Kecskemét, 1882. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1882-03-26 / 13. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Egész évre - - - - - 5 frtSkr Félévre...........................3 frtSOkr. Negyedévre - - - - 1 frtSOkr. Egy hóra ----- 50 kr. Egy szám ára - - - 13 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a Gallia-, Scheiber- és Spitner féle helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák-tér 1-s. szám. A lap szellemi részét illető minden költemény a szerkesztőséghen intézendő. 13. szám. Kecskemét, 1882..Márczius 26. Hirdetések és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, u. m. városi, egyházi, egyleti, társulati hirdetmények minden egyes beigtatása 3 írt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Kiadóhivatal: II. tized, Deák tér 1-ső szám. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI HETILAPJA. MECiJKLEI )■ I W D E VASÁRNAP. A sajtó erkölcse. i. Nem szeretünk bajoknál fogva előrántott okokat keresni arra nézve, hogy véleményünket, nézetünket, ebben vagy abban a társadalmi vagy politikai kérdésben elmondjuk, annál kevésbé szeretünk vitába ereszkedni akkor, amidőn arra, a jelentőség súlyával ható provokálás nem forog fenn. De ha a kellő ok adva van, ha méltó ellenfél által, a nyilvánosság porondjára a keztyű elibénk dobva van: önmagunk iránt tartozó kötelesség e keztyűt fölvenni akkor is, habár a kihívás nem direkte ellenünk, de egy általunk képviselt eszme ellen van irányozva. Ilyen kihívást, ilyen támadást intéz, mélyen tisztelt laptársunk a „Kecskeméti Lapok“ f. hó 12-kén megjelent számának „A sajtó erkölcse“ czímű vezérczikkében az ellenzéki sajtó ellen. Hát mi is ellenzéki sajtó vagyunk, és az ez ellen általánosságban intézett vádak — miután ránk kivétel nem tétetett — minket is illethetnek, nekünk is szólhatnak. És habár az említett czikkben czifrán kiteremtettétett subát mi nem ismerjük is el a magunkénak s magunkra hát nem is vehetjük, mégis az ellenzéki sajtó ellen általánosságban szórt vádakat — amennyiben azokat alaptalanoknak tartjuk — miután egy helybeli lap által lettek világgá bocsátva, kötelességünknek ismerjük, nekünk, mint helybeli ellenzéki orgánumnak megcáfolni, s azokat valódi értékükre leszállítani igyekezni. És amidőn ezt tenni erkölcsi kötelességünknek tartjuk, nem fejezhetjük ki eléggé csodálkozásunkat a fölött, hogy a „K. L.“ általunk kiválóan tisztelt és nagyrabecsült szerkesztője, miként szunnyadhatott el „bonus Homéroszként annyira, hogy ily — részben — tendencziázus valótlanságokat tartalmazó czikk becsaphasson az ő tárgyilagos józanságának tilosába; avagy miként hunyhatta be az osztó igazság világossága előtt, különben éber látású szemeit annyira, hogy az erkölcsi fogyatkozás sötét foltjait csak az ellenzéki sajtó működésén vegye észre, de a kormánypárti sajtó fenyegető árnyai előtt a tudni nem akarás homokjába dugja fejét. Amidőn hát e fölött méltó csodálkozásunknak adunk kifejezést: egyszersmind engedelmet kell kérnünk igen. kollegánktól arra, hogy ha már az ő lapja olyan nagyon kereste az ellenzéki sajtó szemében, tehát a mi szemünkben is, a szálkát, mi megtalálhassuk a kormánypárti sajtó, tehát az ő szemében is a gerendát. Mert hát „nequid nimis“! Semmit se szerfölött és egyoldalúlag! Nem szeretnénk félreértetni. Azért mindenekelőtt kijelentjük azt, hogy a jelenlegi napi sajtónak botrányhajhászó és rablógyilkosok, akasztott emberek viselt dolgait hasábszámra pertradáló s elvetemült gonosztevőkből ilyeténképen a gondolkozni nem tudó nép szemében modern hősöket fabrikáló irányát s ehhez hasonló exessusait éppúgy elítéljük és kárhoztatjuk, amiként azt tisztelt laptársunk teszi; azzal a különbséggel mégis, hogy ezt a szennyest nem applikálnánk a magunk részéről egészen, az ebben a bűnben éppúgy leledző kormánypárti sajtóra, hanem kimondanánk, hogy lesz ebben az ellenzéki sajtó egy bizonyos része is ludas, azzal a különbséggel továbbá, hogy ezt mi nem a sajtó kisebb, hanem nagyobb bűnének tartjuk. Mert azt