Alföldi Hiradó, 1908. július (1. évfolyam, 1-3. szám)

1908-07-24 / 1. szám

2. oldal (1): házhelynek való kis tér, melyet 5—6 utcáról befutó vonalak képeznek a collégium előtt, a­hol folytonosan életveszélyes a forgalom. Ez hibája és bűne a mi gazdaközönsé­­günknek, amely különben lelke a városi élet forgalmának, bűne, hogy tűri ezt a falusinál is falusiasabb állapotot, tűri, hogy hetivásár idején annak a pár száz eladónak termények­kel megrakott kocsiaival 8—10 utcába, távol a piactól kell beszorulni, hogy terményeit va­lahogy értékesítse. Szebb helyet se gyümölcs, se termény­piacunknak nem teremtett az Úristen, mint a Kistemplom­ téri 4—5 holdnyi vagy ennél is nagyobb területet, amely már azért is a leg­­kellemesebb és a legelfogadhatóbb, mert kőut visz oda a piacról, a központól, (a Folyóka­utcán átal) és kőut vezet onnét a vasútra és fog vezetni az alig 2—300 méterre fekvő új teherpályaudvarra, amely tudvalevő, a bika­istálló környékén épülő félben van már is. — Annak a térnek selejtes vasas téglával való kikövezése, keramit, vagy trachit úttal való szegélyezése nem olyan horribilis összegbe kerülne! De követeli a piacot, ha egyebet sem említenénk, az a helyes, eléggé nem méltá­nyolható politika, amely az alsó várost is feltétlenül fejleszteni kívánja. Ha ilyen alkal­mas piacokon tereljük el gyümölcseinket és és terményeinket,­­ legelső­sorban is a ter­melők nyernének, de nyerne vele a kereskedő is, akinek könnyebb áttekintése volna s nyerne mind a kettő, mert a piac így csaknem szom­szédságában lenne az új, nagy arányú teher­pályaudvarnak, ami időben, pénzben óriási nyereséget jelentene mind a kettőnek. Beszélhetünk arról a szégyenteljes álla­potról, hogy élelmi­szereink nyílt, poros piacon vannak elhelyezve és hogy nincsen alkalmas vásárcsarnokunk. (Hatósági és magánpénzen tápláljuk a bacillusokat!) Nincs napi élelmiszer-vizsgálat, nincs piac bíróság, nincs a kofauralomnak hathatós okos gyógyszere, nincs a pénzünkért megfelelő minőségű hús, tej, gyümölcs, kenyér, baromfi stb olyan, amilyent joggal megkövetelhetnénk, nincs ... és nincs annyi szükséges intézmé­nyünk, amit nem luxusból, kényelemből kívá­nunk, de követeli ezeket elsősorban egészsé­günk és követeli az a nagy áldozat is, amit évente a városi közpénztárba befizetni vagyunk kénytelenek! Az élelmiszerek piacán is végre rendet kell csinálni s ha nem volna szavainknak kellő eredménye, rendet mi fogunk teremteni, mi a nagyközönséggel karöltve s ha netán ennek sem volna meg a kellő sikere, radikálisabb eszközökhöz is fogunk nyúlni, mert nem fog­juk tűrni, hogy a városi közgyűlés ostoba interpellációi és a „csücske­földek“ eladása mindig háttérbe szorítsák (évtizedeken keresz­tül) azt az ügyet, melyet legféltettebb kincsünk, az egészségünk és véres verejtékkel keresett filléreink megkövetelnek. Az „ALFÖLDI HÍRADÓ“ tárcája. Betegen. Nemrég a kezem sima és erős volt. A csuklóm rózsaszínbe játszott, Frissen keringő vérem piros árja. Hamván szinte keresztül látszott. S­e büszke szavakkal nem vétkezem : Gonosz cél sohse vezette kezem : Bősz ellenséget, jóbarátod Egyképpen áldott. Oh nem tudom, mi ismeretlen átok Mely a felhőkből porba sújtott, Kinek boszuja kiáltott az éghez, Hogy kénköves villáma gyújtott ? Bénán fekszem, mint szárnyatört madár, Kit párja vissza mindhiába vár És a kezem sorvadtan, sárgán Nyugszik a párnán. Ti holtra dermedt, viaszszinü ujjak Eloszlik az átok varázsa ? Vagy olvasót se pergethetve többé, Nem lesztek jók csak koldulásra! E rejtélyt hasztalanul kérdezem S élet