Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1881-10-09 / 41. szám
IX. évfolyam. Iliflittési díj: Helyben hátha», vidékre pettán küldve: ligeti évre - - - frt — kr. Féléne - - - frt — kr. Negyedévre - - 1 frt 50 kr. Egy hónapra - — frt 60 kr. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák-tér 1. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A „Nyilttér“ dijazása a szerkesztő által illapittatik meg. 40. szám, Kecskemét, 1881. Október 9. Hirdetési díj: 1 centimeter magas haeétbsu-Ittért: 1- szer iktatva - - - í# kr. 2- szer iktatva - - - ^ 16 kr. 3- szer iktatva - - - 12 kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdíj 30 kr. POLITIKAI ÉS KÖZHIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Kiadóhivatal: II. tized, Deák tér 1. sz. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyes szám IS kzért a kiadóhivatalban is kapható. — Október hatodika. Az a nap „amikor a bitófákat faragták.“ Az a nap, amelynek történeténél gyászosabb nincs a nemzet ezeréves életében. Az a nap, amelynek emlékénél átkosabb nem fűződik az osztrák ház háromszáz esztendős uralmához. Egy szabadságért küzdő s árulás útján legyőzött, bilincsekbe vert nemzet — melynek megkötözött keze tehát elégtételt sem vehet immár — leggaládabb arculcsapása volt az, ami 1849. okt. 6-án az aradi várban történt. A vérbe folytatt nemzeti gyász legzsarnokibb kigúnyolása volt az. A földre tiport és mozdulni nem tudó ország gyáva megrugdalása volt az. A legszentebb fájdalom legszentségtelenebb meggyalázása volt az. Leggyalázatosabb azokra, akik elkövették. Az okt. 6-diki eseményekre nincs példa a magyar nemzet, nincs példa a népek életében. Csak idegen zsarnokkal és galád árulással szövetkezett bitor gyávaság követhette azt el. Csak egy nemzet nélküli üres fogalmat (aminő az „osztrák“) képviselő lelketlen és politikátlan egyedek gondolhatták azt oly pokoli módon ki. Csak ezen egyedek gőgös zsarnokságának kommandóra mozgó gépei hajthatták azt a kiadott parancshoz annyira méltóan végre. Borzalomhoz nem volt foghatóbb; megtorlásra tehetetlen fájdalomnál nem volt kínosabb; véres boszú szomjnal nem volt iszonyúbb, mint az volt, amelyet a magyar nemzet — soha nagyobb okon, mint ekkor — 1849. okt. 6-án érzett. És ahhoz a fekete képhez, melyet ekkor véstek a haldokló nemzet lelkébe, sivár őszi borongás adta meg a szomorú keretet... Tizennyolc esztendő se kellett hozzá! A borongós ősz viruló nyárra változott. A haldokló nemzet pezsgő életre kelt. A rabbilincs lehullott. A gyász örömre vált. Az ősi kard ragyogott ismét. A büszke nemzeti öltöny előkerült újra. Az eltemetett nemzeti reménységet felásták, föltámasztották mohosodó sirjából. Akasztófán függő hősök, halomra ölt vitézek, meggyalázott nők, siró özvegyek, borzalom, gyász, vérboszu, — feledve mind: a nemzet királyt koronáz ! Büszke országzászlósai ragyogó díszben a király mellett ugyanazok, akiket akkor börtönbe hurcolt a zsarnokság; komoly arcú ministerek a trón körül ugyanazok, akiket számkivetésbe űzött az önkény; fiatal testőrök deli csoportja ugyanazon fiúkból toborzva, akiknek apáit sorba akasztatta az osztrák , virágot szóró honleányok ugyanazok, akikről még alig fejlett le a gyász, börtönben elhallt férjeik után. Szent István koronájával fején ugyanaz a férfi esküszik a magyar alkotmányra , akinek nevében azt sárba taposták, akinek nevében az — akasztófákat faragták. Minden ugyanaz, csak minden öregebb — tizennyolc esztendővel. Mennyit el lehet felejteni 18 esztendő alatt! Mennyit meg lehet bocsátani egy királyi esküért! A nemzet deliriumban úszott. Egy ember volt csupán, egy herosi alak, a nemzeti szenvedések élő megtestesülése, a nemzet jogos aspirációinak leghivatottabb képviselője, aki