Kecskemét, 1889. január-június (18. [17.] évfolyam, 1-26. szám)
1889-06-30 / 26. szám
XVIII. évfolyam. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. / » Egyes példányok kaphatók: a kiadóhivatalban, Gallia E., Scheiber József és Harkay József kereskedésében.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT Kéziratok vissza nem adatnak. .. ,, rr , ., ,, s-k-üiM.. POLITIKAI ES KÖZMUVELODESI KÖZLÖNYE. II. tized, Flobánia utcza 8. szám. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. 26. szám. Kecskemét, 1889. junius 30. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, u. m. városi és bírósági 3 frt. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyeg dij minden beigtatás után 30 kv. Előfizetési és hirdetési díjak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal: II. tized, Plebánia utcza 8. szám. Aratás. A „társaságban“ saison morte-nak hívják. Táncz-, hangverseny-, mulató-termek, színházak kapui bezáródnak; törvényhozók, magas bírák, bankok, iparvállalatok, részvénytársulatok nem tartanak üléseket; a szalonok redőnyeit leeresztik, lakóik elmenekülnek Svájcba, Skadináviába egy kis hűvös szellő után; aki pedig olyan boldogtalan, hogy itthon reked, a dunaparti korzó akáczai, vagy az Erzsébettér platánjai alatt nyalakodik egy csésze fagylalton és szidja a tűrhetetlen meleget. Az úgynevezett művelt osztályok munkája szünetel, vagy legalább lankadtabban folyik. Azalatt a meleg napsugár megérleli a ringó kalásztengert, aranynyá változtatva mérhetetlen területeket. És felkéi a nemzet zöme, a csendes igénytelenségben élő nép maga, fölfegyverkezik a maga fegyvereivel s kiáll a maga csatamezejére: „Az én munkám most kezdődik igazán, ide nézzetek!“ S méltó oda tekinteni valóban. Aki a magyar népet nem látta élő két szemével aratás idején , fogalma sem lehet arról az életerőről, arról a csodával határos munkaképességről, melyet ez a nép ilyenkor kifejt, mikor a nemzet többi osztályai pihenőre térnek. Nincs Európában ország, ahol a gabonával bevetett föld területe a lakosság számához arányítva, nagyobb lenne, mint Magyarországon. S nincs Európában ország, ahol aratás mind a mellett aránylag oly rövid idő alatt menne végbe, mint Magyarországon. Csaknem ugyanegy időben érik meg minálunk minden nevezetesebb gabonanemű. A gazda kimegy a mezőre, úgy találja, hogy vetésének nagyobb része zöld még, s mint valami hadvezér, elrendezi agyvelejében, micsoda sorrendben fogja learatni az életet. Csak néhány napra rá érett aranykalászok tengerét látja hullámozni az imént még zöld mezőn, le kell aratnia szaporán, ha azt nem akarja, hogy kiperegjen a feje és gonoszul veszszen, amit isten adott. Ilyenkor azután, aki kezét-lábát bírja, mind ki a mezőre s égjen ám a munka a keze alatt kinek-kinek, mert igazán égető. Dűl a rend a kasza, gyűlik a kéve a sarló alatt. Kereszttel lesz tele a mező, a legédesebb kereszttel valamennyi között, az segít még elviselni a többi keresztet is, amit a sors ránk mért. Példát jöhet venni ilyenkor népünktől a hangya és a méh. Hej, sóhajt fel a politikus, ha ez a mi népünk így dolgoznék az egész éven át, mint így aratáskor: mi lehetne ebből az országból! Csinálhatnának felőlünk nemzetellenes politikát, költhetnék a milliókat tőlünk idegen czélokra, jutna is, maradna is; maradna anynyi, hogy egy félszázad alatt mi lehetnénk a leggazdagabb népe a világnak. Mert amit a magyar nép ilyenkor fölmutat, annak nem bírja mását fölmutatni más nép a világon. S aki a mi jó népünket e munkánál látja, lehetetlen, hogy tisztelettel, rokonszenvvel ne hódoljon neki. A fizikai nagy erőfeszítéshez hozzá nem szokott ember ájultan rogyna össze, ha csak egy óráig kellene is végeznie a júliusi égő verőfényben, amit a földműves öt-hat héten keresztül hajnalpirkadástól sötét éjig, néha éjjel is, holdvilágnál végez s bizony nem ártana egy második Mátyás király, aki a népre csak fitymálva tekintő, kényes nagy uraknak sarlót, kaszát nyomva a