Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1881-10-09 / 41. szám

IX. évfolyam. Iliflittési díj: Helyben hátha», vidékre pet­tán küldve: ligeti évre - - - frt — kr. Féléne - - - frt — kr. Negyedévre - - 1 frt 50 kr. Egy hónapra - — frt 60 kr. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák-tér 1. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A „Nyilttér“ dijazása a szer­kesztő által illapittatik meg. 40. szám, Kecskemét, 1881. Október 9. Hirdetési díj: 1 centimeter magas haeétbsu-Ittért: 1- szer iktatva - - - í# kr. 2- szer iktatva - - - ^ 16 kr. 3- szer iktatva - - - 12 kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdíj 30 kr. POLITIKAI ÉS KÖZHIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Kiadóhivatal: II. tized, Deák­ tér 1. sz. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyes szám IS kzért a kiadóhivatalban is kapható. —­ Október hatodika. Az a nap „amikor a bitófákat farag­ták.“ Az a nap, amelynek történeténél gyá­szosabb nincs a nemzet ezeréves éle­tében. Az a nap, amelynek emlékénél át­­kosabb nem fűződik az osztrák ház há­romszáz esztendős uralmához. Egy szabadságért küzdő s árulás út­ján legyőzött, bilincsekbe vert nemzet — melynek megkötözött keze tehát elégtételt sem vehet immár — leggaládabb arcul­­csapása volt az, ami 1849. okt. 6-án az aradi várban történt. A vérbe folytatt nemzeti gyász legzsarnokibb kigúnyolása volt az. A földre tiport és mozdulni nem tudó ország gyáva megrugdalása volt az. A legszentebb fájdalom legszentségtele­­nebb meggyalázása volt az. Leggyaláza­tosabb azokra, akik elkövették. Az okt. 6-diki eseményekre nincs pél­da a magyar nemzet,­­ nincs példa a népek életében. Csak idegen zsarnokkal és galád árulással szövetkezett bitor gyávaság követhette azt el. Csak egy nemzet nélküli üres fogalmat (aminő az „osztrák“) kép­viselő lelketlen és politikátlan egye­­d­e­k gondolhatták azt oly pokoli módon ki. Csak ezen egyedek gőgös zsarnokságának kommandóra mozgó gépei hajthatták azt a kiadott parancshoz annyira méltóan végre. Borzalomhoz nem volt foghatóbb; megtorlásra tehetetlen fájdalomnál nem volt kínosabb; véres boszú szomjnal nem volt iszonyúbb, mint az volt, amelyet a ma­gyar nemzet — soha nagyobb okon, mint ekkor — 1849. okt. 6-án érzett. És ahhoz a fekete képhez, melyet ek­kor véstek a haldokló nemzet lelkébe, si­vár őszi borongás adta meg a szomorú keretet... Tizennyolc esztendő se kellett hozzá! A borongós ősz viruló nyárra változott. A haldokló nemzet pezsgő életre kelt. A rab­bilincs lehullott. A gyász örömre vált. Az ősi kard ragyogott ismét. A büszke nemzeti öltöny előkerült újra. Az eltemetett nemzeti reménységet felásták, föltámasztották mo­hosodó sirjából. Akasztófán függő hősök, halomra ölt vitézek, meggyalázott nők, siró özvegyek, borzalom, gyász, vérboszu, — feledve mind: a nemzet királyt koronáz ! Büszke országzászlósai ragyogó dísz­ben a király mellett ugyanazok, akiket akkor börtönbe hurcolt a zsarnokság; komoly arcú ministerek a trón körül ugyanazok, akiket számkivetésbe űzött az önkény; fiatal testőrök deli csoportja ugyanazon fiúkból toborzva, akiknek apáit sorba akasztatta az osztrák , virágot szóró honleányok ugyanazok, akikről még alig fejlett le a gyász, börtönben elhallt fér­jeik után. Szent István koronájával fején ugyan­az a férfi esküszik a magyar alkotmányra , akinek nevében azt sárba taposták, akinek nevében az — akasztófákat faragták. Minden ugyanaz, csak minden öregebb — tizennyolc esztendővel. Mennyit el lehet felejteni 18 esztendő alatt! Mennyit meg lehet bocsátani egy ki­rályi esküért! A nemzet deliriumban úszott. Egy ember volt csupán, egy herosi alak, a nemzeti szenvedések élő megteste­sülése, a nemzet jogos aspirációinak leghi­­vatottabb képviselője, aki