Kecskemét, 1878. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1878-06-30 / 26. szám

VI. évfolyam Kecskemét, 1878. Junius 30. 26. szám -­ KECSKEMÉT a kecskeméti függetlenségi­ párt politikai hetilapja. V­asárna­p. Szerkesztői hivatal: I. tized Hattér, Héjjas­­féle ház emeletén. Előfizetési pénze­ket, hirdetési kéziratokat és dijakat Salamon I­m­r­e — a párt pénztár­noka — fogad el, II. tsz. Rózsa-utca, 586. sz. Hirdetés-kéziratokat ..Sziládi Lajos nyomdája" is elfogad. ■Előfizetési díj­­ Hirdetés dijak: Magán­hirdetéseknél: 1 centiméter magas ha­sáb-szeletért : 1- szer iktatva . . 20 kr. 2- szer „ . . 15 „ 3- szor „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért kü­lön 3 frt. Bélyegdíj : minden iktatásnál külön 30 kr. Megjelen minden Egész évre . 5 frt. — kr. Félévre . . 3 „ — „ Negyedévre. 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 v Egyes szám­ára . 15 kr.­ ­­ Előfizetésre való felhívás. Mármár itt lévén a második félév kezdete, minden szószaporítás nélkül kérjük mindazokat, akik lapunk irá­nyával meg vannak elégedve, legyenek szívesek előfizetni. Előfizetési ár, mint eddig: Félévre: 3 frt. Negyedévre: 1 frt. 50 kr. Előfizetést elfogad a függetlenségi­párt pénztárnoka: Salamon Imre. Szerkesztőség. Politikai szemle. Mire lapunk megjelen, a képviselő­­ház nemcsak befejezte működését, de bezáratásának pillanatához is közel van. A trónbeszéd szövege már kész, csak el kell olvasni s az 1876 — 78-iki kép­­viselőház ajtai végleg bezárulnak. Nem ez a baj, hanem az, hogy a végvonag­­lásaiban levő beteg — nem elébb múlt ki, nem akkor, a­midőn az egész or­szágban követelt bank- és vámkérdések el nem intéztettek, a 80 milliós újabb teher­vállalás meg nem történt. Nem szándékunk halotti beszédet tartani, hull a mi könyünk a nélkül is. Megcáfolha­tatlan számok beszélték, hogy hazánk csak önálló bank és külön vámterület mellett, takarékos gazdálkodással szed­heti össze magát; de azért azok a kép­viselők , a­kik otthon , jelölt korukban, tudták, mit kíván a haza üdve s Ígérték az üdvös megoldást, megszavazták a teljes közösséget, az egyenlőség előnye nélkül s elfogadtak olyan adósságot, a­melyben még a nagylelkűség sem vehe­tett részt józanon. Meghalt. Oda van. Nekünk az a vigasztalásunk meg van, hogyha hazánk sírját csakugyan megásta az új, még nem szentesített ki­egyezés , a mi pártunk s a mi képvise­lőnk ahoz nem járult. Mocsáry Lajos, ha eljő körünkbe, felemelt fővel adhat működéséről számot. A másik párt kép­viselője Fórián Károlyban, ki szerény tehetségének csorbáját helyes szavazás­sal sem tudta kiköszörülni, ám hadd gyönyörködjenek hívei — talán — még ez egyszer. Ennek „még egyszere“ ne­hezen lesz. A felvilágosodás napját fel­fűzte a sok végrehajtás, az újabb teher­vállalással járó jövő képe s a munkás kéznek Boszniába vivése. A jövő augusztus 5 —14-ig történő képviselőválasztások majd levonják a jövő méhében rejlő titokról a leplet, majd meglátjuk! Hanem annyit most is tudunk, hogy Istóczy jobban tenné, ha a zsidóinkkal megszípesítendő Zsidóország felállítása helyett, Tisza és társainak keresne új hazát. A kongressus még mindig őrzi tit­kait. Bosznia és Hercegovina, e két koldus föld Ausztria-Magyarország ré­szére leendő elfoglalása alig szenvedhet kétséget. Bulgária valószínűleg két részre fog szakíttatni. Majd kap ez orosz vagy