Kecskemét, 1892. július-december (21. [20.] évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-03 / 27. szám
27. szám. KECSKEMÉT Ilona, Czverko Hermin, Szalontai Gizella a IV. osztályból. Az elemi iskola I. osztálába 45, a II-ikba 40, a III-ikba 39, a IV-ikbe 40 leányka járt. A növendékek korára, vallására, anyanyelvére s előmenetelére vonatkozó statisztikai kimutatás után a jövő tanévet illető Figyelmeztetéssel végződik a füzet. EGÉSZSÉGÜGY. Hazai fürdőink. Városunkból is évről-évre sokan keresik fel a fürdőket részint azért, hogy betegség ellen keressenek gyógyulást, részint pedig üdülés és szórakozás czéljából. Aligha van a világnak olyan nagyságú területén, mint a minő Magyarországé, oly számos és oly sokféle kitűnő gyógyvízfürdő, mint nálunk. És mégis mit tapasztalunk? Sajnos, de be kell vallanunk, hogy a magyar fürdőző közönség nagyobb része külföldi fürdőkre siet s ott költi el a drága magyar pénzt. H Ha ennek okát keressük, valóságos circulus vitiosusba kerülünk. A fürdőző közönség azt mondja, hogy a magyar fürdőkön, alig néhány kivétellel, a beteg nem találja fel a kényelmet, az üdülő a szórakozást. Hiányos, kényelmetlen a berendezés és méreg drága minden. Legyenek jól berendezett, olcsó fürdők , akkor honnn marad a fürdőző közönség túlnyomó része. Ezzel szemben a fürdőtulajdonosok azt válaszolják, hogy jöjjön csak a fürdőközönség tömegesen a magyar fürdőkbe, akkor majd lesz kényelmes berendezés és olcsóbbak lesznek az árak. E két álláspont között a középen van az igazság, de mégis kevesebb hiba terheli a fürdőző közönséget, mint a fürdőtulajdonosokat. Bizonyos az, hogy hazafias kötelességünk a magyar fürdőket akkor is támogatni, ha egy kissé engednünk kell kényelmünkből, ha egy kissé drágábban élünk is azokban. De ezen kívánalmat aztán nem lehet igen magasra csigázni, mert épen beteg ember szorul a legtöbb kényelemre s az áldozatkészségnek a hazai iránt is meg van a maga határa. A tapasztalás mutatja, hogy olyan fürdő, amelyet kényelemmel rendeznek be, rövid idő alatt odaédesgeti a közönséget. A tapasztalás bizonyítja, hogy a fürdőtulajdonosnak kell kezdeményezni s az eredmény nem fog sokáig késni. Csak egy példával éljünk. Ugyan mi lett volna a mi széktői fürdőnkből, ha azt mondta volna a város : menj, közönség, fürdeni a széktóra, majd ha látom, hogy sokan látogatjátok, akkor majd csinálok berendezést? Bizony könnyű kitalálni, hogy senki sem ment volna fürödni s a berendezés is elmaradt volna. Ámde megfordítva történt a dolog. A város kényelmes berendezést készíttetett -és erre a közönség tömegesen kereste fel a széktói fürdőt. Hasonlóan kellene minden fürdőtulajdonosnak cselekedni. De nálunk egyrészt a tőke hiányzik, másrészt pedig ahol ez megvolna, az érzék. Ott van például Hévíz, Keszthely mellett, amelyről a híres bécsi egyetemi tanár Mosetig saját tapasztalata után azt állítja, hogy ahhoz hasonló hatású vizet csak még egyet ismernek a világon és ez Ausztriában van. E fürdő egy főnemes tulajdona, akinek s már előzőinek is könnyű szerrel módjában állott volna a fürdőt európai színvonalra emelni. Nem tették. Csak ez évben sikerült reávenni a tulajdonost, hogy