hisszük, hogy sokkal nagyobb vétket követ el az egészséges társadalmi fejlődés ellen az, aki a népet oda vezeti, hogy ne respektálja a társadalom erkölcsi rendjét, mint az, aki a társadalom ad hoc politikai rendjét igyekszik a nép előtt meggyűlöltetni. Mert ahol az erkölcsi rend megbomlott, ott bizony politikai rend is széthull, mint az oldott kéve. Aki hát egy rablógyilkos véres tettét erkölcsmételyezőleg hasábszámra tárgyalja és ezzel a nép szemében mintegy nymbusz költi a gonosztevő homlokára, sokkal nagyobbat vétkezik a fennálló társadalmi rend ellen, mint az, aki belök a sárba, ahova tartozik, egy elvtagadó, hitet, hazát a hatalomért áruba bocsátó kormányelnököt. Tessék csak egy kicsit gondolkozni e fölött a kérdés fölött! Mert hát ki az oka annak, ha „a nép az alkotmányos életnek eddig még nem sok hasznát látta“; ki az oka annak, hogy „megtanulja gyűlölni a hatalom kezelőit“; ki az oka annak „ha semmire se nézi az országgyűlést s a törvénytiszteletnek a legcsekélyebb maradványát is lábbal tiporja“? — Az ellenzéki journalistika talán, mely — az igaz erős hangon — de csak az okokra és okozókra mutat rá, vagy pedig azok, akik ezen okokat létrehozták ? Ki az oka annak, hogy a nép eddig még nem sok hasznát látta az alkotmányos életnek, ha nem azok, akik elvágták a nemzet vagyonosodásának, anyagi fejlődésének, adózási képességének életerét akkor, amidőn Magyarországot közgazdaságilag a mindig éhes Ausztria betevő falatjává silányították, amelyet az mindennap fogyaszt és nyel, akik egy nemzet vérét és pénzét kénye kedve szerinti tetszésére bízták egy oly rendszernek, amely 300 esztendő óta tervszerűleg működött azon, hogy a magyar nemzetet úgy számban, mint erőben fogyassza, eméssze, koldussá tegye s aztán rabszolgájává alacsonyitsa; egy oly rendszernek, amelynek titkos vezetői oda tudták vinni mindig a dolgot, hogy a jelenlegi uralkodó kivételével, a magyar alkotmányra eddig megesküdött 13 Habsburg magyar király közül csak 13 szegje meg az esküjét. Ki az oka annak, ha a nép megtanulja gyűlölni a hatalom kezelőit, - ha nem azok, akik a magyar história gyalázatára, évtizedeken keresztül vallott magasztos elveiket egyszerre csak sárba tapossák, megtagadják, megfeszítik: miért ? A hatalomért! Akik évtizedeken keresztül ámítanak egy nemzetet, amely a szeplőtlen gyanútlanság szívósságával hisz és bízik bennük, hogy azután belevigyék egy szégyenletes megalkuvás ingoványába, ahonnan becsülettel visszatérni már alig lehet. Hát lehet-e tisztelni, hát lehet-e nem gyűlölni a hatalom ilyen kezelőit?! Ki az oka annak, hogy a nép semmire se becsüli az országgyűlést, — mint épen ez az országgyűlés maga, amelynek többsége — tisztelet a kivételeknek — nem a meggyőződés, nem az igaz hazafi érzület sugallatára, hanem a hatalmas kormányelnök kommandójára szavazza meg a boldogtalanabbnál boldogtalanab törvényeket, mint az az országgyűlés, ahol a többség évek óta annyira arcul üti az egészséges Parlamentarismus minden fogalmait, hogy az ellenzék érvei ellen sohasem érvekkel, hanem a minden támadás ellen egyedül plaidirozó miniszterelnök rabulisztikájának megtapsolása után, szavazatának számszerű súlyával felel. És hogy mindez így van, hogy mindarra ami mondatott, a népnek százszoros nagy oka van: még sincs igaza laptársunknak abban, hogy ez a nép „a törvénytiszteletnek legcsekélyebb maradványát is lábbal tiporja.“ Sőt épen ez bizonyítja ennek a páratlan magyar nemzetnek példátlan hosszú tűrését, még az ál-alkotmányossághoz is kiirthatlan ragaszkodását, hogy tiszteli a törvényt még akkor is, ha nem jogos. És bizony, laptársunk aligha tudna néhány szórványos példánál egyebet fölhozni arra, hogy ez a mi népünk 67 óta a törvénytiszteletlenségnek feltűnő jelét adta volna. Tiszteli ez a nép a törvényt még akkor is, amidőn gyűlölni kénytelen alkotóit. Jövőre többet! Kovács Pál. TARQZA) Temetéskor. Cseng a falu kis harangja. Minden házban hallják, Temetésre hívja őket, Ismerik a hangját. Udvaron van a koporsó, Két székre rá téve, Alig akad a faluban Aki be ne térne. Ismerte az egész falut, Az is ismerést, Falun szokás, avult dolog, Áldani szemfödöt. Sir az egyik, bús a másik, Még elnézni is fáj, Csak a pap imáját hallod, Néma a többi száj. Ha vége van az imának, Búsan szól az ének : „Te adtad őt, te vetted el, Áldott szent felséged.