Kecskemét, 1882. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1882-03-26 / 13. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Helyben házhoz h­ordva, vidékre postán küldve: Egész évre - - - - - 5 frt­S­kr Félévre...........................3 frtSOkr. Negyedévre - - - - 1 frtSOkr. Egy hóra ----- 50 kr. Egy szám ára - - - 13 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a Gallia-, Scheiber- és Spitner féle helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák-tér 1-s. szám. A lap szellemi részét illető minden köl­temény a szerkesztőséghen intézendő. 13. szám. Kecskemét, 1882.­.Márczius 26. Hirdetések és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, u. m. városi, egyházi, egyleti, társulati hirdetmények minden egyes beigtatása 3 írt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Kiadóhivatal: II. tized, Deák­ tér 1-ső szám. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadó­­hivatalba küldendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI HETILAPJA. MECiJKLEI )■ I W D E VASÁRNAP. A sajtó erkölcse. i. Nem szeretünk bajoknál fogva előrántott okokat keresni arra nézve, hogy véleményünket, nézetünket, ebben vagy abban a társadalmi vagy politikai kérdésben elmondjuk, annál kevésbé sze­retünk vitába ereszkedni akkor, amidőn arra, a je­lentőség súlyával ható provokálás nem forog fenn. De ha a kellő ok adva van, ha méltó ellenfél által, a nyilvánosság porondjára a keztyű elibénk dobva van: önmagunk iránt tartozó kötelesség e keztyűt fölvenni akkor is, habár a kihívás nem direkte el­lenünk, de egy általunk képviselt eszme ellen van irányozva. Ilyen kihívást, ilyen támadást intéz, mélyen tisztelt laptársunk a „Kecskeméti Lapok“ f. hó 12-kén megjelent számának „A sajtó erkölcse“ czímű vezérczikkében az ellenzéki sajtó ellen. Hát mi is ellenzéki sajtó vagyunk, és az ez ellen általánosságban intézett vádak — mi­után ránk kivétel nem tétetett — minket is illet­hetnek, nekünk is szólhatnak. És habár az emlí­tett czikkben czifrán kiteremtettétett subát mi nem ismerjük is el a magunkénak s magunkra hát nem is vehetjük, mégis az ellenzéki sajtó ellen általánosságban szórt vádakat — amennyiben azo­kat alaptalanoknak tartjuk — miután egy helybeli lap által lettek világgá bocsátva, kötelességünk­nek ismerjük, nekünk, mint helybeli ellenzéki or­gánumnak megc­áfolni, s azokat valódi értékükre leszállítani igyekezni. És amidőn ezt tenni erkölcsi kötelességünk­nek tartjuk, nem fejezhetjük ki eléggé csodálko­zásunkat a fölött, hogy a „K. L.“ általunk kivá­lóan tisztelt és nagyrabecsült szerkesztője, miként szunnyadhatott el „bonus Homéroszként annyira, hogy ily — részben — tendencziázus valótlansá­gokat tartalmazó czikk becsaphasson az ő tárgyi­lagos józanságának tilosába; avagy miként huny­hatta be az osztó igazság világossága előtt, külön­ben éber látású szemeit annyira, hogy az erkölcsi fogyatkozás sötét foltjait csak az ellenzéki sajtó működésén vegye észre, de a kormánypárti sajtó fenyegető árnyai előtt a tudni nem akarás homok­jába dugja fejét. Amidőn hát e fölött méltó csodálkozásunk­nak adunk kifejezést: egyszersmind engedelmet kell kérnünk igen­­. kollegánktól arra, hogy ha már az ő lapja olyan nagyon kereste az ellen­zéki sajtó szemében, tehát a mi szemünkben