legalább hosszabb időre adja bérbe a fürdőt egy társaságnak, mely minden szükséges berendezést megtevőn, Hévíz rövid idő alatt egyike lesz a leglátogatottabb fürdőknek. Míg ha előbbi vadságában marad, csakis korlátolt számú vendégei lennének. Ha már nincs meg a kellő hazai tőke e czélra, úgy örvendetesnek kell találni azon mozgalmat, amelynek az utóbbi időkben több jelét tapasztaljuk. Ugyanis a legjobb fürdőző és szórakozást kereső közönség, az angol lett figyelmes Felső Magyarország és Erdély természeti remekeire és hatásos gyógyforrásaira. Ennek megfelelőleg angol töke igyekezik bérbevenni hosszabb időre kiválóbb fürdőinket, hogy azokat berendezvén, világhírűekké tegye. Ismételjük, jobb szeretnék, ha ez magyar tökével történnék, de ha ez nem áll rendelkezésre, nem szabad irigyelnünk a külföldi töke mérsékelt hasznát, mert elvégre is a haszon túlnyomó része a mienk marad s az idegen tőke kamatai nem a mi eddigi jövedelmünkből, hanem általa semmiből teremtett haszonból vonatik el. A fürdőző közönség tartja szem előtt, hogy ha csak lehet, hazai fürdőt keressen fel. Nagy ok legyen az, amely kényszeríthetné külföldi fürdő látogatására! — Hm. — Ha, ha, ha!. .. — Oh ne nevess ki!.. . Szánom-bánom tettemet ... Kételkedel még mindig ? ... Jó, parancsolj. Megteszek mindent. Tégy próbára, teljesítem minden kívánságod . . . Lehozom a mennyországot egy mosolyodért, le a tüzes napot és a fénylő csillagokat egy csókodért. — Igazat beszélsz? — Isten engem úgy segéljen ! — Nos, ha ez mind igaz, akkor — és itt elakadt a leányasszony hangja — nos akkor csak egy csekélységet kérek tőled bizonyíték fejében. Nem kell nekem se a menny, se a tüzes nap, sem pedig az sok csillag, mikor én csak egyet, egyetlen egyet szeretek. Lásd, épen fejünk felett ragyog . .. Nézd, hogy szórja, kékes-aranyos sugarait. Ha akarod, hogy higgjek szavaidnak és tied legyek ismét, hozd le az égboltozatról az én csillagomat! Szólt és ellebent. Mondanom is felesleges, hogy e párbeszéd nem ma, vagy tegnap szövődött, hanem épen 4578 év előtt. Ez pedig ugye már régen volt? És amilyen nagy a korkülönbség, annyira elütnek a mai hölgyek az akkori nőktől. A mai asszonyok már sokkal szerényebbek. Dehogy kérnek csillagot, amikor megelégszenek egy pár csillogós brilliáns boutonnal is. Dina, a kaczér Dina, holmi féltékenységi scéna óta, a melyben egy hegyes bajuszú nyalka huszártiszt nem jelentéktelen szerepet játszott, elváltan élt urától. Szépségének tudatában büszke volt ez asszony, mely csúnya tulajdonság gőgösségbe csapott át a legutóbbi, az éhes drótos tótok javára rendezett műkedvelői előadás óta, amelyről a „Babyloni Hírnök“ legsajátabb különlegesített tudósítója a többek között így referált: „Az előadás legmagasabb fénypontját határozottan a szép Duna játéka képezte. A bárteli leány gracziez fellépésével egy csapásra meghódította a közönséget, melyben az extázis valósággal orgiáit ülte. Mikor pedig rágyújtott: „Hej szegény, tótlegény, mindég krumplit zabálni! czimü E-dur és D-mollban irt, Pietro Mascagni által külön ez alkalomra szerzett dallamos keringőre, melyben jelesen iskolázott hangjának koloritos mimikájával oly közvetlenséggel hatott, hogy a jelenlevő komponista meghatottan csak azt tudta mondani: — Most már nyugodtan halok meg. Az utolsó accordok elhangzásánál szűnni nem akaró „bravó“ és „újrázás“ hallatszott. A „Lekváros malacz“ pedig, melynek dísztermében tartották az előadást, szinte csak úgy görnyedezett és repedezett a tapsok súlya alatt.