Kecskemét, 1884. január-június (12. évfolyam, 1-39. szám)

1884-01-03 / 1. szám

1884. — 1. szám. Január 3 KECSKEMÉT. A SZEGEDI GRÓF. A király újévi ajándékul Tisza Lajosnak a grófi czim­et ajándékozta. Neki és törvényes utó­dainak ; köztudomású pedig, hogy Tisza Lajos nem házas ember s az arisztokrata körökben azt beszélik, hogy úgy van kicsinálva, hogy Tisza Kálmán idősebb fia István édes atyjának örököse lesz, a fiatalabb, Lajos pedig nagybátyja után szakszedál. Tisza Lajosnak grófi rangra emeltetését ellenjegyezte Tisza Kálmán és Orczy Béla. Ez rendén van, mivel a királybiztos a miniszter­­elnök alá tartozik s ez ellenjegyzi felmentetését. De kitűnik ebből, hogy ezen nemesi előléptetés nem lehet meglepetés, melyet a fejedelem ké­szített hivének, hanem némiképen családi politika. Tisza Kálmán gróf lehet bármikor, ordója van, melynek alapján kérheti. Talán, ha vissza­vonulna a politikától, grófjá lenne ő maga is, mint régóta emlegetik ellenségei.­­De a minisz­terelnök okos ember, neki semmi szüksége, hogy gróffá legyen, nagy úr ő anélkül is, inkább szüksége van arra, hogy ne legyen gróffá. Mert ő a magyar nemesség, az öt ágú koronás föl­desúri családok vezére akar maradni, ez lévén Magyarországon a hatalom birtokosa, minthogy megyék és képviselőház, valamint a bíróságok és hivatalok legtöbbje ezen sok százezernyi ne­messég tagjai által láttatnak el. Ez a Werbőczy nácziója, szabadelvű háromszázötven év előtt és jogaira a főurakkal szemben féltékeny, szabad­elvű s féltékeny ma is. Tisza ezen osztályra alapitó uralmát s annak segítségével tartja fen magát, ámbár semmit sem tett ezen anyagi za­varokkal küzdő osztályért, csak tud annak a nyelvén beszélni, azt reprezentálja s ez okból bár sokkal kevesebbet produkált, mint a mág­nások vezére Andrássy, nálánál erősebbnek tarja magát. Ha Tisza Kálmán gróffá lenne, a nemes­séget elvesztené s az arisztokratákat meg nem nyerné, mivel a mágnások közt nálánál sokkal­­nagyobb urak vannak és mivel református, az arisztokraczia pedig többnyire buzgó katholikus. Ezért nem lett Tisza Kálmánból gróf, bár te­hette volna. De ha testvére gróf és utánna fiai azok lesz­nek, azt szereti. Ez jó szerepfelosztás a jelen­ben és emelkedés a családra nézve jövőre. Mert Tisza Lajos czimei királyi kegyelemből bármikor átszállithatók Tisza Kálmán fiára. Apja pedig marad demokrata, minek a legtöbb magyar ne­mes ember magát kiadja. Azt hisszük, nem tévedünk, ha így fogjuk fel a legújabb czímadományozást. Hozzá kell azonban tennünk, hogy Tisza Lajos e kitüntetést megérdemelte. Akár rokonszenvez vele valaki akár nem, bi­zonyos az, hogy Szegedet fölépítette. Sokat dol­gozott és jól s bár úri módja és szokásai jobb mulatságot találhattak volna, mint télen-nyáron az alföldi városban hivataloskodni, tervezni, iga­zítani s közczélokra pénzt szerezni, megtette, hogy három évig, sőt azon túl folyton egy nagy czélnak élt és azt kivitte. És evvel nemcsak Szeged polgárait, de a hazát is örök hálára kö­telezte. Nem lehet hát irigye új méltóságának senki, ha igazságos akar lenni, és mi gratulálunk neki a grófságához. Előttünk ugyan avval se több, se kevesebb, de a királyi kitüntetést respektáljuk. Hanem „oblesse oblige“; midőn a régi bo­­rosjenői prédikátum mellé a „szegedi“ előnevet csatolja, gróf Tisza ezzel ne csak múltja legdi­csőbb korszakának emlékét örökítse meg, de jövőre se hagyjon fel Szeged érdekében működni. A Tisza Lajos szegedi gróf palotája Szegeden legyen köz­pontja mindazon törekvéseknek, melyek Szeged nagyságát előmozdítani hivatvák, hogy ne legyen üres a czim és ne legyenek üresek a város falai. Mindenha Tisza Lajos atyja és jóltevője marad­jon Szegednek, s nagy befolyását