“ A koporsót vállra venni Nem keresnek embert, Fölös számban van jóbarát Kivinni a terhet. S végre künn a temetőben, Apraja és nagyja Marok földet vetve sóhajt: „Isten nyugosztalja.“ Nagy városban ? kong a harang, Zajtól alig hallják. Misére hiv? Halottnak szól? Azt itt nem kutatják. Szobában van a koporsó Ravatalra téve, Szép idő van, séta napja, Ki az ki betérne ? A szomszédja se ismerte, Ő is csak keveset, Kevésből is kevés van ott Adni az illemet. Van aki sir, több ki locsog, Bámuló is akad, Pap imáját meg se hallod, Nevetni is szabad. Vége sincs tán az imának, Utczán inas ordít, Vagy a verkli sipitja a „Rodi, rodi, rodi“-t. A koporsót bérért viszik, „Pompes fünebres“ adja, Ingyen tenni itt nem szokott Se föle se alja. Nem megy vele ki a pap se, Hisz minek is menne? Mi az a társadalom? — Egy kis elmélkedés. — II. Mindaz, amit eddigi fejtegetéseinkben az egyénről mondottunk, nem kevésbé áll a népekre is. Azok sem csupán magukért vannak, hanem egyúttal a többi népekért, az emberiségért is. És azon hatás, melyet másokra gyakorolnak, náluk sem szorítkozik csupán életük tartamára, hanem a szerint, amik voltak és amit tettek, kiterjeszkedik a legtávolibb korszakokra. A görögök művészete, irodalma, bölcsészete, a rómaiak joga még mai napság is kimeríthetlen forrását képezi művelődésünknek. A szép, nemes, magasztos ama példányai, melyeket műemlékeikben, eszméikben, tetteikben, nagyembereikben számunkra hátrahagytak, fogékony talajban ma is naponként új vetéseket hajtanak. A világ valamennyi kulturnépe közremunkált mai kultúránkon, — és ha mai kultúránkat elemeire bonthatnék, és eredetére visszakövethetnék, a népek egész névsorozatára bukkannánk, amely népek fölé ma már a teljes feledékenység borult. A kutatások terén ez irányban még gazdag Ki van írva „Feltámadunk“, Érje hát be vele. Valahányszor ilyen menet vonul ki a kapun. Ha meglátom felsóhajtok : „Halni is jobb falun !“ Thordai: Fogsági élményeim. Irta: Kovács Pál. (Folytatás.) Tehát becsületsértés czimén indíttatott a per! A közvádló úr vádbeszédjének sarkpontja pedig a körül forgott, hogy a rágalmazó álhír nem vonatott vissza. Hogyan omlik össze mindjárt az ellentétes álláspontok e rozoga épülete ! Hiszen ha a per becsületsértésért, — a czikkben Dinsztl és Kusztov ellen intézett, de erőszakos elcsavarással az egész tisztikarra applikált meggyalázó kifejezésekért, — van indítva, akkor az az álhír, mely a czikk most jelzett irányban való megírásának nem tárgyát, csak kiindulási pontját, csak külső motívumát képezi, — akár vonatott legyen vissza, akár nem, az a czikk álláspontján mitsem változtat. Mert nem a valótlan tény állításából kifolyó és vissza nem vont rágalmazás, hanem meggyalázó kifejezések miatt becsületsértés megtorlása képezi bevallott czélját a sértett félnek. Ezzel szemben a közvádló úr igen ügyesen, a vissza nem vont rágalmazás csalétkét akasztotta vádjának horgára és csakugyan sikerült is vele megfogni a lépre ment esküdtszék verdiktjének kövér csukáját. És igy megtörtént az a szörnyű anomália, hogy aki rágalmazásért vádolva sem volt, mert nem is lehetett, ezen nem is létező rágalom vissza nem vonására alapított s a kellő vervével előadott érvek nyomása alatt ellen ítélve — becsületsértésért! Holott a becsületsértést képezhető meggyalázó kifejezések pusztán és kizárólag a Dinsztiféle orgyilkolás bebizonyított gyalázatos tényének jellemzői voltak, tehát eo ipso becsületsértést nem is képezhettek... Igazságnak és méltányosságnak részrehajlatlan istene, magyarázd meg e szörnyű balfogást!