“ E dicshymnusz Dinát felfuvalkodottá téve. Joktan pedig — így hívták volt férjét — a dúsgazdag Joklán, ama bizonyos csillagjelenet után hazament és ikertestvérének elpanasztá a kegyetlen Dina kívánságát. A két testvér rendkívül hasonlított egymásra, mi nem egyszer mulatságos tévedésre adott alkalmat. És hogy a csalódás még teljesebb legyen,Joklán és Beleg mindig egyformán öltözködtek. A különbség — külsőleg — a keltő közt csak az volt, hogy Joktán kisujjának közepén fehér pontocskák voltak. Ha ketten egymás közt beszélgettek, Joktán mindig testvére szeme elé tartotta kisujját, nehogy összetévesszék egymást. — Ugyan verd ki fejedből azt a kaczér Dinát. Azután hogy kívánhatod tőle, hogy másodszor is szeressen. Nem akáczfavirág, hogy kétszernyíljék. És nem látod, hogy a mai nők nem bordáik közt, hanem nyakukon hordják szíveiket aranyos lánczon vagy karpereczen fityegőként ?! Joktánon nem fogott ez okos beszéd. De azért ne gondolják, hogy epeszte magát, vagy hogy öngyilkosság eszméjével foglalkozol. Oh nem. Sokkal jobban szerette magát, semhogy lyukat ütött volna testén. Bezárkózott szobájába . . . Gondolkozott, tervezgeted és rajzolt. . . Lelki szemei előtt már készen volt a nagy mű. . . . Egy magas dombon lépcsőzetesen emelkedett a kőalkotmány, néhány ezer főf (akkor még ismeretlen volt a méterrendszer) magasságnyira. Rajta merész hajlású vasivek nyugodtak, fölöttük hatalmas oszlopokkal, miknek feje a felhőkbe veszett el. Ennek legtetejébe egy tolókás tűzoltólétrát (Patent Rózsa) szándékozott Joktán állítani, hogy annak felső végét majd az égboltozaton megtámasztja. Ha minden készen lesz, akkor felkúszik és a jobb kezében lévő harapófogóval le fogja majd csípni azt a bizonyos csillagot, amelyik a büszke Dina feje fölött ragyogott és szórta azokat a bizonyos „kékes-aranyos“ sugarakat. — Ez lesz aztán torony! Szerencsétlen Eiffel, meg fogsz pukkadni az irigységtől. Mindjárt másnap összefogott Joktán néhány száz tót zatyalit és harmadnap hozzáláttak a munkához. Köveket fejtettek és bár úgy dolgoztak, hogy a mészoltáshoz a gömbölyű arczukról csurgó izzadság untig elég volt, — a mű csak nehezen haladt előre. Joktán pedig, mint afféle vőlegényember, türelmetlen volt. Folyton ez építmény körül mászkált és egyre nógatta munkásait. Testvérét Dinához küldte unalmat űzni, aki a nagy hasonlatosság folytán persze nem vette észre a cserét. Peleg becsülettel felelt meg feladatának. Nehogy az utókor e dologban valami gyanúsat lásson, a történeti igazság érdekében ki kell jelentenem, hogy Peleg a szép Dinát soha sem a maga, hanem mindig Joktán nevében — ölelte. Tíz hó múlva ezer fős magasságú volt a torony. Joktán úgy találta, hogy a mű nagyon lassan épül, mígtestvére — elég csodálatos — az ellenkezőt gondolta. — Veszedelmes gyorsan halad a munka, szólt és azon törte a fejét, miként