józan maradt. Csak ez az egy ember mondta: korai még az öröm. Csak egy parányi töredék mondta: nagyon olcsón van adva az a bosánat... " Tizennégy esztendő telt el ezóta. Harminckettő az 1849-diki okt. 6-ka óta. Tizennégy esztendő elég volt arra, sok is volt arra, hogy bebizonyítsa, milyen korai volt az az öröm, hogy bebizonyítsa, milyen nagyon olcsón volt adva az a bocsánat. A király megtartotta esküjét. Tanácsosai nem. A király igyekezett kitörölni a nemzet emlékezetéből azokat a borzalmakat, amelyeket a császár nevében elkövettek. Tanácsosai nem. A király nem adott soha okot arra, hogy a nemzet megbánja, amiért felejtett és megbocsátott. Tanácsosai minden nap több okot adnak arra, hogy nekik a nemzet meg ne bocsásson soha. Elkeseredés, szegényedés, hitevesztettség: idejuttatták a nemzetet tizennyolc esztendő alatt az alkotmányosan gondolkozó király nevében alkotmányellenesen cselekvő tanácsai. Ez a tizennégy esztendő nem a mindent hívőknek, a mindenben kétkedőknek adott igazat. Igazat adott a baracconei jósnak, hogy korai még az öröm ; igazat adott annak a parányi kisebbségnek — azóta épen az igazság erejénél fogva hatalmasan felnövekedett pártnak — hogy nagyon olcsón volt adva az a bocsánat. A nemzet, amiért megbocsátott, amiért elfelejtett, a 67-es kiegyezést kapta cserébe. Mit értünk el a 67-es kiegyezéssel? Azt, hogy ma az egész nemzet elkeseredett, mert megcsalták; az egész nemzet hitevesztett, mert szegényedik. 1849. okt. 6-án akasztófákat faragtak az absolut uralkodó császár nevében; ma mindennap egy-egy koldusbotot faragnak az alkotmányos király nevében. Bizony pedig sokkal szánandóbb az a nemzet, amelyet koldusbotra juttattak, mint az, amelyet bilincsekre vertek. A bilincseket le lehet tépni, de a koldus-nemzet maga nyújtja bilincsekre kezeit. A levert nemzet fiait a zsarnokság aggattatja — boszúból. A koldus-nemzet fiai magok aggatják föl magukat — kétségbeesésből. Ezt a szomorú tanúságot jegyezhetjük fel okt. 6-kának 32-ik évfordulóján. Kovács Pál: Apróságok. — Nini, — a „Kecskeméti Lapok“ melléklettel jelent meg! — kiált föl egy úr, méltó csudálkozás hangján a múlt vasárnapon a „piszkos“ban , amint valaki nem egészen alaptalanul a Dékány-féle sörcsarnok téli kutyaszorítóját elnevezte. — Ugyan hogy bírja ezt a rettentő pazarlást az a 78 előfizető?- jegyzi meg a belső viszonyokkal is ismerősnek látszó másik úr. — Nem értitek a csíziót! — szólal fel a harmadik. Le kellett piszkolni a reform, tanári kart egyenként és összevéve, hat hosszú hasábon, kövér cicerós cikkben. Erre kellett a hely. A mellékletet úgy is megfizeti a gazdaságiegyesület. — No lám ! Milyen jó, ha jogakadémiai igazgatóból kiállítási elnök is kitellik. Mindjárt kész a „közös ügyes kiegyezés.“ * Nagyon sok érdekes dolog van abban a két számon keresztül 10 és fél hasábon agyoncicerózott vezércikkben. A többi közt meg van oldva a circuli quadraturának híres problémája, amelyen annyi sok bölcs bolond törte már a fejét. A „K. L.“ cikkírója igy oldotta meg ezt: Járjanak a protestáns fiúk 5 esztendeig iskolába a piaristákhoz, szüleik pedig templomba a barátokhoz, így nem lesz se tanárra, se papra szükség 5 esztendeig és — meg lesz mentve a kedves jogakadémiácska. — Der Esel ist grau und im Alter damm! jegyezte meg valaki, midőn ezt a világraszóló javaslatot elolvasta. Az összefüggést azonban elfelejtette megmagyarázni. Én sem kutatom. * Városszerte az a hír van elterjedve, hogy a „K. L.“ tíz és fél hasábos vezércikkét Dékány István jogakadémiai tanár úr írta. És annyira sikerültnek tartja azt a jogakadémiai tanári kar, hogy midőn elolvasta, közlelkesedéssel felkiáltott: — Mégis csak ,.jó az öreg a háznál, ha....