kezébe, megizleltetné velök a szegény nép által panasz nélkül, sőt vidám örömmel, igaz kedvteléssel teljesített munka fáradalmát. Hej, de megbecsülnék azt a szegény népet, hej, de beismernék, hogy igazi hős ilyenkor az a rongyos paraszt, a mindenkinek élet adó, becsületes, békés csata hőse. Hős vagy te ilyenkor, édes, drága népünk! A létért való küzdelem nagy csatáját vivőd. És vivőd nem az anyagi jutalomért csupán, mely belőle rád néz. A te küzdelmed nincs híjával a magasabb eszmének. Van abban nemesebb rugó is a mindennapi kenyérnél: az az érzet, hogy annak a munkának egy arasznyi idő alatt végére kell járni, ha törik, ha szakad. A lelkiismeret, a pontosság, a kötelességérzet, sőt még a büszkeség erkölcsi momentuma is belejátszik itt. A „vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet, mint te“, egyszerű nóta csak, de abban a nép büszke öntudatának van kifejezve meglepően magas foka. Versenyre hívás a munka csataterén, melyen győztesnek maradni legnagyobb dicsőség. S bizony van abban valami magasztos, midőn egy egész nép keresi ebben dicsőségét, mint ahogy a magyar nép keresi az aratásban, melyet hogy bágyadtan, immel-ámmal, szalmázva végezzen, az eszébe nem jut a hitványnak sem. úgy kell azt csinálni, mintha az egész világ nézné; kasza után kalászt hagyni, kévét lazán kötni, keresztet kajtán állítani, — az nem lehet! csúfja lenne az egész vidéknek, kit rajta kapnának s lány nem menne hozzá, nótát csinálnának róla a többi legények. Jól dolgozni, hogy az árgusszemű gazda se találjon benne kivetőt s a mellett serényen, gyorsan és kitartóan — ezt fátumszerű szükségnek tekinti a magyar földművelő, melynek általános érvényű szigora alól szégyelre egérutat keresni. Ez az a romlatlan őserő, mely még élénken lüktet az egyszerű emberben. Fizikai és morális erő egyesülése, melyre építeni lehet, építeni nagy dolgokat. Amíg ez az erő nem hagyja el, addig hiába teszik népünket „Aussterbe-état“-ra a tudós doktorok. Az a nép nem pusztul el, az a nép megél. Megnyugvást szerez az aggódó honfikebelnek, úgy látva dolgozni a népet, ahogy a mienk dolgozik. Nem úgy van itt, mint egyéb munkánál, ahol a rossz, a gyenge munkás föltartóztatja, magához szállítja le az erősebbet is. Itt megfordítva van, a gyengének kell erőlködni az erős után , sarkában a kasza. Száz és százezeren, kümasik mezőkön, a sima dűlőkön, ott végezve 12—16 órai munkát epesztő hőségben s mellé még dalolva, ernyedni nem tudva s jó kedvvel folytatva, hol tegnap elhagyták, hetekig meg hetekig. Ezt egy nemzet sem bírja utánunk csinálni, ebben a mi népünk specialista. De büszke is rá s meghalna szégyenletében az alföldi ember, ha a külföldről importált nagy erejű hires munkabíró nép, melyet egy nagybirtokos hoz bemutatónak, serkentőnek, vagy tán oktatónak, valamikép győztes lenne ellenében. Ilyenkor ő megháromszorozza erejét s elkérkedik vele, hogy egész esztendőre néhány hét alatt be bírta keresni a kenyerét. Csakhogy ez az utóbbi már nem előnye , baja s nagy hibája a magyar embernek. Öthat heti bámulatos munkára, leszámítva a szántást, a vetést s néhány elmaradhatatlan kisebb munkát, negyven hetet pihen a magyar ember s azt hiszi, hogy joggal is teszi. Pedig a mindennapi kenyérért minden nap tartoznék dolgozni valamit, az volna a természetes. Az aratáskori nagy erőfeszítést indokolják a természeti tünemények, megérti mindenki, de a hosszú pihenést nem indokolja semmi a világon. Az ember nem medve, hogy a nyáron gyűjtött zsírjából éljen télen át. S az lenne a magyar nemzet igazi jóltevője, aki megtanítaná s módot tudna nyújtani neki, hogy ha nem is oly erőltetéssel, de nem kevesebb kedvvel, szeretettel és kitartással dolgozzék az egész éven át, mint aratás idején. Mikor jön meg majd mi hozzánk is ez a ' Tors Kálmán. Ezrek szivének szent üdvözletével Övedz körül a hála, tisztelet. Hogy versenyezzen óriás hevével Eme beholt kis papirszelet ? De hogyha mégis tűzbe’ szikra, vagy Tengerben egy