akaszthatná meg az építkezés menetét. Alkalom nemsokára kínálkozott. Joktán tapasztalta, hogy táljai sok pálinkát fogyasztanak. És minthogy „aki iszik az nem dolgozik,“ ennélfogva megtiltotta munkásainak az ivást. Lett erre nagy riadalom a Janók és Misók közt. Sztrájkkal fenyegetőztek, és mikor az nem használt, faképnél hagyták Joktánt. Egy jövedelmezőbb üzletet vállaltak. Elmentek Árvában éhezni. Joktán dúlt-fúlt mérgében, fivére vigasztalta: — Soh’se búsulj. Szerzek neked különb munkásokat. Úgy is lett. Egy reggel nagy zajra ébredt Joktán. Udvarában a munkások tarka-barka serege zsongott. Volt ott buldog orrú bemák, sima pofájú nimet, szüszke anglius, harcsabajszú kinézet, feketeszemű talián, bepálinkázott rumuny, bagaria szagú muszka, vörös fezes török, suviczkos zulukafer, dynamitos franczia, bugyogós szervián, óriási liliputi, sokácz, vadrácz, és még sok más, de amelyek felsorolását „lapunk terjedelme nem engedi.“ Peleg elérte czélját, testvére nem tudja az építést a zagyva népséggel folytatni. Félbe is maradt a munka, de Peleg és Dina viszszonya nem szakadt meg. Még most is folytatódik. Mert hiába a férfi olyan teremtése az Istennek, hogy neki mindig jobban tetszett és tetszik a más — felesége! (K. Gy) IRODALOM. = „Sugarak“ czimmel Lovas (Röszler) Gyulától költemények és elbeszélések jelentek meg a napokban egy kötetben, e művet legközelebb bővebben fogjuk méltatni. „Noviczius Gaudenczius.“ Papi adomák, ötletek és jellemvonások gyűjteménye. III. kötet (harmadik félezer). Összeszedte Babik József egri egyházmegyei pap, tanítóképző tanár. Tartalmát képezi Frater Josephus adomái, Adomák Frater Josephusról, Vegyesek. A már előbb megjelent két kötethez méltóan csatlakozik e harmadik sok jó és jellemző ötleteivel és adomáival, melyek az olvasónak igen kellemes és élvezetes perczeket szereznek. Ára írt 20 kr. : A „Magyar Géniusz“ czímű társadalmi, irodalmi és művészeti hetilap, mely Hevesi József és Karczag Vilmos szerkesztésében folyó évi január hótén megindult, rövid félévi fennállása után, máris a legkedveltebb, legelterjedtebb képes hetilap Magyarországon.—A „Magyar Géniusz“ úgy külső kiállításánál, mint belső tartalmánál fogva méltán foglal helyet legelső szépirodalmi lapjaink között, sőt sok tekintetben kiállja a versenyt a külföldi legelőkelőbb illusztrált lapokkal is. Munkatársai közé tartoznak legelső íróink és művészeink, kik a magyar olvasóközönségnek egy, valóban a legmagasabb niveam álló lapot nyújtanak. Egyik specialitását a „Magyar Géniuszának képezik a színes illusztrácziók és mellékletek, melyekkel még a külföldi hasonnemű vállalatokat is túlszárnyalta. Ezeken kívül közöl minden számában regényt első íróinktól, elbeszéléseket, költeményeket, ismeretterjesztő czikkeket, irodalmi és művészi, tárgyú közleményeket, a heti események bírálatát satyrikus tollal, közleményeket a hadsereg köréből stb. stb. Különösen nagy kedveltségnek örvendenek Arczképtanulmányaink, melyekben az előfizetőknek beküldött arczképeit mutatják be hű reprodukczióban s az arczképből előkelő írók magyarázzák meg az illetőnek jellemét, gondolkodásmódját. Mint képzelhető, e rovat iránt nagy