Oroszországért lelkesülő, ennek nyíltan vagy titkon, fennhatósága alatt levő fejedelmet s ha így az európai egyen­súly felbomlik, mit törődünk mi azzal, hiszen kapunk két koldustarisznyát Bosznia és Hercegovina felirattal. Hir­­szerint valamennyi bolgárországi vár le­rontása elhatároztatott, még a várnai és sumlai is. Konstantinápoly lázong s a békéltető kongressus eredményében, béke biztosításában bízni alig lehet. T­ÁRCA. Egy nő rendőrügynök. Töredék, egy fenyítő törvényszéki hivatalnok nap­lójából. (Folytatás.) Miután elővigyázatból minden ajtót el­zártam , a grófné hálószobájába mentem, az ágyat annyira eltoltam a faltól, hogy széket tehettem mellé, melyre fellépve meg­­kisértem a kulcsot. A szekrény kinyílt. A mélyedésben semmit sem találtam , a­mit már ne láttam volna. Hanem én azt mondom magamnak, hogy a szekrényben okvetetlenül kell valaminek lenni, a­mit a grófné rejteget. Gondolkodtam egy darabig s az jutott eszembe, hogy a szekrény bel­sejében még egy másik titkos üreg is lehet. Tapogatóztam a szekrényben s a hátsó falon egy kis mélyedést fedezek fel, de oly csekély körületűt, hogy alig tudtam ujjamat bele erőtetni. Egy kezem ügyébe eső tű hegyével bele­nyúltam és a hátsó fal táb­lája rögtön sebesen felhúzódott, egy máso­dik üreget fedeztem fel, melynek mélyéből gyanítni lehetett, hogy az részben a szom­­szédház falába is benyúlik. Kezemmel tapogatózván, több tárgyat vevek észre: egy jegyzőkönyvet, ugyanazt, a­mely mellett a grófnét megleptem; azu­tán egy kis revolvert, egy vésűt, egy éles tőrkést, egy tolvajlámpát, egy nagy csomag kulcsot, lőpor és vágott ón csomagot, kis kézi bőröndöt s végre egy többszörösen összehajtogatott vastag ívpapírt. Mást nem találván leszálltam a székről, asztalhoz ültem s az egyes tárgyak vizsgá­latához fogtam. A jegyzőkönyv a grófnénak férje halála ótai kiadásait tartalmazó s körülbelől há­romszázezer dollárnyi összeggel végződött. A bevét nem volt jegyezve. A papíron a grófné házának terve volt. A különösen jegyzett földalatti részt egy kék iránynyal jelzett vonal, a legkülönbö­zőbb fordulatokkal szegte át, egyik oldal­tól a másikig, még­pedig oly pontig, amely, mint a szomszédház alapfala, annak üregei mellett volt rajzolva. A kézi bőröndben egy fényes tíz dollár­darabot találok. A revolver nem volt megtöltve. A kulcsok hova­tartozását nem tudom elképzelni. Bevégzett kutatás után, mindezen tár­gyakat ismét óvatosan visszatettem a titkos rejtekbe. De most gonosz zavar állt elő: nem tudtam, hogyan zárjam el ismét a titkosüreg felszökött tábláját? Azonban hosz­­szas aggódó kutatás után reá­akadtam a rúgóra, melyet megnyomva a tábla ismét előbbi helyét foglalta el. Most már elzártam kulcsommal a falszekrényt, a szobában min­dent rendbe hoztam, és saját szobámban vártam a grófné érkezését. Míg ezalatt felfedezésemen igen tépe­­lődtem­, reá­jöttem , hogy ez­által nem let­tem ugyan okosabbá , mint elébb voltam, de megfigyelésem folytatása mellett a titok nyomába juthatok. Mert, minek őrizné a grófné olyan nagy titokban ama tárgyakat, ha néha nem venné hasznukat ? Tehát várni kellett. Nyolc tíz nap figyelemre méltó jelenség feltűnése nélkül múlt el; ekkor azonban a grófné szokatlanul szeszélyessé lön s órá­kig lehangolt, sőt levert volt. E feltűnő ke­dély változás okát, a házban történőknek tüzetes vizsgálat alá vetésével