“ Én mindazonáltal maliciósus ráfogásnak vagyok hajlandó deklarálni ezt az állítást. A cikk hosszúsága, unalmassága és üressége rávall ugyan a jeles férfiúra, de az a körülmény, hogy az egész cikk nem egyetlen egy periódusból áll és nem fordul elő minden sorában legalább is három participium , erősen kétségessé teszik dékányistváni eredetét.* — Mégis csak derék ember az a cikkíró, — mond egy úriember, — s én nagyon csudálkozom rajta, hogy még nem bízták meg az osztrákállamadósságok rendezésével. — Derék ember? Hogy-hogy? — No, nem kell kicsinyelni az olyan embert, aki kimutatja, hogy ha 2400 frtból 1000 frtot elveszünk — marad ott 1200 frt. * „So jung und schon ein Böhm!“ — Ki ne ismerné az istenben megboldogult öreg Ferdinand császárnak ezt a mély szellemű mondását, — amely akkor ötlött eszembe, amidőn a „K. L.“ cikkezőjének azt az állítását olvastam, hogy a „Kecskemét“ az oka annak, hogy a jogászok száma a helybeli jogakadémián olyan ilyesztő mértékben megfogyatkozott, mint egyik-másik jogtanárnak a sütnivalója. A cikkíróra ugyanis, aki „merész ajakéval“ ezt az állítást megreszkírozta, lehetetlen akként nem applikálni a föntebbi ritka szellemes mondást : „So alt und noch immer ein Botokud !“* * A vén cigány mindennap egy nótát felejt, így járt a „K. L.“ vezércikkezője az „Ó-iskola elavult eszméinek“ vén harcosa is, aki jámbor halandók hitegetésére szintén régen hordhatja már az oroszlánbőrt. Addig pufogtatott a ref lyceumi gazdálkodás saját maga által költött kacsáira, hogy rettentő erőlködésében azt is elfelejtette, hogy az akadémián is lőttek már — Vidrát. * Miként a siókaiak a lencsét, — a „K. L.“ szintén másodízben — legutóbb mintastylusú vezércikkezője által — tálaltatja már fel olvasóinak egy disznótori pohárköszöntés hulladékait. Nem irigyeljük, de nem is csudálkozunk a gusztusukon. Mert hisz a dalai láma követői még mást is megtesznek . . . * Élénk tudakozódás tárgyát képezte egy társaságban ez a tétel: Hogyan konghat 8 gymnasiális üres osztály 14 tanteremben ? Amint halljuk a talány megfejtésére legalkalmasabbnak D. I. jogakadémiai tanár úr ítéltetett s megkérdező küldöttség menesztetik hozzá, melynek szónoka igy kezdi beszédét : „Üresség és kongás dicső férfia!“ * Azt is mondja az a jeles úr, hogy a „Kecskemét“ P. G. patronátussága alatt „kürtölte egész cynismussal“ a jogakadémi beszüntetését. Talán sehova sem illett jobban az a példabeszéd, hogy „mindenki önmagából kiindulva ítél meg másokat,“ — mint épen ide. Mert hát nincs szüksége ugyan a „Kecskemét“ szerkesztőségének arra, hogy én védelmezzem, de azért vegyék egyszer mindenkorra tudomásul azok, akiket illett hogy a „Kecskemét“nek semmiféle patronsa nincsen, de nem is szorult ilyenre, mint a „K. L.“, amelynek hasábjain néhány ravasz vén sas szárnyai alatt huhognak a névtelen baglyok, és egyáltalában nincs a reform, lyceumi tanári karral az a kommandóra dreszszirozott szövevényes összeköttetése, mint a jogakadémia tanári karral a „K. L.“-nak. Azért ha sugalmazottságról beszél a „K. L.“ cikkezője, csak azzal felelhetek neki: „Wie der Schelm, — so denkt er!“ Aliqnis. A méhészet érdekében. Kecskemét, 1881. okt. 3. I. Jelen gazdasági viszonyaink, a szaporodó népesség, a folytonos és rohamosan növekedő * A botokud-népfaj észbeli tehetség dolgában tudvalevőleg az a vékonyan elbocsátott istenteremtése, amely csak 5-ig tud számlálni. drágaság megkövetelik, hogy figyelmünké azon tárgyakra iskiterjesszük, melyek előttünk eddigelé kevésbé ismeretesek, de haszonnal kínálkoznak. Más gazdasági és iparüzleti ágak meglehetősen kizsákmányoltattak már, míg ellenben a méhészet, a mezei gazdálkodásnak úgyszólván költészete, csak bölcsőjében szendereg. Hogy a méhészet más gazdasági ágak közt hátramaradt, oka leginkább