érdeklődés mutatkozik. Mindezek mellett a „Magyar Géniusz“ a legolcsóbb hetilapok egyike s a közönség, mely méltán érdeklődik az illusztrácziók iránt, melyek az eseményeket képekben mutatják be, könnyű szerrel juthat e fényes kiállítású laphoz. A „Magyar Géniusz“ előfizetési ára egész évre l0írt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr. Az újonnan belépő előfizetőink a „Kenyér“ czimű emléklapot ingyen kapják. — A „Magyar Géniusz“ szerkesztősége és kiadóhivatala Budapest, VII. Kerepesi út 14. szám alatt van. „Protenstáns Almanach“ 1892. A magyarhoni protestáns egyházak élő jeleseinek írásban és képekben megörökítésére szerkeszti és kiadja Tóth Vilmos. — Az első füzet igen díszes kiállításban jelent meg, tizenhat kiváló protestáns egyházi több hivatalnok arczképét és életleírását tartalmazza. Az életrajzok nem száraz adatok, hanem buzdító leírásai az egyház oszlopos férfias nemes működéseinek. Az arczképek is igen sikerült kivitelűek. A szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest IV. Vámház körút 8. 87. o. van. CSIPKEBOKOR. TARISZNYA GERGŐI LEFŐZI AZ OSZTRÁK — Leírja maga kezeivel. — Hát kérem alássan, mintátú fogvást meggy fittünk a pesti koronázási parádéié Szögedébn, azútátú fogvást embörök közé sé merek mönni. Unatkozok, mint kutyája házsarkán, akkorákat ásítok, hogy máj’ kiesik a fejem a számon. Nacczora élvedzet vet hát, hogy a Rézsűt sógor a matkó játhozott egy újságot, hogy aszongya jávassam ee, hogy aszongya, mijátátú fogvást szerettyük az osztrákot, hát ő is miatt Ocsó János lett. Ajándékba fagygya ja magyarnak a portéláját. Hát leteszöm a zekulárét, osztán avasom azujság hátúsó eziferplattyára: „Hihetetlen és mégis való!“ Hm ! Gondolám a jobbik eszemmel. Hát ais hihetetlen vót, hogy Pestre induva Szegedébe érjünk, de mégis való vót. Hát akko ebből is közigazságnak lenni. Bötűzöm tovább: „Csak két forint! 1 pontosan járó bronzóra. 1 tajték szivarszipka. 1 mosonatú szivartartó. 1 örökös tűzszerszám. 1 selyem atlasz nyakkendő. 1 nyakkendőtű kövekkel. 1 tolikés fogtisztítóval. 1 gyűrű kövekkel kirakva. 1 bécsi tréfás emléktárgy.“ Tyúh! mind a négy csülkit, mondok a Rézsűt sógornak, nem povedátám én mindég kigyemetöknek, hogy nem híjába jatta járendába Tisza Kálmány úr az országot a németnek? Lássa kigyelmed, most könyökig vájkáhtatunk a portékájába. Tuggya kee mit sógor! Köndörük roög mutyiba ja drágaságokat, osztán máj’ mögosztozunk rajta. (Goldótam, ha rezonórozik a rosztoszkodáska, máj’ kidobom a sógort.) Aszongya ja sógor, hogy aszongya bölcs Salamon beszél kigyelmedlen sógorom. Osztán se szó, só tartomány, mögirtuk, mögatreczátuk a levelet, kiiizzattunk egy egy pöngöt, osztán a sógor másnap bevitte ja postára. Néhán napra rá gyimasógor, hogy aszongya meggyütt a kincs. Szerencsére jazasszony egy kis pletykára átnézett a harmadik határba, estig biztosak lehettünk fenlre. Febontjuk a paksamétát. Benne vót abba minden, de bion nem vót benne köszönet. A zóra, a’járt — ha viték, a vásáros tótok 5 krajezárét vesztegetik. A tajték szivar szívó szopóka gipszbü vót, mög ért vagy 2 krajezárt ; a müfenefonatú szivartartó gyikénybü vót, a bőrösgyerek 1 