is, a szálkát,­­ mi megtalálhassuk a kormány­­párti sajtó, tehát az ő szemében is a gerendát. Mert hát „nequid nimis“! Sem­mit se szerfö­lött és egyoldalúlag! Nem szeretnénk félreértetni. Azért minde­nekelőtt kijelentjük azt, hogy a jelenlegi napi saj­tónak botrányhajhászó és rablógyilkosok, akasztott emberek viselt dolgait hasábszámra pertrad­áló s elvetemült gonosztevőkből ilyeténképen a gondol­kozni nem tudó nép szemében modern hősöket fabrikáló irányát s ehhez hasonló exessusait épp­úgy elítéljük és kárhoztatjuk, amiként azt tisztelt laptársunk teszi; azzal a különbséggel mégis, hogy ezt a szennyest nem applikálnánk a magunk részéről egészen, az ebben a bűnben épp­úgy le­ledző kormánypárti sajtóra, hanem kimondanánk, hogy lesz ebben az ellenzéki sajtó egy bizonyos része is ludas, azzal a különbséggel továbbá, hogy ezt mi nem a sajtó kisebb, hanem nagyobb bű­nének tartjuk. Mert azt hisszük, hogy sokkal na­gyobb vétket követ el az egészséges társadalmi fejlődés ellen az, aki a népet oda vezeti, hogy ne respektálja a társadalom erkölcsi rendjét, mint az, aki a társadalom ad hoc p­o­l­i­t­i­kai rendjét igyekszik a nép előtt meggyűlöltetni. Mert ahol az erkölcsi rend megbomlott, ott bizon­y politikai rend is széthull, mint az oldott kéve. Aki hát egy rablógyilkos véres tettét erkölcs­mételyezőleg ha­sábszámra tárgyalja és ezzel a nép szemében mint­egy nymbusz költi a gonosztevő homlokára, sok­kal nagyobbat vétkezik a fennálló társadalmi rend ellen, mint az, aki belök a sárba, ahova tartozik, egy elvtagadó, hitet, hazát a hatalomért áruba bo­csátó kormányelnököt. Tessék csak egy kicsit gondolkozni e fölött a kérdés fölött! Mert hát ki az oka annak, ha „a nép az al­kotmányos életnek eddig még nem sok hasznát látta“; ki az oka annak, hogy „megtanulja gyű­lölni a hatalom kezelőit“; ki az oka annak „ha semmire se nézi az országgyűlést s a törvény­­tiszteletnek a legcsekélyebb marad­ványát is lábbal tiporja“? — Az ellen­zéki journalistika talán, mely — az igaz erős han­gon — de csak az okokra és okozókra mutat rá, vagy pedig azok, akik ezen okokat létrehozták ? Ki az oka annak, hogy a nép eddig még nem sok hasznát látta az alkotmányos életnek,­­ ha nem azok, akik elvágták a nemzet vagyonosodásá­­nak, anyagi fejlődésének, adózási képességé­nek életerét akkor, amidőn Magyarországot köz­gazdaságilag a mindig éhes Ausztria betevő falat­jává silányították, amelyet az mindennap fo­gyaszt és nyel, akik egy nemzet vérét és pénzét kénye kedve szerinti tetszésére bízták egy oly rendszernek, amely 300 esztendő óta tervsze­rűl­eg működött azon, hogy a magyar nemzetet úgy számban, mint erőben fogyassza, eméssze, koldussá tegye s aztán rabszolgájává alacsonyitsa; egy oly rendszernek, amelynek titkos vezetői oda tudták vinni mindig a dolgot, hogy a jelenlegi uralkodó kivételével, a magyar alkotmányra eddig megesküdött 13 Habsburg magyar király közül csak 13 szegje meg az esküjét. Ki az oka annak, ha a nép megtanulja gyű­lölni a hatalom kezelőit, -­­ ha nem azok, akik a magyar história gyalázatára, évtizedeken keresztül vallott magasztos elveiket egyszerre csak sárba tapossák, megtagadják, megfeszítik: miért ? A ha­talomért! Akik évtizedeken keresztül ámítanak egy nemzetet, amely a szeplőtlen gyanútlanság