Kecskemét, 1889. január-június (18. [17.] évfolyam, 1-26. szám)

1889-06-30 / 26. szám

XVIII. évfolyam. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. / » Egyes példányok kaphatók: a kiadó­­hivatalban, Gallia E., Scheiber József és Harkay József kereskedésében.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT Kéziratok vissza nem adatnak. .. ,, rr , ., ,, s-k-üiM.. POLITIKAI ES KÖZMUVELODESI KÖZLÖNYE. II. tized, Flobánia­ utcza 8. szám. MEGJELEN MINDEN VASÁRN­AP. 26. szám. Kecskemét, 1889. junius 30. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos, u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bély­eg dij minden beigtatás után 30 kv. Előfizetési és hirdetési díjak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal: II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. A­ratás. A „társaságban“ saison morte-nak hívják. Táncz-, hangverseny-, mulató-termek, színhá­zak kapui bezáródnak; törvényhozók, magas bírák, bankok, iparvállalatok, részvénytársu­­latok nem tartanak üléseket; a szalonok redő­nyeit leeresztik, lakóik elmenekülnek Svájcba, Skadináviába egy kis hűvös szellő után; aki pedig olyan boldogtalan, hogy itthon reked, a dunaparti korzó akáczai, vagy az Erzsébet­­tér platánjai alatt nyalakodik egy csésze fagy­lalton és szidja a tűrhetetlen meleget. Az úgynevezett művelt osztályok mun­kája szünetel, vagy legalább lankadtabban folyik. Azalatt a meleg napsugár megérleli a ringó kalásztengert, aranynyá változtatva mérhetet­len területeket. És felkéi a nemzet zöme, a csendes igénytelenségben élő nép maga, föl­fegyverkezik a maga fegyvereivel s kiáll a maga csatamezejére: „Az én munkám most kezdődik igazán, ide nézzetek!“ S méltó oda tekinteni valóban. Aki a ma­gyar népet nem látta élő két szemével aratás idején , fogalma sem lehet arról az életerőről, arról a csodával határos munkaképességről, melyet ez a nép ilyenkor kifejt, mikor a nem­zet többi osztályai pihenőre térnek. Nincs Európában ország, ahol a gabonával bevetett föld területe a lakosság számához arányítva, nagyobb lenne, mint Magyarországon. S nincs Európában ország, ahol aratás mind a mellett aránylag oly rövid idő alatt menne végbe, mint Magyarországon. Csaknem ugyanegy idő­ben érik meg minálunk minden nevezetesebb gabonanemű. A gazda kimegy a mezőre, úgy találja, hogy vetésének nagyobb része zöld még, s mint valami hadvezér, elrendezi agy­velejében, micsoda sorrendben fogja learatni az életet. Csak néhány napra rá érett arany­kalászok tengerét látja hullámozni az imént még zöld mezőn, le kell aratnia szaporán, ha azt nem akarja, hogy kiperegjen a feje és go­noszul veszszen, amit isten adott. Ilyenkor azután, aki kezét-lábát bírja, mind ki a mezőre s égjen ám a munka a keze alatt kinek-kinek, mert igazán égető. Dűl a rend a kasza, gyűlik a kéve a sarló alatt. Kereszttel lesz tele a mező, a legédesebb ke­reszttel valamennyi között, az segít még el­viselni a többi keresztet is, amit a sors ránk mért. Példát jöhet venni ilyenkor népünktől a hangya és a méh. Hej, sóhajt fel a politikus, ha ez a mi népünk így dolgoznék az egész éven át, mint így aratáskor: mi lehetne ebből az országból! Csinálhatnának felőlünk