ímet. olvasó! ide devalválódik azon téves közhiedelem jelentősége, hogy az esküdtszék verdiktje az illető álhír vissza nem vonásában találja a maga alapos indokát. De ha még annyira alapos lett volna is ez az indok, mint amennyire nem volt az: nem akadt ember — bátran elmondhatom, hogy széles e hazában — aki még csak föltételezni is merte volna azt, hogy alig pár nappal a hírhedt Edelsheim-féle enuncziáczió után, mely egyenes arctulcsapása volt az esküdtszéki intézménynek s amelyre maga a langymeleg „Pester Lloyd“ is azt mondta a zsurnalisztikai excursiókba bocsátkozó főparancsnok úrnak: „Meine liebe Kemeter Machen s’ lieber Hemeter!“ mondom, nem volt ember, aki még csak föltételezni is merte volna, hogy ily arczulcsapás után akadjon magyar esküdt, aki magyar hírlapíróra a Barthaféle ügyben kimondja a „vétkes“t. Dőre képzelgés! — Nem egy, de tizenkettőből ez akadt! És akadtak azután nagyon sokan, akik azt mondták, hogy igaza volt. Hát. olvasó, nem nagyon régi, de annál igazabb közmondás, hogy „Macht geht vor Recht!“ És a hatalomnak a kassai és budapesti csattanós fiaskók után kellett egy bűnbak. S bár engem szemelt ki erre a sors véletlen szeszélye, mindegy! Épen zsákmány néz a jövő elé. A mi czéljainkra elég az, amit eddig tudunk és ami naponként szemeink elé tárul, hogy erre azon állítást alapíthassuk, miszerint az a tétel, hogy „mindenki a világért van itt“, a népekre épen azzal a jelentőséggel bír, mint az egyesekre, és hogy ebben bírjuk a történelem legfőbb kultúrtörvényét. A népek és az emberiség kultúrájának fejlődése azon mérv szerint alakul, amely mérvben a fentebbi tételt megvalósítják. És ennek megvalósításában rejlik az emberi nem tulajdonképeni rendeltetése. Amíg ez a czél az egész emberiségre nézve nincs betöltve, a történelem nem éri el azt, amit akar. Eddigi fejtegetéseink oda irányultak, hogy kimutassuk ennek a törvénynek tényleges érvényét; ehhez immár a törvény megvalósítása formájának kérdését fűzzük. Egy tekintet a bennünket környező világra, meggyőz bennünket arról, hogy az a törvény kétféle formában, vagyis kétféleképen nyer megvalósulást: önként és kényszerítve. Hogy vájjon fejemet, vagy kezemet a társadalom szolgálatában akarom-e érvényesíteni , az teljesen az én egyéni tetszésemtől függ. Ellenben a katonakötelezettől nem kérdik: akar-e szolgálni vagy nem. Hogy vagyonomból életemben, vagy halálom után végrendeletileg mit adok másnak: egészen én rajtam áll; nem így a községi és állami adók, vagy illetékek lerovása és a gyermekeket illető köteles rész hátrahagyása. A kényszer sphárája öszszeesik a jog és államéval. Persze nem abban az értelemben, mintha az állam minden czélját, amelyet követ, csak kényszer útján valósítaná meg. A művészetet és tudományt nem erőszakolhatja ki, pedig a modern állam mindkettőnek ápolását czéljai közé számítja, jóllehet abban az értelemben, hogy legalább azon eszközöket, amelyek ezen czélja elérésére szükségesek, kényszer útján szerzi be. Azon önkéntes cselekmények közül, amelyeket mások érdekében követünk el, a társadalom szempontjából némelyek épen semmi, vagy legalább nagyon csekély érdekkel bírnak, míg mások ránézve teljesen nélkülözhetlenek. Hogy valaki barátjáért valamit tesz, vagy hogy valami gyűjtéshez hozzájárul, a társadalomra nézve közönyös; de hogy a földmíves gabonát, a pék kenyeret, a mészáros húst szolgáltasson; hogy szükségletei kielégítésére és czéljai elérésére munkás kéz és fő mindig kéznél legyen; hogy kézművesben, napszámosban, kereskedőben, lelkészben, tanítóban, hivatalnokban stb. sohasem legyen hiány, ez már nagyon is érdekli a társadalmat. És miután már idáig jutottunk, szüksége mutatkozik annak, hogy a társadalomnak eddig gyakorta használt, de még meg nem határozott fogalmát körvonalazzuk , s ha ez megtörtént, vizsgálni fogjuk azon emeltyűket, amelyeket az czéljai elérésére mindannyiszor mozgásba hoz. A társadalom tudvalevőleg teljesen modern fogalom és ha nem tévedünk, Francziaországból származott hozzánk. Azon körülmény pedig, hogy a „társadalom“ kifejezést mindenki használja, jóllehet annak fogalommeghatározása tekintetében minden inkább, csak egyértelműség nem uralkodik, azt bizonyítja.