szívósságával hisz és bízik bennük,­­ hogy azu­tán belevigyék egy szégyenletes megalkuvás ingo­­ványába, ahonnan becsülettel visszatérni már alig lehet. Hát lehet-e tisztelni, hát lehet-e nem gyű­lölni a hatalom ilyen kezelőit?! Ki az oka annak, hogy a nép semmire se be­csüli az országgyűlést, — mint épen ez az ország­­gyűlés maga, amelynek többsége — tisztelet a kivételeknek — nem a meggyőződés, nem az igaz hazafi érzület sugallatára, hanem a hatal­mas kormányelnök kommandójára szavazza meg a boldogtalanabbnál boldogtalanab törvényeket, mint az az országgyűlés, ahol a többség évek óta annyira arc­ul üti az egészséges Parlamenta­rismus minden fogalmait, hogy az ellenzék érvei ellen sohasem érvekkel, hanem a minden támadás ellen egyedül plaidirozó miniszterelnök rabuliszti­­kájának megtapsolása után, szavazatának számsze­rű súlyával felel. És hogy mindez így van, hogy mindarra ami mondatott, a népnek százszoros nagy oka van: még sincs igaza­­­ laptársunknak abban, hogy ez a nép „a törvénytiszteletnek legcsekélyebb maradványát is lábbal tiporja.“ Sőt épen ez bizonyítja ennek a páratlan ma­gyar nemzetnek példátlan hosszú tűrését, még az ál-alkotmányossághoz is kiirthatlan ragaszkodását, hogy tiszteli a törvényt még akkor is, ha nem jogos. És bizon­y, laptársunk aligha tudna néhány szórványos példánál egyebet fölhozni arra, hogy ez a mi népünk 67 óta a törvénytiszteletlenség­nek feltűnő jelét adta volna. Tiszteli ez a nép a törvényt még akkor is, amidőn gyűlölni kénytelen alkotóit. Jövőre többet! Kovács Pál. TARQZA) Temetéskor. Cseng a falu kis harangja. Minden házban hallják, Temetésre hívja őket, Ismerik a hangját. Udvaron van a koporsó, Két székre rá téve, Alig akad a faluban Aki be ne térne. Ismerte az egész falut, Az is ismeré­st, Falun szokás, avult dolog, Áldani szemfödöt. Sir az egyik, bús a másik, Még elnézni is fáj, Csak a pap imáját hallod, Néma a többi száj. Ha vége van az imának, Búsan szól az ének : „Te adtad őt, te vetted el, Áldott szent felséged.“ A koporsót vállra venni Nem keresnek embert, Fölös számban van jóbarát Kivinni a terhet. S végre künn a temetőben, Apraja és nagyja Marok földet vetve sóhajt: „Isten nyugosztalja.“ Nagy városban ? kong a harang, Zajtól alig hallják. Misére hiv? Halottnak szól? Azt itt nem kutatják. Szobában van a koporsó Ravatalra téve, Szép idő van, séta napja, Ki az ki betérne ? A szomszédja se ismerte, Ő is csak keveset, Kevésből is kevés van ott Adni az illemet. Van aki sir, több ki locsog, Bámuló is akad, Pap imáját meg se hallod, Nevetni is szabad. Vége sincs tán az imának, Utczán inas ordít, Vagy a verkli sipitja a „Rodi, rodi, rodi“-t. A koporsót bérért viszik, „Pompes fünebres“ adja, Ingyen tenni itt nem szokott Se föle se alja. Nem megy vele ki a pap se, Hisz minek is menne? Mi az a társadalom? — Egy kis elmélkedés. — II. Mindaz, amit eddigi fejtegetéseinkben az egyén­ről mondottunk, nem kevésbé áll a népekre is. Azok sem csupán magukért vannak, hanem egyúttal a többi népekért, az emberiségért is. És azon hatás, melyet másokra gyakorolnak, náluk sem szorítkozik csupán életük tartamára, hanem a szerint, amik voltak és amit tettek, kiterjeszkedik a legtávolibb korszakokra. A görögök művészete, irodalma, bölcsé­­szete, a rómaiak joga