nemzetellenes poli­tikát, költhetnék a milliókat tőlünk idegen czélokra, jutna is, maradna is; maradna any­­nyi, hogy egy félszázad alatt mi lehetnénk a leggazdagabb népe a világnak. Mert amit a magyar nép ilyenkor fölmu­tat, annak nem bírja mását fölmutatni más nép a világon. S aki a mi jó népünket e mun­kánál látja, lehetetlen, hogy tisztelettel, ro­­konszenvvel ne­ hódoljon neki. A fizikai nagy erőfeszítéshez hozzá nem szokott ember ájultan rogyna össze, ha csak egy óráig kellene is végeznie a júliusi égő ve­rőfényben, amit a földműves öt-hat héten ke­resztül hajnalpirkadástól sötét éjig, néha éj­jel is, holdvilágnál végez s bizony nem ártana egy második Mátyás király, aki a népre csak fitymálva tekintő, kényes nagy uraknak sar­lót, kaszát nyomva a kezébe, megizleltetné velök a szegény nép által panasz nélkül, sőt vidám örömmel, igaz kedvteléssel teljesített munka fáradalmát. Hej, de megbecsülnék azt a szegény népet, hej, de beismernék, hogy igazi hős ilyenkor az a rongyos paraszt, a mindenkinek él­et adó, becsületes, békés csata hőse. Hős vagy te ilyenkor, édes, drága népünk! A létért való küzdelem nagy csatáját vivőd. És vivőd nem az anyagi jutalomért csupán, mely belőle rád néz. A te küzdelmed nincs híjával a magasabb eszmének. Van abban ne­mesebb rugó is a mindennapi kenyérnél: az az érzet, hogy annak a munkának egy arasz­nyi idő alatt végére kell járni, ha törik, ha szakad. A lelkiismeret, a pontosság, a köte­lességérzet, sőt még a büszkeség erkölcsi mo­mentuma is belejátszik itt. A „vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet, mint te“, egyszerű nóta csak, de abban a nép büszke öntudatának van kifejezve meglepően magas foka. Versenyre hívás a munka csataterén, melyen győztesnek maradni legnagyobb dicső­ség. S bizony van abban valami magasztos, midőn egy egész nép keresi ebben dicsőségét, mint ahogy a magyar nép keresi az aratás­ban, melyet hogy bágyadtan, immel-ámmal, szalmázva végezzen, az eszébe nem jut a hit­ványnak sem. úgy kell azt csinálni, mintha az egész világ nézné; kasza után kalászt hagyni, kévét lazán kötni, keresztet kajtán állítani, — az nem lehet! csúfja lenne az egész vi­déknek, kit rajta kapnának s lány nem menne hozzá, nótát csinálnának róla a többi legé­nyek. Jól dolgozni, hogy az árgusszemű gazda se találjon benne kivetőt s a mellett serényen, gyorsan és kitartóan — ezt fátumszerű szük­ségnek tekinti a magyar földművelő, melynek általános érvényű szigora alól szégyelre egér­­utat keresni. Ez az a romlatlan ős­erő, mely még élénken lüktet az egyszerű emberben. Fizikai és morális erő egyesülése, melyre épí­teni lehet, építeni nagy dolgokat. A­míg ez az erő nem hagyja el, addig hiába teszik né­pünket „Aussterbe-état“-ra a tudós doktorok. Az a nép nem pusztul el, az a nép megél. Megnyugvást szerez az aggódó honfikebel­nek, úgy látva dolgozni a népet, a­hogy a mienk dolgozik. Nem úgy van itt, mint egyéb munkánál, ahol a rossz, a gyenge munkás föltartóztatja, magához szállítja le az erő­sebbet is. Itt megfordítva van, a gyengének kell erőlködni az erős után , sarkában a kasza. Száz és százezeren, küm­­asik mezőkön, a sima dűlőkön, ott végezve 12—16 órai munkát epesztő hőségben