Kecskemét, 1877. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)

1877-09-16 / 37. szám

V. évfolyam. Kecskemét, 1877. Szeptember 16. 37. szám.­­­Megjelen minden V­asárna­p. h­erken­tő­és biailélikiatul , hova a lap szellemi és anyagi részét illető kül­demények intézen­dők . Budai nagy utca, 187. sz. alatt, a törvényszéki épület átellenében. Előfizetési díj: Egész évre . 5 frt. — kr. Félévre . . 3 „ — „ Negyedévre. 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 „ Egyes vám ára : 15 kr. o Hirdetés díjak: Magán hirdetéseknél: 1 centiméter magas ha­sáb-szeletért . 1- szer iktatva . . 20 kr. 2- szer „ . . 15 „ 3- szor „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért kü­lön 3 frt.­­o Bélyeg-díj­­ minden iktatásnál külön 30 kr. Kossuth Lajos levele. *) Molnár Sámuel úrnak, Cegléd városa orsz. képviselőjének. Collegno al Baraceone, Augustus 30. 1877. Tisztelt képviselő úr! Igazán nagyszerű egy jelenet a ma­gyar nemzet közvéleményének legújabb nyilvánulása. Van abban két vonás, mely különö­sen jellemző. Egyik az ösztönszerű józan felfogás a szomszédunkban dúló háború politikai értelme­s hordereje felől, a má­sik a pártszenvedélyeken felülemelke­dett hazafiság, mely a nézet­eltérést csak­is a kifejezésekre szorítja, de a dolog lényegére nézve az egész nemze­tet egy testté lélekké forrasztja össze. Mégis csak sajátságos egy nép ez a mi áldott jó magyar népünk. Másutt egyesek ütik reá saját egyéniségük bé­lyegét a nép érzelmeinek irányára. Ná­lunk megfordítva van. Másutt a nép lel­kesedése az óramutató, mely jelzi az időt, melyet egyes emberek csinálnak. Nálunk egyes emberek az óramutatók, a nép az idő.­­ Voltak, vannak és lesz­nek emberek hazánkban, kik olyanok, mint az üveglencse, melyben a hö su­gárcsomó összepontosul, de a hö sugár­csomó a nép ösztönszerű értelme. Ez mindig így volt és most is így van. — Örömmel tapasztalom, mennyi jeles, tárgyavatott tolmácsa akad ha­zánkban pártkülönbség nélkül a történe­lem logikájának, mely a jelen bonyodal­makhoz fűződik. De ha az úgynevezett döntő körökben azt hinnék, hogy ez a mozgalom csak amolyan izgatottság, amely fellobbant egyesek gyújtó szavá­ra, s a­mint fellobbant, úgy el is alszik: hát én azt mondom nekik, vigyázzanak, nehogy az idő saját kárukkal tanítsa meg őket, hogy mily irtózatosan csalat­koztak. Ez a mozgalom a magyar nép józan eszének, ösztönszerű tapintatának, s az áldozatközség legmagasb fokára emelkedett honszeretetének revelatiója. Amaz ezredéves tölgy ép , egészséges lombjainak suhogása az, mely annyi vésznek, viharnak ellent állt, s ellent fog állani ezentúl is „veletek, álta­latok, ha nektek tetszik, nél­kületek, ellenetek, ha kel­l“ el­lent fog tudni állani, mert gyökerei a honszeretetnek, a minden ösztönök leg­­erősbikének, a nemzeti önfenntartás ösz­tönének szívós talajában állanak meg­­rendithetlenül. Istenemre mondom: e tölgygyel szá­molnotok kell — „au bon entendeur, salut“! (vegye hasznát, aki megértett.) * * * A fenforgó kérdésnél a magyar nem­zet kiindulási pontja az, hogy a szom­szédunkban dúló háborúban úgy ha­zánk , mint Ausztria létérdekei kockán forognak. Én súlyt helyezek arra, hogy ez al­kalommal Ausztria létérdekei, hazánk létérdekeivel összhangzanak. Nézeteim Magyarországnak Ausz­triával kapcsolatáról ismeretesek. Mind állami lét, mind közgazdászat tekinteté­ben az érdekeknek oly, s annyi ellenté­te forog fenn a kettő között, hogy tel­jes absolut lehetetlenség a kapcsolatnak oly formuláját csak képzelni is, mely mind a két felet kielégíthesse. Ezért képezek én hontalanságommal egy élő tiltakozást a kapcsolat ellen. Én hát bizony nem tartom hivatá­somnak aggódni Ausztria speciális ér­dekei felett, ha s midőn azoknak veszé­lyeztetése hazánk érdekeit nem veszé­lyezteti , de midőn egyiknek veszélye a másiknak veszélyével karöltve jár, nagy fontosságot helyezek arra, hogy a ve­szély közösségét, mind Ausztria, mind Magyarország átérezzék. Egy háborúval állunk szemben, mely hazánkat is Ausztriát is eventuális ha­lállal fenyegeti, ha nem segítjük a törö­köt, hogy az orosz terjeszkedési politi­kának gát