vesse latba mellette. A király és a nemzet elismerése ösztönözze őt erre. Neki folytatnia kell munkáját, hogy be­fejezze : tennivaló akad elég, ha nem is király­biztosa többé Szegednek. A­milyen nagggyá teszi Szegedet, olyan nagy szobrot fognak emelni egykoron a szegedi városháza előtt. Kívánjuk, hogy szobra, hogy grófi családja századokig álljon, de alkotásai örök­ké álljanak. Ezek biztosítják nevének dicsőségét jobban, mint a grófi czim s királyi köszönet. B. H. TAR­CZ­A. HALDOKLIK. Haldoklik a sárga ősznek Arany szinti virága, Forró könyet hullajtok én Fájó szívvel teája. Majd ha én is elhervadtam, Ha megtörik életem, Lesz , aki zöld síromon, Könyezni fog felettem... ? Pálmai Ilka: KÓBORLÁSOK EGY ASSZONY MIATT. — irta : dr. Kovács Pál. — (Önálló részlet szerző basonczima­s munka alatt levő egy kötetes regényéből. Felolvastatott a kereskedő ifjúság egye­sületének 1883. évi decz. hó 22-én tartott felolvasó estélyén.) Szerettem Irént. Vagy legalább azt hittem, hogy szeretem. Bűvös hatalma volt rajtam. Ját­szott velem, mint a gyermekkel. Óh mert oly észvesztőn mosolyogni, oly hízelgőn kérlelni, oly epeden rám tekinteni és ah­ oly égetőn csó­kolni nem tudott senki, mint ő. Elkábitott, el­­szédített, tehetetlen rabjává tett és aztán­­ megcsalt . . . Megszökött azzal a járdataposó, üresfejű kis báróval, akinek nem volt egyebe szép fekete bajuszánál és csillogó portepéjánál. Megszökött és v­é­le 11 e­n­ti­g magával vitte az első hazai takarékpénztárnál elhelyezett 12.000 írtról szóló pénztári könyvecskémet. Mikorra észre­vettem a hiányt, a pénznek már hűlt helye volt. Nem annyira a pénz bántott. Hiszen gazdag voltam. Bántott a fekete hálátlan­ság, bántott a sértett hiúság, bántott az, hogy akit én angyal­ként imádtam, nem egyéb közönséges — tol­vajnál ! Irén szegény leány volt. A porban, a sze­métben veszett volna tán el, ha magamhoz nem emelem, ha fénynyel, pompával s szerelmem glóriájával körül nem veszem. Úgy kellett nekem ! — Miért hittem azt, hogy a szerelmet is meg lehet vásárolni. De miért ne hittem volna? Hisz fiatal vol­tam, rút sem voltam, ostoba sem voltam, jószi­vem is volt. Dk ez az én átkozott jószivem, — ez volt az­­ oka mindennek ! A jóság szemüvegén fehér an­gyalnak láttam Irént és nem vettem észre, hogy fekete daemon. Nem vettem észre, hogy mikor legodaadóbb szerelemmel simul hozzám, akkor csal meg; mikor legcsábítóbban hizeleg, akkor árul el. Megmarta jóltevő kezem, melylyel fölemeltem a porból. Későn ismerem meg, hogy a hálából sze­relem nem fakadhat soha! A szerelem önmagát szüli. Önmagában van alapja, élete. És halála nincs soha. Ha megszűnt, jele, hogy nem is létezett. Ami megszűnik, az nem szerelem. A szerelem örök és végtelen !.. Nőül akartam venni a kigyót, midőn sze­gény anyám hirtelen meghalt s a gyászév letel­téig el kellett halasztani az esküvőt. Nem kellett várnom a gyászév elteltére. Irén egy hónappal előbb szökött meg. Meg voltam alázva. Nevetségessé vol­tam téve. És ez fájt legjobban. Hiúságomat mé­lyebben érinté az eset, mint szerelmemet, mely A KECSKEMÉTI KÖR BÁLJA. — 1883. decz. 29. — A budapesti „Kecskeméti kör­ bálja, amely múlt ha 29 én tartatott meg a kaszinó termeiben, úgy látogatottságra, mint elegancziára s amellett fesztelen jókedvre, egyike volt azon báloknak, amine­­ket Kecskemét még keveset látott. Konstatálva tehát a legszebb sikert, egyelőre csak az ott jelenvolt hölgyek fölemlítésére szorítkozunk. Ott voltak : A­b­e­r­e­s­z bárónő; toiletteje: krémszín krepp­­tünik, kék brokát-derék. Antal Mariska; rózsa­szín atlasz-toilette, rózsaszín rózsákkal díszítve. B­a­g­i Terka ; rózsaszín atlasz, brokát-díszítés, ró­zsákkal. Bogosa Vilma; kék tarlatán-tünik, kék