Alföldi Hiradó, 1908. július (1. évfolyam, 1-3. szám)
1908-07-24 / 1. szám
2. oldal (1): házhelynek való kis tér, melyet 5—6 utcáról befutó vonalak képeznek a collégium előtt, ahol folytonosan életveszélyes a forgalom. Ez hibája és bűne a mi gazdaközönségünknek, amely különben lelke a városi élet forgalmának, bűne, hogy tűri ezt a falusinál is falusiasabb állapotot, tűri, hogy hetivásár idején annak a pár száz eladónak terményekkel megrakott kocsiaival 8—10 utcába, távol a piactól kell beszorulni, hogy terményeit valahogy értékesítse. Szebb helyet se gyümölcs, se terménypiacunknak nem teremtett az Úristen, mint a Kistemplom téri 4—5 holdnyi vagy ennél is nagyobb területet, amely már azért is a legkellemesebb és a legelfogadhatóbb, mert kőut visz oda a piacról, a központól, (a Folyókautcán átal) és kőut vezet onnét a vasútra és fog vezetni az alig 2—300 méterre fekvő új teherpályaudvarra, amely tudvalevő, a bikaistálló környékén épülő félben van már is. — Annak a térnek selejtes vasas téglával való kikövezése, keramit, vagy trachit úttal való szegélyezése nem olyan horribilis összegbe kerülne! De követeli a piacot, ha egyebet sem említenénk, az a helyes, eléggé nem méltányolható politika, amely az alsó várost is feltétlenül fejleszteni kívánja. Ha ilyen alkalmas piacokon tereljük el gyümölcseinket és és terményeinket, legelsősorban is a termelők nyernének, de nyerne vele a kereskedő is, akinek könnyebb áttekintése volna s nyerne mind a kettő, mert a piac így csaknem szomszédságában lenne az új, nagy arányú teherpályaudvarnak, ami időben, pénzben óriási nyereséget jelentene mind a kettőnek. Beszélhetünk arról a szégyenteljes állapotról, hogy élelmiszereink nyílt, poros piacon vannak elhelyezve és hogy nincsen alkalmas vásárcsarnokunk. (Hatósági és magánpénzen tápláljuk a bacillusokat!) Nincs napi élelmiszer-vizsgálat, nincs piac bíróság, nincs a kofauralomnak hathatós okos gyógyszere, nincs a pénzünkért megfelelő minőségű hús, tej, gyümölcs, kenyér, baromfi stb olyan, amilyent joggal megkövetelhetnénk, nincs ... és nincs annyi szükséges intézményünk, amit nem luxusból, kényelemből kívánunk, de követeli ezeket elsősorban egészségünk és követeli az a nagy áldozat is, amit évente a városi közpénztárba befizetni vagyunk kénytelenek! Az élelmiszerek piacán is végre rendet kell csinálni s ha nem volna szavainknak kellő eredménye, rendet mi fogunk teremteni, mi a nagyközönséggel karöltve s ha netán ennek sem volna meg a kellő sikere, radikálisabb eszközökhöz is fogunk nyúlni, mert nem fogjuk tűrni, hogy a városi közgyűlés ostoba interpellációi és a „csücskeföldek“ eladása mindig háttérbe szorítsák (évtizedeken keresztül) azt az ügyet, melyet legféltettebb kincsünk, az egészségünk és véres verejtékkel keresett filléreink megkövetelnek. Az „ALFÖLDI HÍRADÓ“ tárcája. Betegen. Nemrég a kezem sima és erős volt. A csuklóm rózsaszínbe játszott, Frissen keringő vérem piros árja. Hamván szinte keresztül látszott. Se büszke szavakkal nem vétkezem : Gonosz cél sohse vezette kezem : Bősz ellenséget, jóbarátod Egyképpen áldott. Oh nem tudom, mi ismeretlen átok Mely a felhőkből porba sújtott, Kinek boszuja kiáltott az éghez, Hogy kénköves villáma gyújtott ? Bénán fekszem, mint szárnyatört madár, Kit párja vissza mindhiába vár És a kezem sorvadtan, sárgán Nyugszik a párnán. Ti holtra dermedt, viaszszinü ujjak Eloszlik az átok varázsa ? Vagy olvasót se pergethetve többé, Nem lesztek jók csak koldulásra! E rejtélyt hasztalanul kérdezem S élet