még mai napság is kimeríthet­­len forrását képezi művelődésünknek. A szép, nemes, magasztos ama példányai, melyeket műemlékeikben, eszméikben, tetteikben, nagyembereikben számunkra hátrahagytak, fogékony talajban ma is naponként új vetéseket hajtanak. A világ valamennyi kulturnépe közremunkált mai kultúránkon, — és ha mai kultú­ránkat elemeire bonthatnék, és eredetére visszakövet­­hetnék, a népek egész névsorozatára bukkannánk, amely népek fölé ma már a teljes feledékenység borult. A kutatások terén ez irányban még gazdag Ki van írva „Feltámadunk“, Érje hát be vele. Valahányszor ilyen menet vonul ki a kapun. Ha meglátom felsóhajtok : „Halni is jobb falun !“ Thordai: Fogsági élményeim. Irta: Kovács Pál. (Folytatás.) Tehát becsületsértés czimén indíttatott a per! A közvádló úr vádbeszédjének sarkpontja pedig a kö­rül forgott, hogy a rágalmazó álhír nem vona­tott vissza. Hogyan omlik össze mindjárt az ellentétes ál­láspontok e rozoga épülete ! Hiszen ha a per becsületsértésért, — a czikkben Dinsztl és Kusztov ellen intézett, de erőszakos elcsa­­varással az egész tisztikarra applikált meggya­­lázó kifejezésekért, — van indítva, akkor az az álhír, mely a czikk most jelzett irányban való meg­írásának nem tárgyát, csak kiindulási pontját, csak külső motívumát képezi, — akár vonatott legyen vissza, akár nem, az a czikk álláspontján mitsem­ változtat. Mert nem a valótlan tény állításából kifolyó és vissza nem vont rágalmazás, hanem meg­gyalázó kifejezések miatt becsületsértés meg­torlása képezi bevallott czélját a sértett félnek. Ezzel szemben a közvádló úr igen ügyesen, a vissza nem vont rágalmazás csalétkét akasztotta vád­jának horgára és csakugyan sikerült is vele meg­fogni a lépre ment esküdtszék verdiktjének kövér csukáját. És igy megtörtént az a szörnyű anomália, hogy aki rágalmazásért vádolva sem volt, mert nem is lehetett, ezen nem is létező rága­lom vissza nem vonására alapított s a kellő vervével előadott érvek nyomása alatt el­len ítélve — becsületsértésért! Holott a becsületsértést képezhető meggyalázó kifejezések pusztán és kizárólag a Dinszti­­féle orgyilkolás bebizonyított gyalázatos tényé­nek jellemzői voltak, tehát eo ipso becsületsértést nem is képezhettek... Igazságnak és méltányosságnak részrehajlatlan istene, magyarázd meg e szörnyű balfogást!­íme­t. olvasó! ide devalválódik azon téves köz­hiedelem jelentősége, hogy az esküdtszék verdiktje az illető álhír vissza nem vonásában találja a maga ala­pos indokát. De ha még annyira alapos lett volna is ez az indok, mint amennyire nem volt az: nem akadt em­ber — bátran elmondhatom, hogy széles e hazában — aki még csak föltételezni is merte volna azt, hogy alig pár nappal a hírhedt Edelsheim-féle enuncziáczi­ó után, mely egyenes arctulcsapása volt az esküdtszéki intézménynek s amelyre maga a langymeleg „Pester Lloyd“ is azt mondta a zsurnalisztikai excursiókba bocsátkozó főparancsnok úrnak: „Meine liebe Kemeter Machen s’ lieber Hemeter!“ mondom, nem volt ember, aki még csak föltételezni is merte volna, hogy ily arczulcsapás után akadjon magyar esküdt, aki magyar hírlapíróra a Bartha­­féle ügyben kimondja a „vétkes­“t. Dőre képzelgés! — Nem egy, de tizenkettőből e­­­z akadt! És akadtak azután nagyon sokan, akik azt mondták, hogy igaza volt. Hát­­. olvasó, nem nagyon régi, de annál iga­­zabb közmondás, hogy „Macht geht vor Recht!