atlasz-derék, fehér jáczinttal. Dászkál nővérek, fehér atlasz-toilette, rózsákkal. D­o­m­­­á­n Ilka , fe­hér atlasz, fehér illuzionnal, jáczint virággal díszítve. Dömötör Ida, lilla-krep, lilla atlaszszal és ibo­lyákkal díszítve. Faragó nővérek (Nagy Körös); rózsaszín toilette, virágokkal díszítve. Fördös Dezsőné; fehér krep, rózsaszínnel díszítve. Györfy Balázsné; fekete selyem-toilette, krém-csipkékkel és jáczint-virággal. Kiss Julcsi; kék atlasz derék, csipke-tu­nikkal és balzaminákkal. K­r­i­z­s­á­n Fá­­nika; kék illúzión, kék atlasz-derékkal, rózsaszín jáczint-diszitéssel. Kiss Aladárné : fehér atlasz-toi­lette, rózsaszín jáczint és balzamina-virággal. K­o­­vács Istvánné: vörös bársony-derék, vörös atlasz­ruha gazdag csipke-diszitéssel és hosszú vörös uszály­­lyal, a tiiniken mákvirágok. Dr. Kovács Pálné; nehéz fehér atlasz-uszály-toilette, csipkével és vad rózsa diszszel. L­a­c­z­i Juczika: fehér atlasz-ruha virágokkal. M­á­d­i Jánosné; nehéz kék atlasz-uszály­­toilette, krém csipkével diszitve. M­a­c­h­r­e­i­d nő­vérek; krém atlasz-t­inik, bordó atlasz-derék vadró­zsákkal. Magyar Ilonka (Kis-Kőrös); fehér tár­latán, rózsaszín rózsákkal. Magyar Szidike; fe­hér krep illúzióval, fehér atlasz-derék rózsákkal. M­a­­gyar Pálné; vörös atlasz toilette, illúzión diszszel. Molnár Mariska; fehér tárlatán, élő kaméliákkal. Nagy Mathild: fehér krep, fehér atlasz derékkal, rózsaszín rózsadisz. Pataki Imréné: fehér és ró­zsaszín atlasz, rózsaszín szalaggal és vörös fuksziák­­kal diszitve. Mónus Jolán: fehér tárlatán, fehér atlasz­ derékkal, szalag­ diszités. Sass Józsefné: vö­rös atlasz, fekete, aranyszálú tárlatán diszszel és vörös rózsákkal. Szarvassy Margit: rózsaszín kreppelin, rózsaszín atlasz-derékkal, fehér hajnalká­val diszitve. Szeress Aranka; rózsaszín atlasz, rózsaszín bébivettel és rózsaszín jáczinttal diszitve. Szabó Mihályné; rózsaszín atlasz, vörös rózsák­kal és csipke­díszszel. Dr. Szeress Józsefné; ró­zsaszín és bordó-brokát, hosszú uszálylyal. Dr. Tassy Pálné; kék atlasz toilette. Tóth Lujza; rózsaszín atlasz, rózsaszín jáczintokkal és őszi ró­zsával. Ugrin­o­v Vitálisné; fehér atlasz, piros virágokkal, hosszú uszálylyal. Varga Gizella (Sze­ged): rózsaszín atlasz-toilette. Szokolay Ida: talán nem volt egyéb izgult szenvedély édes má­moránál. A kiábrándulás ebből a szívbe sebet nem vág, csak boszantó űrt okoz. A városban villámgyorsan terjedt el a hír. Helyzetem kínos és e mellett nevetséges volt a legnagyobb mértékben. Nem maradhattam honn tovább. Futnom, me­­külnöm kellett. Családom s nevem szégyene ösz­­szeroskadott felettem. Le voltam sújtva a porig. Éreztem, hogy nincs szánlandóbb teremtés a vi­lágon a kijátszott szerelmesnél, akit kedvese­n meglep... Pedig a 12,000 írtról még nem tudott senki semmit. Nem üldözt­ettem a kalan­dorokat. Nem akartam még jobban tetézni en-­i gyalázatomat. Utazni mentem. Beledobtam magam az is­meretlen világ zajló tengerébe és beledobáltam mindent, ami bántott, megcsalt szerelmemet, kínzó emlékeimet, szégyenemet, mindent, min­dent, csak egyet nem : a boszút! ... Nevetségessé tettetek: ezért meg kell l­i­­kolnotok! Sejtettem, súgta nekem valami, hogy fel fogom őket találni, meg fogom őket alázni és­­ ki fogom őket nevetni. A boszú kegyetlen kéjével fogom őket meg­alázni és kinevetni!. .. Utamat Bécs felé vettem, de nem szálltam ki. Hisz Bécsben úgy is hiába kerestem volna őket. Bécsben, az ember-h­acs ez óriási kavar­gásában két ember két parányi porszem, melyet hacsak a szemünk közé nem fúj a véletlenség szele, bizon föl nem találhatunk, úgy lehet soha. Mentem hát tovább. Hajtott lázas ösztönöm. Linzben, az osztrákok ősi városában áll.-

Next