józan maradt. Csak ez az egy ember mondta: korai még az öröm. Csak egy parányi töredék mondta: nagyon olcsón van adva az a bo­­sánat... " Tizennégy esztendő telt el ezóta. Har­minckettő az 1849-diki okt. 6-ka óta. Tizennégy esztendő elég volt arra, sok is volt arra, hogy bebizonyítsa, milyen korai volt az az öröm, hogy bebizonyítsa, milyen nagyon olcsón volt adva az a bo­csánat. A király megtartotta esküjét. Taná­csosai nem. A király igyekezett kitörölni a nemzet emlékezetéből azokat a borzal­makat, amelyeket a császár nevében elkö­vettek. Tanácsosai nem. A király nem adott soha okot arra, hogy a nemzet meg­bánja, amiért felejtett és megbocsátott. Tanácsosai minden nap több okot adnak arra, hogy nekik a nemzet meg ne bo­csásson soha. Elkeseredés, szegényedés, hitevesztett­­ség: idejuttatták a nemzetet tizennyolc esztendő alatt az alkotmányosan gondol­kozó király nevében alkotmány­ellenesen cselekvő tanácsai. Ez a tizennégy esztendő nem a min­dent hívőknek,­­ a mindenben kétkedők­nek adott igazat. Igazat adott a baracconei jósnak, hogy korai még az öröm ; igazat adott annak a parányi kisebbségnek — azóta épen az igazság erejénél fogva hatalmasan felnö­vekedett pártnak — hogy nagyon olcsón volt adva az a bocsánat. A nemzet, amiért megbocsátott, ami­ért elfelejtett, a 67-es kiegyezést kapta cserébe. Mit értünk el a 67-es kiegyezéssel? Azt, hogy ma az egész nemzet elkese­redett, mert megcsalták; az egész nemzet hitevesztett, mert szegényedik. 1849. okt. 6-án akasztófákat faragtak az absolut uralkodó császár nevében; ma mindennap egy-egy koldusbotot faragnak az alkotmányos király nevében. Bizony pedig sokkal szánandóbb az a nemzet, amelyet koldusbotra juttattak, mint az, amelyet bilincsekre vertek. A bi­lincseket le lehet tépni, de a koldus-nem­zet maga nyújtja bilincsekre kezeit. A le­vert nemzet fiait a zsarnokság aggattatja — boszúból. A koldus-nemzet fiai magok aggatják föl magukat — kétségbeesésből. Ezt a szomorú tanúságot jegyezhetjük fel okt. 6-kának 32-ik évfordulóján. Kovács Pál: Apróságok. — Nini, — a „Kecskeméti Lapok“ melléklet­tel jelent meg! — kiált föl egy úr, méltó csudál­­kozás hangján a múlt vasárnapon a „piszkos“­­ban , amint valaki nem egészen alaptalanul a Dékány-féle sörcsarnok téli kutyaszorítóját elne­vezte. — Ugyan hogy bírja ezt a rettentő pazarlást az a 78 előfizető?­­- jegyzi meg a belső viszo­nyokkal is ismerősnek látszó másik úr. — Nem értitek a csíziót! — szólal fel a harmadik. Le kellett piszkolni a reform, tanári kart egyenként és összevéve, hat hosszú hasábon, kövér cicerós cikkben. Erre kellett a hely. A mellékletet úgy is megfizeti a­­ gazdasági­­egyesület. — No lám ! Milyen jó, ha jogakadémiai igaz­gatóból kiállítási elnök is kitellik. Mindjárt kész a „közös ügyes kiegyezés.“ * Nagyon sok érdekes dolog van abban a két szá­mon keresztül 10 és fél hasábon agyoncicerózott vezércikkben. A többi közt meg van oldva a circuli quadraturának híres problémája, amelyen annyi sok bölcs­ bolond törte már a fejét. A „K. L.“ cikkírója igy oldotta meg ezt: Járjanak a protestáns fiúk 5 esztendeig isko­lába a piaristákhoz, szüleik pedig templomba a barátokhoz, így nem lesz se tanárra, se papra szükség 5 esztendeig és — meg lesz mentve a kedves jogakadémiácska. — Der Esel ist grau und im Alter damm! jegyezte meg valaki, midőn ezt a világraszóló javaslatot elolvasta. Az összefüggést azonban elfelejtette megma­gyarázni. Én sem kutatom. * Városszerte az a hír van elterjedve, hogy a „K. L.“ tíz és fél hasábos vezércikkét Dékány István jogakadémiai tanár úr írta. És annyira si­kerültnek tartja azt a jogakadémiai tanári kar, hogy midőn elolvasta, közlelkesedéssel felkiáltott: — Mégis csak ,.jó az öreg a háznál, ha....