vettessék. Ez a háború Ma­gyarországot Ausztriával állami kapcso­latban találja. Nem hiszem, hogy az orosz sokat hajtana szavunkra, ha azt kivánnák tőle, hogy várjon ezzel a há­borúval , míg ez a kapcsolat féloldalik. Eir­t nem vár. Hát a dolog úgy áll, hogy az a magyar király, akitől nem­zetünk azt kívánja, hogy az orosz ter­jeszkedési politikának gátat vessen, egyszersmind osztrák császár is. — Ez az osztrák császár nagyon gyakran el­lentétben van a magyar királylyal. Ez alkalommal nincs. — S én azt gondolom, nemzetünk kivánata csak nyerhet súly­ban, ha midőn azt kívánja fejedelmétől, hogy teljesítse a homentés kötelességét, melylyel mint magyar király Magyaror­szágnak tartozik, egyszersmind reá mu­tat arra is, hogy ez neki mint osztrák császárnak is létérdekében áll. — Ezért szeretek én ez ügyben Ausztria érdekei­re is hivatkozni. Ezért emelem ki azt, hogy a jelen háborúban úgy Ausztria, mint Magyarország létérdekei vannak veszélyben. E nézet tökéletesen indokolva van a keleti kérdés politikai értelme és nem­zetközi hordereje által, a­miként a jelen háborúnál ellőttünk áll. Ha a török birodalom ment volna azon nyomástól, melylyel a Lengyelor­szág romjain Európa szabadságának ve­szélyes arányokra duzzadt orosz hata­lom reá nehezkedik, a keleti kérdés tisztán belügyi kérdés volna a török, és birodalmának más fajú, vallású népei közt. És ha a kérdés ily alakban, akár a török birodalom épségének a közös sza­badság forrasztó kötelékeivel megszi­lárdításában, akár szétbomlásában talál­ná végmegoldását, ez nemcsak Európá­nak távolabb fekvő részeit, de még min­ket s Ausztriát is, kik tőszomszédjai vagyunk , csak humanitás , vagy rokon avagy ellenszenv szempontjából érde­kelhetne, de politikai szempontból nem. Mi megtanultuk igazságosan méltá­nyolni a török népjellem tiszteletre méltó alpavonásait. Mi tudjuk, hogy az otto­mán nemzetben egy oly megbízható ba­rátot bírunk, min­t a föld hátán többet nem találhatunk, mert érdekeink annyi­ra öszhangzók, hogy nemcsak érdekel­lentét , de még csak eltérés sem foroghat fen közöttünk. Mi hálával emlékszünk a nagylelkűségre, melyet a törökök irán­tunk tanúsítottak a mi szorongattatása­­ink napjaiban, és bizonyosan csak is becsületére válhatik nemzetünknek, hogy erre oly meleg érzettel emlékezik épen most, az ő szorongattatásuk napjaiban (bizony, bizony mondom is, jó politika a magyarral jót tenni, mert a magyar nemzet hálás egy nemzet,­­ az Isten áldja meg az ő jó szívét). Mindezeknél fogva bizonyos, hogy mi magyarok min­dig a legmelegebb rokonszenvvel, a leg­­őszintébb jó kívánattal kisérnék a török nemzet regenerationális törekvéseit, me­lyeknél sikerhez csak a szabadság útja vezethet; de ha az nem állana előttünk, hogy az orosz nyomás következtében a török birodalom minden megcsonkítása egyértelmű az orosz hatalom terjeszke­désével, nem volna magyar ember, a­ki a török birodalom úgy területi, mint füg­getlenségi épségét saját hazánk bizton­ságára nélkülözhetlennek ítélné s azt saját nemzeti ügyünknek tekintené. — Senkinek sem jutna közülünk eszébe annak fentartásáért nemzetünk véráldo­zatát felajánlani, minket teljességgel nem aggasztana az, ha a szomszédunk­ban­ szláv népek szabad nemzetekké fejlődnének. De a dolog teljességgel nem ebben a korban van. Internationális és politikai szempontból a keleti kérdés, az orosz nyomás folytán már nem a török biroda­lom belügyi kérdése, nem török, szerb, bolgár, bosn­yák stb. kérdés többé, any­­nyira nem az, hogy ha ma sikerülne az orosznak Európából minden törököt az utolsó emberig elpusztítani, ha Török­ország minden európai tartománya ma felruháztatnék oly „autonómiával“ (? !) a­minőt Cserkaszki herceg a Bolgároknak készít orosz mintára, orosz nyelven; mindezek által a keleti kérdés nemcsak nem lenne megoldva, de még csak ak­kor állana Európa előtt, s különösen előttünk és Ausztria előtt oly irtózatos arányokban, mint még soha. Igen, mert a keleti kérdés orosz ha­talmi kérdés. Tisztán, határozottan orosz terjeszkedési politika kérdése. És az is marad mindaddig, míg Eu­rópa sokáig késő bűnbánattal azon hatá­rozatra nem jut, hogy