nélkül úgy pihen a kezem, Mint a lepke, mely őszi éjen Elhalt a derén. Kardina Lilly: ALFÖLDI HÍRADÓ posta mizériái. Mi lesz az uj postával ? A posta tisztek szenvedései. Az egész continensen nagy népszerűségnek örvend a mi magyar postarendszerünk. Igen gyakran megtörténik, hogy a külföldről jönnek hozzánk, hogy tanulmányozzák a mindenképen modern és a maga nemében páratlan posta- és távirda alkotásainkat. És erre méltán büszkék is vagyunk. Azonban amennyire előnyben vagyunk e téren találékonyság dolgában a külföldél szemben, annyira elhanyagoltak külsőségben a mi posta viszonyaink. Szerencse azonban, hogy az ország nem minden részében van ez így. A legtöbb vidéki városainkban szép postapaloták emelkednek a magasba s úgy nemcsak lényegében, hanem külsőségben is impozánsak egyes postaépületeink. Sajnos itt Kecskeméten nem tapasztaljuk ezt, sőt mondhatnánk kényelem dolgában ázsiai viszonyok uralkodnak, ami postánknál. Még csak néhány hete volt szó arról, hogy egy új posta épületet építenek a régi helyébe, mert már maga a postaigazgatóság is rájött arra, hogy a régi posta épület semmiképen sem alkalmas arra, hogy városunk közigényeinek megfeleljen. Ez a terv azonban egyelőre elaludt. Úgy értesülünk, hogy a postaigazgatóság a mostani postahelyiséget renováltatja. Pedig ezáltal a helyzeten egyáltalában nincs segítve. Elsősorban egészségügyi szempontból is alkalmatlan sőt káros mostani postahelyiségünk, mert szűk, alacsony, nagyobb postai forgalom lebonyolítására nem alkalmas; azután dohosok a szobák, mert nem eléggé szélesek és szellősek. Ha néhány ember beszorul a fojtott levegő elviselhetetlenné teszi a várakozást. Nagy hátránya a mai postaépületnek, hogy félreeső helyen van és fekvése a lehető legrosszabb. A postának a város központján a helye! Ezáltal a közönségnek is hozzáférhetővé válik és a városban időző idegenek pedig pápaszem nélkül is rátalálnak. A fekvése olyan a mai posta épületnek, hogy a nap reggeltől estig oda tűz ablakaira. A redöket lebocsátani nem lehet, s mert a helyiség ellenkező oldalról nem kap világosságot. Elgondolható az a rettenetes hőség, mely ott uralkodik, de tiszta fogalmat csak az alkothat magának, aki személyesen győződött meg róla. Ha az ablakokat nyitva hagyják, akkor meg a szemben levő ajtókon keresztül jövő rettenetes léghuzat hajtja ki az embert. Úgy, hogy akinek a postán dolga akad, azon iparkodik, hogy onnan minél előbb kijuthasson. Most már ha a közönségnek is tűrhetetlen az a rövid ott tartózkodás, mit állhat ki az a szegény tisztviselő, aki egész nap ott robotol? De ez még nem minden. Ilyen nyári alkalmakkor, mikor a gyümölcskereskedelem nálunk óriási arányokat ölt, a postán is megsokszorozódik a munka. A felek egyes tisztviselők ablaka előtt tömegekben állanak és egymást taszigálják, lökdösik, hogy ki minél előbb szabadulhasson. E civódások a legtürelmesebb tisztviselőt is kihozzák sodrából és megzavarják munkájában. Ha rájuk szól, akkor meg a tisztviselőt szidják, szapulják. E bajokon is segíteni lehetne, ha új posta létesülne. A fönt elősoroltak nyilvánvalóvá teszik egy új posta palota építésének szükségességét. Megkívánja ezt az állam, meg a város érdeke, de legjobban a közönség érdeke. A városi tanácsnak kellett volna leginkább azon lennie, hogy ez a terv minél előbb megvalósuljon. Egy modern postapalota a Rákóczi-úton emelné a város külső fényét is és pénzügyi szempontból is kifizetné magát. Az emeleti részeket ugyanis magánlakásokká lehetne átalakítani. A tisztviselők