“ Én mindazonáltal maliciósus ráfogásnak va­gyok hajlandó deklarálni ezt az állítást. A cikk hosszúsága, unalmassága és üressége rávall ugyan a jeles férfiúra, de az a körülmény, hogy az egész cikk nem egyetlen egy periódusból áll és nem fordul elő minden sorában legalább is három participium , erősen kétségessé teszik dé­­kányistváni eredetét.* — Mégis csak derék ember az a cikkíró, — mond egy úri­ember, — s én nagyon csudálko­­zom rajta, hogy még nem bízták meg az osztrák­államadósságok rendezésével. — Derék ember? Hogy-hogy? — No, nem kell kicsinyelni az olyan embert, aki kimutatja, hogy ha 2400 frtból 1000 frtot elveszünk — marad ott 1200 frt. * „So jung und schon ein Böhm!“ — Ki ne is­merné az istenben megboldogult öreg Ferdinand császárnak ezt a mély szellemű mondását, — a­mely akkor ötlött eszembe, amidőn a „K. L.“ cikkezőjének azt az állítását olvastam, hogy a „Kecskemét“ az oka annak, hogy a jogászok száma a helybeli jogakadémián olyan ilyesztő mértékben megfogyatkozott, mint egyik-másik jogtanárnak a­­ sütnivalója. A cikkíróra ugyanis, aki „merész ajakéval“ ezt az állítást megreszkírozta, lehetetlen akként nem applikálni a föntebbi ritka szellemes mon­dást : „So alt und noch immer ein Botokud !“* * A vén cigány mindennap egy nótát felejt, így járt a „K. L.“ vezércikkezője az „Ó-is­kola elavult eszméinek“ vén harcosa is, aki jámbor halandók hitegetésére szintén régen hord­hatja már­­ az oroszlánbőrt. Addig pufogtatott a ref­ lyceumi gazdálkodás saját maga által költött kacsáira, hogy rettentő erőlködésében azt is elfe­lejtette, hogy az akadémián is lőttek már — Vidrát. * Miként a siókaiak a lencsét, — a „K. L.“ szintén másodízben — legutóbb mintastylusú ve­­zércikkezője által — tálaltatja már fel olvasóinak egy disznótori pohárköszöntés hulladékait. Nem irigyeljük, de nem is csudálkozunk a gusztusukon. Mert hisz a dalai láma követői még mást is megtesznek . . . * Élénk tudakozódás tárgyát képezte egy tár­saságban ez a tétel: Hogyan konghat 8 gymnasiális üres osz­tály 14 tanteremben ? A­mint halljuk a talány megfejtésére legal­kalmasabbnak D. I. jogakadémiai tanár úr ítélte­tett s megkérdező küldöttség menesztetik hozzá, melynek szónoka igy kezdi beszédét : „Üresség és kongás dicső férfia!“ * Azt is mondja az a jeles úr, hogy a „Kecske­mét“ P. G. patronátussága alatt „kürtölte egész cynismussal“ a jogakadémi beszüntetését. Talán sehova sem illett jobban az a példabe­széd, hogy „mindenki önmagából kiindulva ítél meg másokat,“ — mint épen ide. Mert hát nincs szüksége ugyan a „Kecskemét“ szerkesztőségének arra, hogy én védelmezzem, de azért vegyék egyszer mindenkorra tudomá­sul azok, akiket illett hogy a „Kecskemét“­­nek semmiféle patronsa nincsen, de nem is szorult ilyenre, mint a „K. L.“, amelynek hasáb­jain néhány ravasz vén sas szárnyai alatt huhog­nak a névtelen baglyok, és egyáltalában nincs a reform, lyceumi tanári karral az a kommandóra dreszszirozott szövevényes összeköttetése, mint a jogakadémia tanári karral a „K. L.“-nak. Azért ha sugalmazottságról beszél a „K. L.“ cikkezője, csak azzal felelhetek neki: „Wie der Schelm, — so denkt er!“ Aliqnis. A méhészet érdekében. Kecskemét, 1881. okt. 3. I. Jelen gazdasági viszonyaink, a szaporodó népesség, a folytonos és rohamosan növekedő * A botokud-népfaj észbeli tehetség dolgában tud­valevőleg az a vékonyan elbocsátott istenteremtése, amely csak 5-ig tud számlálni. drágaság megkövetelik, hogy figyelmünké azon tárgyakra is­­kiterjesszük, melyek előt­tünk eddigelé kevésbé ismeretesek, de ha­szonnal kínálkoznak. Más gazdasági és ipar­üzleti ágak meglehetősen kizsákmányoltattak már, míg ellenben a méhészet, a mezei gazdálkodásnak úgyszólván költészete, csak bölcsőjében szendereg. Hogy a méhészet más gazdasági ágak közt hátramaradt, oka legin­kább az, mert