nélkül úgy pihen a kezem, Mint a lepke, mely őszi éjen Elhalt a derén. Kardina Lilly: ALFÖLDI HÍRADÓ posta mizériái. Mi lesz az uj postával ? A posta tisztek szenvedései. Az egész continensen nagy népszerűség­nek örvend a mi magyar posta­rendszerünk. Igen gyakran megtörténik, hogy a külföldről jönnek hozzánk, hogy tanulmányozzák a min­denképen modern és a maga nemében párat­lan posta- és távirda alkotásainkat. És erre méltán büszkék is vagyunk. Azonban amen­nyire előnyben vagyunk e téren találékonyság dolgában a külföldél szemben, annyira elhanya­goltak külsőségben a mi posta viszonyaink. Szerencse azonban, hogy az ország nem min­den részében van ez így. A legtöbb vidéki városainkban szép postapaloták emelkednek a magasba s úgy nemcsak lényegében, hanem külsőségben is impozánsak egyes posta­épüle­teink. Sajnos itt Kecskeméten nem tapasztaljuk ezt, sőt mondhatnánk kényelem dolgában ázsiai viszonyok uralkodnak, ami postánknál. Még csak néhány hete volt szó arról, hogy egy új posta épületet építenek a régi helyébe, mert már maga a posta­igazgatóság is rájött arra, hogy a régi posta épület semmi­képen sem alkalmas arra, hogy városunk közi­gényeinek megfeleljen. Ez a terv azonban egyelőre elaludt. Úgy értesülünk, hogy a posta­­igazgatóság a mostani posta­helyiséget reno­­váltatja. Pedig ezáltal a helyzeten egyáltalában nincs segítve. Első­sorban egészségügyi szem­pontból is alkalmatlan sőt káros mostani posta­helyiségünk, mert szűk, alacsony, nagyobb postai forgalom lebonyolítására nem alkalmas; azután dohosok a szobák, mert nem eléggé szélesek és szellősek. Ha néhány ember be­szorul a fojtott levegő elviselhetetlenné teszi a várakozást. Nagy hátránya a mai posta­épület­nek, hogy félreeső helyen van és fekvése a lehető legrosszabb. A postának a város köz­pontján a helye! Ezáltal a közönségnek is hozzáférhetővé válik és a városban időző idegenek pedig pápaszem nélkül is rátalálnak. A fekvése olyan a mai posta épületnek, hogy a nap reggeltől estig oda tűz ablakaira. A redöket lebocsátani nem lehet, s mert a helyiség ellenkező oldalról nem kap világosságot. Elgondolható az a ret­tenetes hőség, mely ott uralkodik, de tiszta fogalmat csak az alkothat magának, aki sze­mélyesen győződött meg róla. Ha az ablakokat nyitva hagyják, akkor meg a szemben levő ajtókon keresztül jövő rettenetes léghuzat hajtja ki az embert. Úgy, hogy akinek a pos­tán dolga akad, azon iparkodik, hogy onnan minél előbb kijuthasson. Most már ha a kö­zönségnek is tűrhetetlen az a rövid ott tar­tózkodás, mit­ állhat ki az a szegény tiszt­viselő, aki egész nap ott robotol? De ez még nem minden. Ilyen nyári alkalmakkor, mikor a gyümölcskereskedelem nálunk óriási arányokat ölt, a postán is meg­sokszorozódik a munka. A felek egyes tiszt­viselők ablaka előtt tömegekben állanak és egymást taszigálják, lökdösik, hogy ki minél előbb szabadulhasson. E civódások a legtürel­mesebb tisztviselőt is kihozzák sodrából és megzavarják munkájában. Ha rájuk szól, akkor meg a tisztviselőt szidják, szapulják. E bajo­kon is segíteni lehetne, ha új posta létesülne. A fönt elősoroltak nyilvánvalóvá teszik egy új posta palota építésének szükségességét. Megkívánja ezt az állam, meg a város érdeke, de legjobban a közönség érdeke. A városi tanácsnak kellett volna leginkább azon lennie, hogy ez a terv minél előbb megvalósuljon. Egy modern posta­palota a Rákóczi-úton emelné a város külső fényét is és pénzügyi szempontból is kifizetné magát. Az emeleti részeket ugyanis magánlakásokká lehetne át­alakítani. A tisztviselők