítsa magáról azt az átkot, melyet Lengyelország felkoncolásának bűne reá hárított. Csak ha Lengyelország helyreállításával az orosz hatalom azon határok közé utasíttatott, melyek közt tág birodalma népeinek szabad emberekké emelésével , egy mindig nagy, fényes és dicső helyet biztosíthat ugyan magának a polgárosult nemzetek kerek asztalánál, de mely határok mögül többé minket, Ausztriát, Európát a Janszlav-czarismus világuralmi ambitiójával nem fenyegethet; csak ha a Visztula partján biztosítva lett az, hogy az orosz hatalom a török birodalomra többé ne nehézkedhessék, csak akkor száll ismét vissza a keleti kérdés egy tisztán belügyi, vagy ha úgy tetszik humanitárius kérdés színvonalára , mely bármely irányban oldassák is meg, sem Európára általában, sem különösen mi ránk s Ausztriára veszélyt nem hozhat. De amíg ez meg nem történik, a keleti kérdés orosz hatalomterjeszkedési kérdés lesz mindig; s amíg ilyen, a dolog mindig akként fog állani, hogy ha a török birodalom az orosz nyomás folytán szétbomlanék, vagy csak mégis csonkíttatnék, minden talpalatnyi tér, melyet a török elveszítene, az orosznak máris veszélyes arányokra duzzadt hatalmát növelné; a török fenhatóság függetlenségének minden csökkentése, az az orosz hatalomnak, reánk s Ausztriára , dissolvens méreg gyanánt ható befolyását gyarapítaná; s ennek kimaradhatlan következése az volna, hogy az orosz nyomás által megbomlasztott török birodalom szláv népei nem lennének szabad nemzetek, hanem lennének orosz eszközök, lennének orosz szolgák , lennének a Boa Constrictor farka, melylyel az minket körülszorít, lennének a csápok, melyekkel a polgp testünkbe ragad. * * * Ezek azon tekintetek, melyeknél fogva a magyar nemzet azon nézetből indul ki, hogy a szomszédunkban dúló háborúban hazánk létérdekei forognak kockán. És e tekintetek annyira fontosak, hogy ha mi magyarok a török birodalom romlását vagy megcsonkítását, s ami ezzel egyértelmű, az orosz hatalom bármi alakban terjeszkedését gyáván , tétlenül elnéznek, ha néznek gyáván, tétlenül mikint a Boa Constrictor a mi vesztünkre magának a keleti szlávokból farkat növeszt, a polyp csápokat ereszt: ez az öngyilkosságnak oly őrültsége volna, melynek jellemzésére szót nem találok. Roszabbak volnánk a földön csúszó férgeknél, ha ez ellen magunkat nem védenénk. Szomorú időket élünk. Annyi vér után, mely azért folyt, hogy a népek egyszer már öncélokká legyenek, még mindig ott vagyunk, hogy két-három bíboros halandó szeszélye, hajlama s nem a népakarat az irányadó. De a magyar nemzet élni akar, s nem fog a resignatioban annyira menni, hogy bármi halandó személyes hajlamai kedvéért öngyilkossá legyen. Gátat kell vetni az orosz hatalom terjeszkedésének, s mivel gátat kell vetni, hát fel kell tartani a Török birodalom épségét s függetlenségét, mert ez idő szerint ez a gázvetés practicuma. Ez a magyar nemzet elhatározott akarata. Bármi kifejezést használt is ez akarat formulázására, ebben az egész nemzet pártkülönbség nélkül egyetért; egyetért azért, mert pártkülönbség nélkül meg van győződve, hogy ez hazánk létérdekét képezi. S és azért indignatióval utasítja vissza az öszszes magyar nemzet azon szintoly erkölcstelen, mint improvidens gondolatot is, hogy az osztrákmagyar monarchia a török birodalom bármely részének elfoglalása által, hazánk létérdeke megsértésének cinkosává szegődjék. Kormánynak sohasem tanácsos, ha alkotmányos jogot visel, nem szabad magát a nemzet akaratával ellentétbe helyezni. Ez alkalommal a nemzet akarata annyira félremagyarázhatlanul világos, hogy azt holmi parlamentáris fogásokkal kijátszani akarni veszélyes merénylet volna. Létérdek forog fenn. A nemzet tudja, hogy ez forog fenn. És e nemzet lejális nemzet. Hát teljesítsék akaratát. Ne kényszerítsék oda, hogy létének biztosítását maga legyen kénytelen kezébe venni. Tenni fogja, ha kénytelen lesz, mert nem akar meghalni. A magyar nemzet nem lesz féreg, mely ellapul a taposónak sarka alatt. *) Közöljük az „Egyetértés“ után.