parányi csöpp lehet, Hadd mondja, engedd: Bátyám ! élj soká! Áldás kisérje drága életed! Öt évtized nagy terhe nyomja vállad, Fehér haj és fehér szakáll jele: És hála Isten, mégsem jött be Nálad Az időszerű nyugalom tele. Ifjúi kedv, megújuló erő Soká legyen még éltetőd öreg! S ha munka áldva: a Tiéd legyen Kedves tanítóm, méltán áldva meg! Íme sorok tőlem Hozzád legelsők; És várj’ ki tudja, nem végsök-e ? Hát Fogadd az egykor nem legeslegelső, De hű tanítvány hálaszózatát. Amennyi jót belém csepegtetél, Amennyit ér lelked hatása rám: Százszorta annyi gyöngy ragyogjon ősz Fejed’ körite érdem-koronán! Tóth István. „KISZTÉLET NAPJA VAGYIS KETSKEMÉT VÁROSÁNAK TIZEDIK JÚLIUSI ÉGÉSE.“ Nem régiben Krajtsik Ferencz képviselői sorok írójának egy régi könyvet volt szives átadni, amelynek czime ez: „Mátyási József verseinek folytatása, Második darab; Vátzon, nyomtattatott Máramarosi Gottlieb Antal betűivel 1798. Észt.“ Itt találtam meg városunk szülöttjének (kinek síremlékét talán mindannyian ismerjük az ev. ref. temetőben) azon versét, amely városunk 1794. július hó 1- én történt leégéséről szól, melyet — miután Izrael napján történt — „izráeli égés“ név alatt tartott meg az emlékezet. Mátyási e műve már a ritka példányok közzé sorozható s ezért nem vélünk felesleges dolgot művelni, midőn e verset t. olvasóinkkal megismertetjük egész terjedelemben a jegyzetekkel együtt. Mindvégig az eredeti helyesírást tartjuk meg, az azon időben szokásos hiányjelek elhagyásával. A könnyebb áttekintés végett jónak láttuk egyes szakaszokra felosztani a hosszú verset. Egyébként az érdeklődőkre bizzuk e majdnem százéves vers történeti, nyelvészeti s minden más értékét. ( Bevezetés.) Ezer Hétszáz Kilentzvennégy ! Négy szóval melly sok be- E rövid de fontos mondás annyi gonoszt egybeszéd, [széd! A mennyinél több szem nem volt ama mesés Pandora Piksiséböl széllyel-omlott nyomorúságok pora'); A mennyit soha sem tsapott Nemezis — is egyszerre, ') A költemények szerint Prometheus a Jáfet fia formálta az első embert sárból, mellybe, hogy életerőt tápláló melegséget adhasson, tehát a bölcsesség Isten Aszszonyának Minervának (a ki ötét azon nemes találmányáért szerfelett betsülte) segedelme által felment az Égbe, és a napról lopva tüzet gyújtott. Melly szentség törésért, bosszút akarván rajta állani Jupiter, Vulkánussal vasból egy Aszszonyt tsináltatott, mellynek az Istenek életet és minden külső belső tökélletességeket, a szerint, a mint ki-ki mivel birt, ajándékoztak, a honnét az a Görög szó ereje szerént Pándorának neveztetett. Ez által a remek által osztón Prometheusnak egy Piksist küldött ajándékul, de ő a gyanús adományt el nem vévén, azután Pándora az öttse feleségének vitte, ki is az Aszszonyi állhatatlan újság kívánásból kinyitván, akkor omlottak széllyel abból minden nyavalyák és nyomorúságok a világra. Első olvasásra kitetszik, hogy ezen mesében az első szülők esetét adta elöl a babonás régiség, hogy tudniillik Aszszony által jött be a bűn, és a bűn miatt a büntetések. Háromszázhatvanöt ágú korbázszsal az emberre. Sőt a mennyi nem kevesebb, ha tsak nem több magánál Az ezer hét-száz kilentzven-négy esztendők számánál. S mit tesz az az esztendő szám ! E kérdésre felelvén A kevéssel sokat mondó ékesen-szóllás nyelvén: Ez a szám a szűk beszédű nagy bánat dió-haja, Mellybe bé-vagyon szorítva a világ minden baja . Mert kivévén azt az időt, amely alatt egy ízbe Belefult a világ ama közönséges árvizbe. Ennyi veszélyt a Végzések Írására kihegyzett Vas-penna, egy esztendőre még többször ki nem jegyzett. S ez örökké valóságba mindjárt bédül. Száznak Folytáról, ennyit a légi panaszok sem lármáznak. Mert ez a már alkonyodó Nyolczadik Száz tzikkelye, A vérontásnak és tűznek rettentő esztendeje, Mellyben az emberi nemet felsérli egy szomorú Élők s éltető állatok közt támadott háború, S mellyben e siralom völgyét, a bűn miatt felette Megbusult ég, tsapásoknak Egyptomévá tette. De