igyekeztem kitudni s csakhamar sikerült a felfedezés. A grófné pénzzavarban volt, mert azt ész­leltem, hogy most nem fizet készpénzzel azonnal, mint egyébkor, hanem a szükség­letet számlára vette szállítóitól. Pénzügyei­ben tehát okvetetlenül bajnak kellett lenni s e tudat azon határozott reményt kelté fel bennem, hogy katasztróp­a van készülőben, mely magától leplezi le a titkot, melynek megtudására vágyakoztam. Reményem teljesült is, de máskint, mint gondoltam___ Egy reggel így szólt a grófné: — Fanny, te a minap egy kis szabad­ságot kértél ? Ilyen kívánságom nyilvánítására nem emlékeztem s már épen ki akartam ezt nyi­latkoztatni , midőn mást gondoltam. — Mylady — viszonzám — nem emléke­zem , hogy kértem volna, de nagyon meg­örvendeztetne, ha megengedné, hogy egy barátnőmet meglátogassam , akit már régóta nem láttam. — De igen, a minap beszéltél erről. Tehát látogasd meg barátnődet. Ma épen olyan mulatságba vagyok híva, mely ren­desen igen sokáig tart. Csak négy órakor jövök haza s nem akarom, hogy oly sokáig várj reám. Ha tehát az éjt barátodnál aka­rod tölteni, semmi kifogásom sincs ellene. Öt órakor elmehetsz hozzá. Reggel tíz óra­kor azonban ismét itt légy. Nem kételkedhetem , hogy a grófné az éjjel olyat akar elkövetni, a­mi távolléte­met kívánatossá teszi. El voltam tehát ha­tározva , hogy az adott szabadságot csak színleg veszem igénybe s titkos cselekvé­­nyét kilesem. Szerencsére bírtam az eszközt, a melynek segélyével későn este észrevete­­tés veszélye nélkül visszatérhettem szobámba. Öt óra felé kimenéshez illően átöltöz­tem , búcsút vettem a grófnétól s mist Sou­­thontól és elhagytam a házat. Bérkocsit vettem fel s csakugyan meglátogattam egy barátnőmet. Tíz óra után azonban gyalog visszatértem a grófné házába. Egy ilyen esetre előre elkészíttetett kulcs segélyével a földszint egy ritkán használt ajtaján át, be­jutottam s már fél tizenegy órakor szobám­ban voltam. A ház azon szárnyában, a­hol én laktam, már teljes sötétség volt és így tökéletesen sikerült a visszatérés. Már elmenetemkor bezártam a redőnyt s a függönyöket összevontam, mint az est sötéte leszáll. Ámbár e szerint visszatértem­kor sűrű sötétség volt szobámban , még sem mertem gyertyát gyújtani. Levetkeztem s ruháimat szekrényembe zárván, süvegcsiz­mát húztam fel s a támlányra ültem. A ru­haszekrényt nem zártam be, hanem a kul­csot levettem s a szekrény ajtaját úgy be­nyomtam, hogy bezártnak látszott, de köny­­nyen és zajtalanul kinyithatom. Majd kitű­nik , miért tettem én ezt: így ültem s vártam a grófné visszatér­tét s megvallom nem nagy nyugalommal. Ha a grófné jelenlétemet felfedezi, baj szár­mazott volna belőle s mindeddigi fáradozá­saim meghiúsultak volna. De bátorságot kezdek merítni s elhatározom, hogy remé­nyem végét kivárom, bármiként üssön is ki. Egy óra körül lehetett az idő, midőn a ház elé kocsi állt s néhány perc múlva hallottam, hogy a grófné szobájába lépett. Bosznia okkupációja. Bármennyire rettegtünk is a mumustól, megérkezett, itt van, Bosznia okkupációja ténynyé kezd válni, arra mutat legalább a kiadott mozgósítási parancs,­­ a parancs részleges mozgósításról szól. Mi lehet a célja? Mi lehetne más, mint a katonai mindenhatóság rég táplált kedvenc eszméjének megvalósítása, Bosznia okkupá­ciója! Mi lehetne más, mint az, a­mit Albrecht főherceg oly mohó vágygyal