s mellé még dalolva, ernyedni nem tudva s jó kedvvel folytatva, hol tegnap elhagyták, hetekig meg hetekig. Ezt egy nemzet sem bírja utánunk csi­nálni, ebben a mi népünk specialista. De büszke is rá s meghalna szégyenletében az alföldi ember, ha a külföldről importált nagy erejű hires munkabíró nép, melyet egy nagy­birto­kos hoz be­mutatónak, serkentőnek, vagy tán oktatónak, valamikép győztes lenne elle­nében. Ilyenkor ő megháromszorozza erejét s elkérkedik vele, hogy egész esztendőre néhány hét alatt be bírta keresni a kenyerét. Csakhogy ez az utóbbi már nem előnye , baja s nagy hibája a magyar embernek. Öt­hat heti bámulatos munkára, leszámítva a szántást, a vetést s néhány elmaradhatatlan kisebb munkát, negyven hetet pihen a magyar ember s azt hiszi, hogy joggal is teszi. Pedig a mindennapi kenyérért minden nap tartoz­nék dolgozni valamit, az volna a természetes. Az aratáskori nagy erőfeszítést indokolják a természeti tünemények, megérti mindenki, de a hosszú pihenést nem indokolja semmi a világon. Az ember nem medve, hogy a nyáron gyűjtött zsírjából éljen télen át. S az lenne a magyar nemzet igazi jólte­­vője, aki megtanítaná s módot tudna nyúj­tani neki, hogy ha nem is oly erőltetéssel, de nem kevesebb kedvvel, szeretettel és ki­tartással dolgozzék az egész éven át, mint aratás idején. Mikor jön meg majd mi hozzánk is ez a­ ' Tors Kálmán. Ezrek szivének szent üdvözletével Övedz körül a hála, tisztelet. Hogy versenyezzen óriás hevével Eme beh­olt kis papirszelet ? De hogyha mégis tűzbe’ szikra, vagy Tengerben egy parányi csöpp lehet, Hadd mondja, engedd: Bátyám ! élj soká! Áldás kisérje drága életed! Öt évtized nagy terhe nyomja vállad, Fehér haj és fehér szakáll jele: És hála Isten, mégsem jött be Nálad Az időszerű nyugalom tele. Ifjúi kedv, megújuló erő Soká legyen még éltetőd öreg! S ha munka áldva: a Tiéd legyen Kedves tanítóm, méltán áldva meg! Ím­e sorok tőlem Hozzád legelsők; És várj’ ki tudja, nem végsök-e ? Hát Fogadd az egykor nem legeslegelső, De hű tanítvány hálaszózatát. Amennyi jót belém csepegtetél, Amennyit ér lelked hatása rám: Százszorta annyi gyöngy ragyogjon ősz Fejed’ körite érdem-koronán! Tóth István. „KIS­ZTÉLET NAPJA VAGYIS KETSKEMÉT VÁROSÁNAK TIZEDIK JÚLIUSI ÉGÉSE.“ Nem régiben Krajtsik Ferencz képviselői sorok írójának egy régi könyvet volt szives átadni, amelynek czime ez: „M­á­t­y­á­s­i J­ó­z­s­e­f versei­nek folytatása, Második darab; Vátzon, nyom­tattatott Máramarosi Gottlieb Antal betűivel 1­7­9­8. Észt.“ Itt találtam meg városunk szülöttjének (kinek síremlékét talán mindannyian ismerjük az ev. ref. temetőben) azon versét, amely városunk 1794. jú­lius hó 1- én történt leégéséről szól, melyet — mi­után Izrael napján történt — „izráeli égés“ név alatt tartott meg az emlékezet. Mátyási e műve már a ritka példányok közzé sorozható s ezért nem vélünk felesleges dolgot művelni, midőn e verset t. olvasóinkkal megismertetjük egész terjede­lemben a jegyzetekkel együtt. Mindvégig az eredeti helyesírást tartjuk meg, az azon időben szokásos hiányjelek elhagyásával. A könnyebb áttekintés vé­gett jónak láttuk egyes szakaszokra felosztani a hosszú verset. Egyébként az érdeklődőkre