készséggel váltanának itt lakást s igy az épület könnyen értékesít­hető volna. Azért leghelyesebbnek tartanám, ha a városi tanács érintkezésbe lépne a posta­igaz­gatósággal és maga venné kezébe az építte­tést, az állam pedig úgymint eddig is vegye bék­je. Ez az ügy tehát sürgős intézkedést kíván, ne­hogy az állam újabb szerződést kössön a tulajdonossal és ennek következtében a posta­palota építése ismét dugába dőljön­ a nagy világon. Az élet vihara szétroncsolta élete kicsiny hajóját s e két lélek volt az utolsó szál deszka, amibe remegő keze még bele­­kapaszkodhatott. Itt morzsolgatta az öreg unalmas egy­hangúságban hátralévő öreg napjait, egyetlen leánya házánál, aki mosni és vasalni járogatott jobbmódú családokhoz, szűkösen, tengődve, nyomorogva. És csodálatosképen az öreg Dénes bácsi nem zuglódott a sorsa ellen, mely őt és szeret­teit soha verőfénnyel meg nem látogatta, az ő sötét és komor élete egének megvolt a maga éltető napsugara: aranyhajú 4 esztendős kis unokája. Olyan is volt ez a csöpp szőkeség, mint egy égből lecsöppent kis angyalka. Olyan édesen csacsogott — gügyögött, hogy hanjához képest a fülemüle csattogása csak kontár kor­­nyikálás volt. Dénes bácsi olyan boldog volt, minden, földi nyomorúság dacára. Az volt hosszú szen­vedésteli életének legnagyobb ünnepnapja, mikor a kis babuska először ejtette ki picinyke ajkain ezt e bűvös, varázsos szót: nagyapa ! • Mikor a tavaszi napok meleg verőfénye felol­vasztotta a jégrétegeke, melyek a vizet békába és a kis szende ibolyák kidugták kiváncsi, kék fejecskéiket, az öregnek legkedvesebb szóra­kozása az volt, ha a kis aranyhaju mumussal elindult sétálni, tipegve öregesen, lassan. Ott sétáltak a ragyogó boulevardokon, a csillogó, villogó kirakatok nagy üvegtáblái előtt a zsongó emberáradatban. Majd megállva kés­től ittasan, sóvárgó szemmel bámulták a sok kápráztató, drága csecsebecsét. Egy szép tavaszi délután egy játékkeres­kedés kirakata előtt gyönyörködtek a felhalmo­­zott sok drágaságban. Ha milliókat érő kin­csek állottak volna előttük halomba, ha kosár Mese egy szőke babáról és a fehérszőrű kis kutyáról. Az öreg Varga Dénes szegény, szürke emberke volt. Egy tisztességben megőszült aktamoly, aki — míg nem reszketett a keze és bírták a szemei — aktákat körmölgetett valamelyik ügyvédi irodában, ahonnan azonban, mikor reszkető kezéből egyszer csak kiesett a toll, — a principálisa egyszerűen kidobta. Ez volt a hála harmincöt évi buzgó és odaadó munkáságáért . . . Szegény Dénes bácsi egy keserűt sóhaj­tott, s egy nehéz, égető könnycseppet mor­zsolt össze reszketeg, kiaszott kezével. De nem átkozódott, csak felnézett az égre és csak annyit mormolt a szép, fehér szakálla közé: „Isten rendelése! Az öreg ember csak a lomtárba való. Igazuk volt“ . . . Mert nem volt lázadozó természetű ember és bár égett, sajgott a szegény öreg szive, marta a méltatlanság­a beletörődött megvál­tozhatatlan sorsába . . . És megindult lassan, csendessen, remegő lépésekkel a pályaudvar felé . . . Volt még öt egész forintja a zsebében, abból vásárolt magá­nak egy kilétet a Budapestre induló gőzösre. Még vissza is kapott a pénzéből vagy négy hatoskát. Két krajcárt még rászánt egy száraz zsömlyére, amelyből a körülményekhez képest elég jó étvággyal megebédelvén, felült a vonat­nak egy III-ik osztályú fülkéjébe, amely röpí­tette a szegény kidobott, reszketeg, fehér szakállú Dénes bácsit a nagy metropolis felé, az egyetlen leányához és az aranyhajú kis unokájához. Rajtuk kívül más senkije sem volt ezen 1908. július 24.

Next