rég óhajt, bekebelezni azt a Boszniát, a­melyre Magyarországnak egy csepp szüksége sincs, pláne akkor, a­midőn azt a politikai körül­mények épen nem indokolják, mert ugyan mit nyerünk ezen tartomány elfoglalásával? Azt, a­mit Horvátországon, évente néhány milliót reá költünk, s azonkívül elvesszük attól, a­ki azt jogszerűleg uralja! S ki veszi el ? Hát ki venné el más , mint az a magyar, a­ki semmi áron nem akarja elvenni. Miért veszi hát el? Elveszi azért, mert hát a soldateskának úgy tetszik. Ezen kérdés felett gondolkozva valóság­gal megretten az ember, megretten attól, hogy az, a­ki a mi pénzünkön szerzett ke­nyéren táplálja általunk nem becsült életét, épen az az uralom a mi akaratunkkal hom­lokegyenest ellenkező tények keresztülvite­lére használja fel azt a nyomorult fillért, a­melyet az adóvégrehajtók bőrt nyúzó serege harácsol el a szegény néptől. Az adózó utolsó fillére ilyen célra? S ki az, a­ki a cél elérésére segéd­kezet nyújt? Nem más az, mint a nemzet saját fia, s nem mások azok, mint a magyar anyák magyar tejen táplált magyar fiaik. Beparancsolják a magyar fiakat, s elfog­laltatják vele a másét, elfoglaltatják azzal a magyarral, a­melyik életét a muszka elleni harcban örömmel áldozná fel a haza érde­kében. Node a haza érdekében most már nem tesznek semmit, nyugodj meg magya­rom ebben. Valóságos komédiát űznek ezzel a moz­gósítással. Az idei egy havi fegyvergyakor­latra berendelt tartalékosokat e hó 7-kén hazabocsájtják, 11-kén már a parancs őket visszarendeli; a berendeltek között szerfelett sok lévén az altiszt, ezek legnagyobb részét hazabocsájtják 17-én s mi történik 19-én? Akkor kapnak egy „legújabb parancsot“ az azonnali bevonulásra. Hát nem csupa komé­dia ez ? Ha azonban csak komédia volna, akkor a túlságos ostobasága nem tűnnék ki neki oly kirívólag. Mert ha 11-kén szükség volt az összes létszám berendelésére, akkor mi­nek bocsájtják vissza 17-kén, s ha 17-kén visszabocsájtják, akkor minek rendelik be őket 19-kén? Ezen intézkedés az ostobaság mellett a részakarat bélyegét is magán viseli. De legnagyobb mérvben ott tűnik ki a részakarat s a magyar kormány gyávasága, hogy ezen komédiát a magyar fiúkkal ját­szatják el; a magyar intelligens fiatal embe­rekből hivataluk s foglalkozásuktól csak a a 38-dik ezredhez több százat beparancsol­tak ; ezek egy hét óta itt töltik idejüket, s hogy meddig, azt még senki sem tudja; el­vonják őket hivatásszerű kötelességteljesíté­­süktől. Persze a lajthántúliakat nem. Ezeken kívül a sok ezer munkást most, épen most, a midőn a munka, az aratás nagy munkája küszöbön áll, hívják be a sárga-fekete — gyűlölt színű — zászló alá. Mi lesz ezekkel ? A munka, a kenyér­keresés drága idejét eltöltetik velük, s maj­dan akkor, a midőn a télire valót meg nem kereshetik, visszabocsájtják. Ezt teszi a katonai hatalom! Ezt teszi Magyarországon, s mindezt a magyar kor­mány gyámoltalanul elnézi. Mért nem vonják el a lajtántúli intelli­­genciát a hivatalos foglalkozástól ? Mert nem parancsolják el a német, a cseh, iz­mos osztrák parasztot a munkától ? Azért, mert a mi kormányunk gyáva. Rég megmondtuk mi azt, hogy a mi kormányunk a nemzet érdekeit nem védel­mezi soha , — node ezt nem hitte el eddig a nemzet zöme, itt van az idő, most már a szeme felnyílhat Csakhogy mire a szeme felnyílik, akkorra okkupálunk, akkorra pár

Next