bizzuk e majdnem százéves vers történeti, nyelvészeti s min­den más értékét. (­ Bevezetés.) Ezer Hét­száz Kilentzven­négy ! Négy szóval melly sok be- E rövid de fontos mondás annyi gonoszt egybe­széd, [széd! A mennyinél több szem nem volt ama mesés Pandora Piksiséböl széllyel-omlott nyomorúságok pora'); A mennyit soha sem tsapott Nemezis — is egyszerre, ') A költemények szerint Prometheus a Jáfet fia for­málta az első embert sárból, mellybe, hogy élet­erőt tápláló melegséget adhasson, tehát a bölcsesség Isten­ Aszszonyá­­nak Minervának (a ki ötét azon nemes találmányáért szer­felett betsü­lte) segedelme által fel­ment az Égbe, és a nap­ról lopva tüzet gyújtott. Melly szentség törésért, bosszút akarván rajta állani Jupiter, Vulkánussal vasból egy Asz­­szonyt tsináltatott, mellynek az Istenek életet és minden külső belső tökélletességeket, a szerint, a mint ki-ki mivel birt, ajándékoztak, a h­onnét az a Görög szó ereje szerént Pándorának neveztetett. Ez által a remek által osztón Prometheusnak egy Piksist küldött ajándékul, de ő a gya­nús adományt el­ nem vévén, azután Pándora az öttse fele­ségének vitte, ki­ is az Aszszonyi állhatatlan újság kívánásból kinyitván, akkor omlottak széllyel abból minden nyavalyák és nyomorúságok a világra. Első olvasásra ki­tetszik, hogy ezen mesében az első szülők esetét adta­ elöl a babonás ré­­­giség, hogy tudni­illik Aszszony által jött­ be a bűn, és a bűn miatt a büntetések. Háromszáz­hatvan­öt ágú korbázszsal az emberre. Sőt a mennyi nem kevesebb, ha tsak nem több magánál Az ezer hét-száz kilentzven-négy esztendők számánál. S mit tesz az az esztendő szám ! E kérdésre felelvén A kevéssel sokat mondó ékesen-szóllás nyelvén: Ez a szám a szűk beszédű nagy bánat dió-haja, Mellybe bé-vagyon szorítva a világ minden baja . Mert ki­vévén azt az időt, amely alatt egy ízbe Bele­fult a világ ama közönséges ár­vizbe. Ennyi veszélyt a Végzések Írására ki­hegyzett Vas-penna, egy esztendőre még többször ki­ nem jegyzett. S ez örökké valóságba mindjárt bé­dül. Száznak Folytáról, ennyit a légi panaszok sem lármáznak. Mert ez a már alkonyodó Nyolczadik Száz tzikkelye, A vér­ontásnak és tűznek rettentő esztendeje, Mellyben az emberi nemet felsérli egy szomorú Élők s éltető­ állatok közt támadott háború, S mellyben e siralom völgyét, a bűn miatt felette Meg­busult ég, tsapásoknak Egyptomévá tette. De menjünk a Történetek széllyel-néző tornyába És forduljunk szemeinkkel körül Európába, Hogy a magyarázó mester tapasztalásunk legyen, Mit kell értenünk az Ezer­hét­száz kilentzven-négyen. A természet és történet, mint a példákból látszik. Az idén emberi nemünk ellen egy kézre játszik. Minden éltető állatok és szerencsétlenségek. Meg­annyi pusztításunkra meg-esküdt ellenségek . (II. Az 1794-ki egyéb csapások leírása.) Legelőször meg-rontottak sem hév sem hideg Téllel, Mely mintha éppen északot tserélt volna a déllel. Nem­ is úgy jött, mint egyéb­kor deres lovon s ősz által, Hanem térdig sáros lábbal és fekete szakállal, S ezer annyit­ is pityergett, mint amennyit tsikorgott, Borzas haja fürtjeiről jég­zsap helyett viz­­sorgott. Az a kövéritő havat szűk marokkal hintette, S a földet a mint kell