készséggel váltanának itt lakást s igy az épület könnyen értékesíthető volna. Azért leghelyesebbnek tartanám, ha a városi tanács érintkezésbe lépne a postaigazgatósággal és maga venné kezébe az építtetést, az állam pedig úgymint eddig is vegye békje. Ez az ügy tehát sürgős intézkedést kíván, nehogy az állam újabb szerződést kössön a tulajdonossal és ennek következtében a postapalota építése ismét dugába dőljön a nagy világon. Az élet vihara szétroncsolta élete kicsiny hajóját s e két lélek volt az utolsó szál deszka, amibe remegő keze még belekapaszkodhatott. Itt morzsolgatta az öreg unalmas egyhangúságban hátralévő öreg napjait, egyetlen leánya házánál, aki mosni és vasalni járogatott jobbmódú családokhoz, szűkösen, tengődve, nyomorogva. És csodálatosképen az öreg Dénes bácsi nem zuglódott a sorsa ellen, mely őt és szeretteit soha verőfénnyel meg nem látogatta, az ő sötét és komor élete egének megvolt a maga éltető napsugara: aranyhajú 4 esztendős kis unokája. Olyan is volt ez a csöpp szőkeség, mint egy égből lecsöppent kis angyalka. Olyan édesen csacsogott — gügyögött, hogy hanjához képest a fülemüle csattogása csak kontár kornyikálás volt. Dénes bácsi olyan boldog volt, minden, földi nyomorúság dacára. Az volt hosszú szenvedésteli életének legnagyobb ünnepnapja, mikor a kis babuska először ejtette ki picinyke ajkain ezt e bűvös, varázsos szót: nagyapa ! • Mikor a tavaszi napok meleg verőfénye felolvasztotta a jégrétegeke, melyek a vizet békába és a kis szende ibolyák kidugták kiváncsi, kék fejecskéiket, az öregnek legkedvesebb szórakozása az volt, ha a kis aranyhaju mumussal elindult sétálni, tipegve öregesen, lassan. Ott sétáltak a ragyogó boulevardokon, a csillogó, villogó kirakatok nagy üvegtáblái előtt a zsongó emberáradatban. Majd megállva késtől ittasan, sóvárgó szemmel bámulták a sok kápráztató, drága csecsebecsét. Egy szép tavaszi délután egy játékkereskedés kirakata előtt gyönyörködtek a felhalmozott sok drágaságban. Ha milliókat érő kincsek állottak volna előttük halomba, ha kosár Mese egy szőke babáról és a fehérszőrű kis kutyáról. Az öreg Varga Dénes szegény, szürke emberke volt. Egy tisztességben megőszült aktamoly, aki — míg nem reszketett a keze és bírták a szemei — aktákat körmölgetett valamelyik ügyvédi irodában, ahonnan azonban, mikor reszkető kezéből egyszer csak kiesett a toll, — a principálisa egyszerűen kidobta. Ez volt a hála harmincöt évi buzgó és odaadó munkáságáért . . . Szegény Dénes bácsi egy keserűt sóhajtott, s egy nehéz, égető könnycseppet morzsolt össze reszketeg, kiaszott kezével. De nem átkozódott, csak felnézett az égre és csak annyit mormolt a szép, fehér szakálla közé: „Isten rendelése! Az öreg ember csak a lomtárba való. Igazuk volt“ . . . Mert nem volt lázadozó természetű ember és bár égett, sajgott a szegény öreg szive, marta a méltatlansága beletörődött megváltozhatatlan sorsába . . . És megindult lassan, csendessen, remegő lépésekkel a pályaudvar felé . . . Volt még öt egész forintja a zsebében, abból vásárolt magának egy kilétet a Budapestre induló gőzösre. Még vissza is kapott a pénzéből vagy négy hatoskát. Két krajcárt még rászánt egy száraz zsömlyére, amelyből a körülményekhez képest elég jó étvággyal megebédelvén, felült a vonatnak egy III-ik osztályú fülkéjébe, amely röpítette a szegény kidobott, reszketeg, fehér szakállú Dénes bácsit a nagy metropolis felé, az egyetlen leányához és az aranyhajú kis unokájához. Rajtuk kívül más senkije sem volt ezen 1908. július 24.