az, mert nem ismerjük tökéletesen a méhek természeti műösztönét, nemzési és szaporodási képességek feltételeit. Ha a méhészet majd egykoron oly tökélyre vergődik, s annyi gond és szorgalommal űzetik, mint más állattenyésztés, szinte oly jövedelmező s épen oly becses teend, mint akármelyik. A Kecskemét-vidéki gazdasági egylet által rendezett és legközelebb lefolyt terménykiállításon örömmel lehetett tapasztalni, miszerint az ott, bár csekély számmal kiállított méz, és természetben dolgozó méhekkel bemutatott méhkasok a méhészetet kedvelő közönségre ösztönzőleg hatottak nemcsak, hanem az eddig használt kezdetleges ódonszerű méhkasok többek véleménye szerint elvetendőnek és a Czirzon-féle méhkassal felcserélendőnek nyilváníttattak. E tárgy valóban meg is érdemli gazdáink komolyabb figyelmét, s mint mellékes foglalkozást űzhetik anélkül, hogy egyéb dolguk hátrányt szenvedne. A méhészetet ekkoráig leginkább lelkészek és néptanítók gyakorolták, kiknek legtöbb idejök és alkalmuk volt a rajzást figyelemmel kisérni. Épen ezen körülmény adott okot arra, hogy a méhészet általánosan el nem terjedhetett; rajzás-módszer mellett mások nem is igen űzhetik azt sikerrel egyéb dolgaik mellőzése nélkül, mert a földműves, az iparos, vagy napszámos legdrágább idejét rajleséssel nem vesztegetheti, mert világos, hogy csupán méhtartásból megélni bajos, vállalat volna, de mint mellékgazdasági ág, haszonnal, sőt gyakran nagy nyereséggel űzhető. Ha a mesterséges szaporítás biztos és okszerű módja ismeretes lenne a köznépnél, s tudná azon módokat, melyek által méheit nagyobb és sikeresebb munkásságra segítheti, és oly közönséges házi állatja lenne a méh, mint amilyen jelenleg a tehén stb., annál inkább, mert amaz élelmét maga gyűjti, az utóbbinak pedig mindazt fáradsággal kell beszerezni. Azonban többen úgy vélekednek, hogy a méheket csak a természetre kell bízni. Ezen állításnak a józan okosság merőben ellent mond. Itt azon kérdés merül ugyan fel, vájjon házi állatainkat és terményeinket a természet képezte-e olyanokká, aminek most s melyeken az emberi kéz és művelés hatását bámuljuk. Például a természetre hagyott vadszőlő fog-e valaha ízletes gyümölcsöt teremni? Ismerkedjünk csak meg a méhek természetével, kezeljük azokat okszerűen s ne az ember függjön az ő rajzási vagy nem akarási szeszélyüktől, hanem ők legyenek a méhész hatalmában; azaz az időviszonyok tekintetbe vételével tetszés szerint vehessünk tőlük rajt, vagy hagyhassuk mézgyűjtő kaptárokat. Nem célom a méhészetről rendszeres és terjedelmes munkát írni, csupán azon módszert s kezelést sorolom itt el, mely által ez a kezdetleges méhészettől különbözik, és világos okokkal mutatván ki annak gyakorlati hasznát, időszerűleg meg fogok emlékezni a méhészet körül előforduló teendőkről. Jelen közleményem,amennyiben a méhészet őszi teendőin immár túl vagyunk, egyedül a téli teleltetésre szorítkozik. A méhészet körüli teendők ugyanis leginkább a tavaszi és nyári hónapokra szorítkoznak, a télre csak a mellékfoglalkozások maradván; nevezetesen a méheknek káros befolyások elleni megvédése, s a méhészethez szükséges eszközök beszerzése s költése. Aki méheit jó erőben s ártalomból kitóhajtja teleltetni, szükség, hogy e célra őszi kor egészséges, elegendő élelemmel ellátott fiatal, hacsak lehet másodrajt válasszon, mert ezeknek rendesen fiatal királynéjok van, s ezek tavaszszal igen termékenyeknek mutatkoznak s a nehezebb kaptárokat, melyeknek túlságos élelmök, számos napjök van, építés és fiasításban gyakran elhagyják és hamarább rajzanak. Miután a méhek kiválasztattak, s rendes helyekre rakattak, nem marad egyéb teendőnk hátra, mint azokat olykor megtekinteni, ha vajon lakásukban egerek, vagy más kártékony