Lengyelország helyreállításával elhárítsa magáról azt az átkot, melyet Lengyelország felkon­­colásának bűne reá hárított. Csak ha Lengyelország helyreállítá­sával az orosz hatalom azon határok kö­zé utasíttatott, melyek közt tág biro­dalma népeinek szabad emberekké eme­lésével , egy mindig nagy, fényes és di­cső helyet biztosíthat ugyan magának a polgárosult nemzetek kerek asztalánál, de mely határok mögül többé minket, Ausztriát, Európát a Janszlav-czarismus világuralmi ambitiójával nem fenyeget­het; csak ha a Visztula partján biztosítva lett az, hogy az orosz hatalom a török birodalomra többé ne nehézkedhessék, csak akkor száll ismét vissza a keleti kérdés egy tisztán belügyi, vagy ha úgy tetszik humanitárius kérdés színvona­lára , mely bármely irányban oldassák is meg, sem Európára általában, sem különösen mi ránk s Ausztriára veszélyt nem hozhat. De a­míg ez meg nem történik, a keleti kérdés orosz hatalom­terjeszke­dési kérdés lesz mindig; s a­míg ilyen, a dolog mindig akként fog állani, hogy ha a török birodalom az orosz nyomás folytán szétbomlanék, vagy csak mégis csonkíttatnék, minden talpalatnyi tér, melyet a török elveszítene, az orosznak máris veszélyes arányokra duzzadt ha­talmát növelné; a török fenhatóság füg­getlenségének minden csökkentése, az az orosz hatalomnak, reánk s Ausztri­ára , dissolvens méreg gyanánt ható be­folyását gyarapítaná; s ennek kimarad­­hatlan következése az volna, hogy az orosz nyomás által megbomlasztott tö­rök birodalom szláv népei nem lennének szabad nemzetek, hanem lennének orosz eszközök, lennének orosz szolgák , len­nének a Boa Constrictor farka, melylyel az minket körülszorít, lennének a csá­pok, melyekkel a polgp testünkbe ragad. * * * Ezek azon tekintetek, melyeknél fogva a magyar nemzet azon nézetből indul ki, hogy a szomszédunkban dúló háborúban hazánk létérdekei forognak kockán. És e tekintetek annyira fontosak, hogy ha mi magyarok a török biroda­lom romlását vagy megcsonkítását, s a­mi ezzel egyértelmű, az orosz ha­talom bármi alakban terjeszkedését gyá­ván , tétlenül elnéznek, ha néznek gyá­ván, tétlenül mikint a Boa Constric­tor a mi vesztünkre magának a keleti szlávokból farkat növeszt, a polyp csá­pokat ereszt: ez az öngyilkosságnak oly őrültsége volna, melynek jellem­zésére szót nem találok. Roszabbak vol­nánk a földön csúszó férgeknél, ha ez ellen magunkat nem védenénk. Szomorú időket élünk. Annyi vér után, mely azért folyt, hogy a népek egyszer már öncélokká legyenek, még mindig ott vagyunk, hogy két-három bíboros halandó szeszélye, hajlama s nem a népakarat az irányadó. De a magyar nemzet élni akar, s nem fog a resignatioban annyira menni, hogy bár­mi halandó személyes hajlamai ked­véért öngyilkossá legyen. Gátat kell vetni az orosz hatalom terjesz­kedésének, s mivel gátat kell vetni, hát fel kell tartani a Török biro­dalom épségét s függetlenségét, mert ez idő szerint ez a gázvetés practicu­­ma. Ez a magyar nemzet elhatározott akarata. Bár­mi kifejezést használt is ez akarat formulázására, ebben az egész nemzet pártkülönbség nélkül egyetért; egyetért azért, mert pártkülönbség nélkül meg van győződve, hogy ez hazánk létérdek­ét képezi. S és azért i­n­d­i­g­­natióval utasítja vissza az ösz­­szes magyar nemzet azon szint­­oly erkölcstel­en, mint impro­­videns gondolatot is, hogy az osztrákmagyar monarchia a tö­rök birodalom bármely részé­nek elfoglalása által, hazánk létérdeke megsértésének cin­kosává szegődj­ék. Kormánynak sohasem tanácsos, ha alkotmányos jogot visel, nem szabad magát a nemzet akaratával ellentétbe helyezni. Ez alkalommal a nemzet aka­rata annyira félre­magyarázhatlanul vilá­gos, hogy azt holmi parlamentáris fogá­sokkal kijátszani akarni veszélyes me­rénylet volna. Létérdek forog fenn. A nemzet tudja, hogy ez forog fenn. És e nemzet lejális nemzet. Hát teljesítsék akaratát. Ne kényszerítsék oda, hogy létének biztosítását maga legyen kény­telen kezébe venni. Tenni fogja, ha kénytelen lesz, mert nem akar meghal­ni. A magyar nemzet nem lesz féreg, mely ellapul a taposónak sarka alatt. *) Közöljük az „Egyetértés“ után.

Next