menjünk a Történetek széllyel-néző tornyába És forduljunk szemeinkkel körül Európába, Hogy a magyarázó mester tapasztalásunk legyen, Mit kell értenünk az Ezerhétszáz kilentzven-négyen. A természet és történet, mint a példákból látszik. Az idén emberi nemünk ellen egy kézre játszik. Minden éltető állatok és szerencsétlenségek. Megannyi pusztításunkra meg-esküdt ellenségek . (II. Az 1794-ki egyéb csapások leírása.) Legelőször meg-rontottak sem hév sem hideg Téllel, Mely mintha éppen északot tserélt volna a déllel. Nem is úgy jött, mint egyébkor deres lovon s ősz által, Hanem térdig sáros lábbal és fekete szakállal, S ezer annyit is pityergett, mint amennyit tsikorgott, Borzas haja fürtjeiről jégzsap helyett vizsorgott. Az a kövéritő havat szűk marokkal hintette, S a földet a mint kell vala, ki nem keményítette, Alig lehet említeni valamit érő fagyot, Talám tsak egy vagy két hetit azt sem eléggé nagyot; Azért mint az emberi test az igen kényes ágyban, A megpárlott vetések is el-bádladtak a lágyban. A gyáva telet követte a két szinti Kikelet, Udvari tselédül hozván minden száritó szelet, Mellyeknek a földünk zsírját fel-Öntötte hátokra, S el-küldötte a tengerre vagy más tartományokra. Majd tűzokádó lovakon s lángoló kerekeken Megindult az égető Nyár a melegebb teleken, Akkor a meg edződött Ég márvány-kövé változott, Talám soha mostohábban velünk nem barátkozott. Felleges eleibe fogott szilaj szeleket, Mellyek szárazon ragadták el a függő vizeket, Az esőt mintegy újhegyről számlálva tsepegette, S értté vált földünket száraz betegségbe ejtette, Sőt azt is össze-tsépelte agyonverő essővel, A mit méhéből az idő kivont mintegy erővel, Könnyzápor közt kellett látnunk a jégzápor erejét, Mind szedte a gabonának zsenge korában fejét, Mint verte le a gyümölcsfák zsendülő terméseit , beszüretelte a szöllök idétlen egreseit, És kevés pertzentés alatt miképen ment semmibe, A mi került az emberek tenger verejtékibe. Bizony nekünk visszafordult a mi megvagyon irva, Mert énekelve vetettünk és majd arattunk sírva. Vétkes Ádám Atyánknál is most többre büntettetünk, Mert fáradtságunk után is eleget nem ehetünk, Sokan alig kapták vissza holott vártak asztagot, A jó uzsora fejibe elszórt kölcsönös magot, Sőt sok, ha már veszni kellett, a szemmel nem gondolva, csak egy kis telelő szalmát kapargathatott volna. Mert a hévség elperzselte a széna-termő rétet, Sem ő sem új, se kinn se benn, s hát a télen mit étet ? Barmaink a megkoppasztott és sárgába öltözött Mezőn koplalva bujdostak panaszle bögés között. Mintegy béfült kementzében a gyep és fű elasza, A rozsda eledelére szegén maradt sok kasza. Eljöttek a munkás Tótok mint a gólyák tavaszszal, De fogadtattak hol sovány hol meg üres válaszszal, Tekintvén a kopasz rétre s mezítelen pusztákra, A bú miatt kaszáikat függesztették fűzfákra, Végre meg tértek Hornyokba tsak ugyan azon szűrben, Mely már bóldogabb nyarakon itt szakadt el a tsürben. Hol ez előtt a kazalok feketedve hevertek, Most két három petrentzével szegénykednek a kertek. Hallatlan szükség s a marhát felébe is kínálják Teleltetni, de még úgy is Urát alig találják. Egyszóval meg vagyunk verejászlók tisztaságával S talán fog-fejérséget is hoz még a tél magával. Kell-e több és szomorúbb tűz, mintha a termés elég? Oh de a boszszu-állónak nem vala még az elég. Búsulását a felettünk kiterjedt erősségen, Olly rettenetesnek mint most nem mutatta már régen, Bé-bé-ült egy tűzzel béllelt s nyíllal terhelt fellegbe, S körül-ragadtatván ama mérhetetlen üregbe, Szörnyű villámlásaival olly tüzeket adatott, Hogy tulajdon Menyországát felgyújtani láttatott, Mintegy sok emeletekre tornyozta a felhőket, S tüz-ültó kövek módjára egymáshoz sújtván őket, Nyilait a mély világra szórta tele marokkal, Még saját szent Házait is lövöldözvén azokkal. Lábainak zsámolyszéke a föld, ha szava dördült. Tántorgott és tengeréből szinte szintén kigördült. Égő áldozatokat is csinált, sőt önnön keze