vala, ki­ nem keményítette, Alig lehet említeni valamit érő fagyot, Talám tsak egy vagy két hetit azt sem eléggé nagyot; Azért mint az emberi test az igen kényes ágyban, A meg­párlott vetések­ is el-bádladtak a lágyban. A gyáva telet követte a két­ szinti Ki­kelet, Udvari tselédül hozván minden száritó szelet, Mellyeknek a földünk zsírját fel-Öntötte hátokra, S el-küldötte a tengerre vagy más tartományokra. Majd tűzokádó lovakon s lángoló kerekeken Megindult az égető Nyár a melegebb teleken, Akkor a meg edződött Ég márvány-kövé változott, Talám soha mostohábban velünk nem barátkozott. Felleges eleibe fogott szilaj szeleket, Me­llyek szárazon ragadták­ el a fü­ggő vizeket, Az esőt mintegy újhegyről számlálva tsepegette, S értté vált földünket száraz betegségbe ejtette, Sőt azt­ is össze-tsépelte agyonverő essővel, A mit méhéből az idő ki­vont mintegy erővel, Könny­zápor közt kellett látnunk a jégzápor erejét, Mind szedte a gabonának zsenge korában fejét, Mint verte­ le a gyümölcs­fák zsendülő terméseit , be­szüretelte a szöllök idétlen egreseit, És kevés pertzentés alatt miképen ment semmibe, A mi került az emberek tenger verejtékibe. Bizony nekünk vissza­fordult a mi meg­vagyon irva, Mert énekelve vetettünk és majd arattunk sírva. Vétkes Ádám Atyánknál­ is most többre bü­ntettetünk, Mert fáradtságunk után­ is eleget nem ehetünk, Sokan alig kapták vissza holott vártak asztagot, A jó uzsora fejibe el­szórt kölcsönös magot, Sőt sok, ha már veszni kellett, a szemmel nem gondolva, csak egy kis telelő szalmát kapargathatott volna. Mert a hévség elperzselte a széna-termő rétet, Sem ő sem új, se kinn se benn, s hát a télen mit étet ? Barmaink a meg­koppasztott és sárgába öltözött Mezőn koplalva bujdostak panaszle bögés között. Mintegy bé­fült kementzében a gyep és fű­ el­asza, A rozsda eledelére szegén maradt sok kasza. Eljöttek a munkás Tótok mint a gólyák tavaszszal, De fogadtattak hol sovány hol meg üres válaszszal, Tekintvén a kopasz rétre s mezítelen pusztákra, A bú miatt kaszáikat függesztették fűz­fákra, Végre meg tértek Hornyokba tsak ugyan azon szűrben, Mely már bóldogabb nyarakon itt szakadt­ el a tsürben. Hol ez előtt a kazalok feketedve hevertek, Most két három petrentzével szegénykednek a kertek. Hallatlan szükség s a marhát felébe­ is kínálják Teleltetni, de még úgy­ is Urát alig találják. Egy­szóval meg­ vagyunk ver­ejászlók tisztaságával S talán fog-fejérséget­ is hoz még a tél magával. Kell-e több és szomorúbb tűz, mintha a termés el­ég? Oh de a boszszu-állónak nem vala még az elég. Búsulását a felettünk kiterjedt erősségen, Olly rettenetesnek mint most nem mutatta már régen, Bé-bé-ült egy tűzzel béllelt s nyíllal terhelt fellegbe, S körül-ragadtatván ama mérhetetlen üregbe, Szörnyű villámlásaival olly tüzeket adatott, Hogy tulajdon Menyországát fel­gyújtani láttatott, Mintegy sok emeletekre tornyozta a felhőket, S tüz-ültó kövek módjára egymáshoz sújtván őket, Nyilait a mély világra szórta tele marokkal, Még saját szent Házait­ is lövöldözvén azokkal. Lábainak zsámoly­széke a föld, ha szava dördült. Tántorgott és tengeréből szinte szintén ki­gördült. Égő­ áldozatokat­ is csinált, sőt önnön keze

Next