krajezáró mögcsinátavóia; a törökös tüsszerszám és pakli masina vót, ais komisz; a selyem atlacznája kapezám is finomabb vót; a nyakkendőjű küvekkee megért vagy 3 krtya munkája ; a tolikés egy 4 krajczáros bugylibicska vót, mellé vót gyugva és szál fogpiszkáló; a gyűrű küvekkee kirakva van vót, hogy a zijenéja zutósógányó feleségeis kidobná ja házalló zsidót, valami kölöklány adhatott vóna éretten krajczárt; a tréfás bécsi emléktárgy peig vót e’kavics. Hát kérem, máj’ sóbálvánnyá váltunk, mint a Lót felesége. Má’ még ijet! Hát azé szavaltunk mindég igaz meggyözödetlen ételé, italé, hogy ijen csű főt csinájon belülünk az osztrák ? Az egész szélső bal, mintára kinyílt a szája, nem röhögött annyi játkot a németre, mint mind ketten a Rézsűt sógoraa. Eddig még csak egy véleményen vótunk. De éccze csak aszongya ja sógor, hogy aszongya : — Ihun a portékája sógor, legyön boldog vélle, osztán ággyá mög a forintomat! Odavisztem a szemibe, osztán visszaszótam : — Vigye fel keed észtét a szemetet, osztán ággyá mög a négy forintomat. — Micsoda? hiszen Tarisznya sógor vitt belea csávába, hogy rendeljük meg! — De keed Rézsát sógor mutatta meg azisten lesen újságot, keed csábított rá? Szomorú véget ért a patália. Előbb csak dérrdurr. Fölemlegettük egymás famíliáját még halóporukba is. Osztán előszőttük a szenteket, meg a jó Istent is. Osztán puff, puff! Előbb egymás fejébe vertük a portékát, osztán peig a lehaszta az egyik csizmáját, osztán avva a kopogtatott engere, hun a szárávan, hun a sarkávan, én meg a karszéket vettem elő, osztán avva tróbákoztam a fejibe férni, hogy — mondok — meg ne sántuljon, mer’ hát atyafiság. Mikorigy csöndes vitába elegyöltünk, megnyílik azajtó, begyűtt az asszony a pitlivee, osztán nyakon önt mind akettőjünket, it’ néztünk ki, mint a zöntött saláta, én meg mint a zöntött ürge. Előbb a Rézsűt sógor vette részre a veszedelmet, at is ismeri a zasszony kezejárását. Beszalatt úgy, hogy a zannyuk a nyeeve högyivee sé élte ee, peig váztig nyúzogatta utálnia ! Lánczik, hogy Königréczné tanúta meg a sógor a szaladást. Én azalatt meglaputam, mint a nyúl, asztal hittem, hogy máj’ az asszony a sógoron tött kió mérgit. De mikó felszalajtotta, magam is nyakamba szőttem a világot, belefiramoztam a búzába, ott meghúzattam, asztán be se mertem menni ja tanyába, még azablak világított. Ammikora zasszony eepihent, bemöntem, kenyér nékü mögkenyeresztem a zeporfán, asztán mögháztam a szaama kazalon, higgee u’ csalogattak lé alatt tejjee ! Csak arról a szerencsém, hogy a zasszony a méreglü van nyavalyába esett, hogy sé kézit, sé lábát, de még Isten csudája, a nyelvit sé mozgathattya. De csak ide gyüjjön az a Imnczut bécsi német. Elővüszöm a sodrófát, akivel jó hátam nagyon nagy ismereecségbe van, osztán végkép vanná lapítom, mint a rétes tészta. Várjá Rézsűt sógor! Megáj ! bécsi német! fiffirflSBKMHffllilM ! MÁTHÉ SÁNDOR. Tevékeny, kiváló, munkás embert döntött sírba a halál ereje teljében, élete delén. Máthé Sándor, a gazdasági felső népiskola igazgatója hosszas szenvedés után meghalt. A mérhetetlen fájdalomból, a pótolhatatlan veszteségből, melylyel az engesztelhetetlen vég 1892. julius 3.