“ És a hatalomnak a kassai és budapesti csattanós fiaskók után kellett egy bűnbak. S bár engem szemelt ki erre a sors véletlen szeszélye, mindegy! Épen zsákmány néz a jövő elé. A mi czéljainkra elég az, amit eddig tudunk és ami naponként szemeink elé tárul, hogy erre azon állítást alapíthassuk, miszerint az a tétel, hogy „mindenki a világért van itt“, a népekre épen azzal a jelentőséggel bír, mint az egyesekre, és hogy ebben bírjuk a történelem legfőbb kultúrtörvényét. A népek és az emberiség kul­túrájának fejlődése azon mérv szerint alakul, amely mérvben a fentebbi tételt megvalósítják. És ennek megvalósításában rejlik az emberi nem tulajdonképeni rendeltetése. A­míg ez a czél az egész emberiségre nézve nincs betöltve, a történelem nem éri el azt, amit akar. Eddigi fejtegetéseink oda irányultak, hogy kimu­tassuk ennek a törvénynek tényleges érvényét; ehhez immár a törvény megvalósítása formájának kérdését fűzzük. Egy tekintet a bennünket környező világra, meg­győz bennünket arról, hogy az a törvény kétféle for­mában, vagyis kétféleképen nyer megvalósulást: ön­ként és kényszerítve. Hogy vájjon fejemet, vagy kezemet a társadalom szolgálatában akarom-e érvé­nyesíteni , az teljesen az én egyéni tetszésemtől függ. Ellenben a katonakötelezettől nem kérdik: akar-e szolgálni vagy nem. Hogy vagyonomból életemben, vagy halálom után végrendeletileg mit adok másnak: egészen én rajtam áll; nem így a községi és állami adók, vagy illetékek lerovása és a gyermekeket illető köteles rész hátrahagyása. A kényszer sphárája ösz­­szeesik a jog és államéval. Persze nem abban az ér­telemben, mintha az állam minden czélját, amelyet követ, csak kényszer útján valósítaná meg. A művé­szetet és tudományt nem erőszakolhatja ki, pedig a modern állam mindkettőnek ápolását czéljai közé szá­mítja,­­ jóllehet abban az értelemben, hogy legalább azon eszközöket, amelyek ezen czélja elérésére szüksé­gesek, kényszer útján szerzi be. Azon önkéntes cselekmények közül, amelyeket mások érdekében követünk el, a társadalom szempont­jából némelyek épen semmi, vagy legalább nagyon csekély érdekkel bírnak, míg mások ránézve teljesen nélkülözhetlenek. Hogy valaki barátjáért valamit tesz, vagy hogy valami gyűjtéshez hozzájárul, a társada­lomra nézve közönyös; de hogy a földmíves gabonát, a pék kenyeret, a mészáros húst szolgáltasson; hogy szükségletei kielégítésére és czéljai elérésére munkás kéz és fő mindig kéznél legyen; hogy kézművesben, napszámosban, kereskedőben, lelkészben, tanítóban, hivatalnokban stb. sohasem legyen hiány, ez már na­gyon is érdekli a társadalmat. És miután már idáig jutottunk, szüksége mutat­kozik annak, hogy a társadalomnak eddig gyakorta használt, de még meg nem határozott fogalmát kör­vonalazzuk , s ha ez megtörtént, vizsgálni fogjuk azon emeltyűket, amelyeket az czéljai elérésére mindannyi­szor mozgásba hoz. A társadalom tudvalevőleg teljesen modern fo­galom és ha nem tévedünk, Francziaországból szár­mazott hozzánk. Azon körülmény pedig, hogy a „tár­sadalom“ kifejezést mindenki használja, jóllehet annak fogalommeghatározása tekintetében minden inkább, csak egyértelműség nem uralkodik, azt bizonyítja.

Next