nem ismerjük tökéletesen a méhek természeti műösztönét, nemzési és szaporodási képességek feltételeit. Ha a méhészet majd egykoron oly tö­kélyre vergődik, s annyi gond és szorgalom­mal űzetik, mint más állattenyésztés, szinte oly jövedelmező s épen oly becses teend, mint akármelyik. A Kecskemét-vidéki gazdasági­ egylet ál­tal rendezett és legközelebb lefolyt termény­­kiállításon örömmel lehetett tapasztalni, mi­­szerint az ott, bár csekély számmal kiállí­tott méz, és természetben dolgozó méhekkel bemutatott méhkasok a méhészetet kedvelő közönségre ösztönzőleg hatottak nemcsak, ha­nem az eddig használt kezdetleges ódonszerű méhkasok többek véleménye szerint elvetendő­­nek és a Czirzon-féle méhkassal felcserélen­dőnek nyilváníttattak. E tárgy valóban meg is érdemli gazdá­ink komolyabb figyelmét, s mint mellékes foglalkozást űzhetik a­nélkül, hogy egyéb dolguk hátrányt szenvedne. A méhészetet ekkoráig leginkább lelkészek és néptanítók gyakorolták, kiknek legtöbb idejök és alkalmuk volt a rajzást figyelem­mel kisérni. Épen ezen körülmény adott okot arra, hogy a méhészet általánosan el nem terjedhetett; rajzás-módszer mellett mások nem is igen űzhetik azt sikerrel egyéb dol­gaik mellőzése nélkül, mert a földműves, az iparos, vagy napszámos legdrágább idejét rajleséssel nem vesztegetheti, mert világos, hogy csupán méhtartásból megélni bajos, vál­lalat volna, de mint mellék­gazdasági ág, haszonnal, sőt gyakran nagy nyereséggel űz­hető. Ha a mesterséges szaporítás biztos és okszerű módja ismeretes lenne a köznépnél, s tudná azon módokat, melyek által méheit nagyobb és sikeresebb munkásságra segítheti, és oly közönséges házi állatja lenne a méh, mint amilyen jelenleg a tehén stb., annál in­­kább, mert amaz élelmét maga gyűjti, az utóbbinak pedig mindazt fáradsággal kell beszerezni. Azonban többen úgy vélekednek, hogy a méheket csak a természetre kell bízni. Ezen állításnak a józan okosság merőben ellent mond. Itt azon kérdés merül ugyan fel, vájjon házi állatainkat és terményeinket a természet képezte-e olyanokká, aminek most s melyeken az emberi kéz és művelés hatá­sát bámuljuk. Például a természetre hagyott vadszőlő fog-e valaha ízletes gyümölcsöt te­remni? Ismerkedjünk csak meg a méhek ter­mészetével, kezeljük azokat okszerűen s ne az ember függjön az ő rajzási vagy nem aka­­rási szeszélyüktől, hanem ők legyenek a mé­hész hatalmában; azaz az időviszonyok te­kintetbe vételével tetszés szerint vehessünk tőlük rajt, vagy hagyhassuk mézgyűjtő kap­tárokat. Nem célom a méhészetről rendszeres és terjedelmes munkát írni, csupán azon mód­szert s kezelést sorolom itt el, mely által ez a kezdetleges méhészettől különbözik, és vi­lágos okokkal mutatván ki annak gyakorlati hasznát, időszerűleg meg fogok emlékezni a méhészet körül előforduló teendőkről. Jelen közleményem,­­amennyiben a méhé­szet őszi teendőin immár túl vagyunk, egye­dül a téli teleltetésre szorítkozik. A méhészet körüli teendők ugyanis leg­inkább a tavaszi és nyári hónapokra szorít­koznak, a télre csak a mellékfoglalkozások maradván; nevezetesen a méheknek káros befolyások elleni megvédése, s a méhészet­hez szükséges eszközök beszerzése s költése. Aki méheit jó erőben s ártalom­ból kit­­óhajtja teleltetni, szükség, hogy e célra őszi kor egészséges, elegendő élelemmel ellátott fiatal, hacsak lehet másodrajt válasszon, mert ezeknek rendesen fiatal királynéjok van, s ezek tavaszszal igen termékenyeknek mutat­koznak s a nehezebb kaptárokat, melyeknek túlságos élelmök, számos napjök van, építés és fiasításban gyakran elhagyják és hamarább rajzanak. Miután a méhek kiválasztattak, s rendes helyekre rakattak, nem marad egyéb teendőnk hátra, mint azokat olykor megtekinteni, ha vajon lakásukban egerek, vagy más kártékony

Next