Alföldi Hiradó, 1908. augusztus (1. évfolyam, 4-28. szám)

1908-08-01 / 4. szám

2. oldal (3). Az újságírásról. A V. H. O. SZ. közgyűlésén elmondotta Szávay Gyula. Antizsurnalisztikai időket élünk. Körös­körül szürke és barátságtalan az ég, távolból mintha uj felhők rojtjaiból, mintha istennyilak lógnának alá, nagy messze, mintha újságokat hasogatna a szél s befütyülne minden újság­írói tanácskozásba és szétszórná a kéz alól minden kutyanyelvünket. Kellemetlen, nyirkos a levegő a zsurnalisztika körül mindenfelé, újságokat égetnek és újságírókat szidnak min­denütt. Ebben a helyzetben van valami része annak az általános depressziónak, mely a reakció szárnyaival csap le a közviszonyok képére, s egy általános sötétedő borúlátót vet nemzeti közéletünk homlokára; az okok között találunk azonban — ha beismerésben kívá­nunk maradni — magunkban és viszonyaink­ban is eleget. Az újságok nőnek, színesednek s az új­ságírás jelentéktelenedik, szintelenedik. Mindig többen nyúlnak hozzá, s mindig kevesebben hisznek benne. Mindig több-több a hatalma s kevesebb a tisztelete. Ütőereiből félénken, le­jártán húzódik ki az idealizmus s helyét el­foglalja a kapitális, mely kalmármérlegen méri le az érdekeket, s csak nyomatékul dob a mérlegbe a kirakatból eszmét. Az újságírót pedig az üzleti kamatoztatás kimunkálásához szellemi motorerőnek aplikálja, akinek hivatásbeli lelkimunkáját az előadó­művészet külső hatásai szerint veszi, mint a színészkedést, s a szerkesztőségek eszmei mun­káját a kiadóhivatal tranzmisszió vezetik és formálják át hasznossá és okossá. Az újságírót ma a börzén veszik, de sok esetben az utcán szedik s beszerzési áruk és összeválogatásuk a typografikus kabaré kalkulációjának a dolga s ebben a börzei manővere-képletek csigája. A jövő szempont­jából ez írók rendesen párin alul állanak s az élet jóvoltából azon alul kelnek, mik a rik­kancsok és kirakatrendezők egyre kapósabbak. A fejlődés uj korszakának valami olyan idejébe feneklettünk, amikor egészen uj irá­nyok mozognak, tol­ódnak előre, amikor sejteni sem lehet, hogy milyen lesz a jövő újságírása és újságírója, de az máris látható, hogy a régi újságíró körülbelül olyan mészrakodmány lesz az ásatag múltakban, mint amilyen ma a földképletek csigája. A jövő szempontjából ez mindegy, mert minden világ a maga evő­eszközeivel táplálkozik, de fájdalmas nekünk még éldegélőknek az elcsigásodás és fáj, hogy az újságíró a kormányzó szuverenitások vilá­gából lekerült az eszközök leltárába s mindig kevesebb jut neki a pénzből is, a tiszteletből is, lemegyek . . . — Ne menjen, ne menjen, Claudia mes­ter, — óvták a körülállók !— ne játszék az életével. — Tudni akarom, hogy mi van a barlang­ban, — erősködött a gazda. Az üreg nyílásához lépett és gyufát gyújt­va haladt előre Néhány lépés után két kétség­­beesett, halott halvány arcot pillantott meg a barlang fenekén és hallotta, amint fáradt, kö­nyörgő hangon szól felé valaki: — Bocsáss meg, Claudin . . . bocsáss meg. . . könyörülj meg rajtunk . . . büntess, amilyen szigorúan akarod .. . kegyelmezzél meg az életünknek ... ne engedjél befalazni ben­nünket . . . Claudin megismerte feleségét és Mathieut, a felügyelőt. Néhány pillanatig halálos csendben voltak mind a hároman. Aztán a gyufa kiesett Clau­­din kezéből és ismét koromsötét lett a barlang. Claudin pedig visszavánszorgott valahogy a barlang kijárójához, ahol a napszámok meg­dermedve nézték gazdájuk sápadt arcát. Claudia mosolyogni próbált, amikor a nap­számosok megrohanták őt kérdéseikkel. Meg akarta parancsolni, hogy bontsák le a fala­zatot, de vértelen ajkára nem jött szó . . . Büsz­kesége, a gazdag paraszt dacos büszkesége föllázadt arra a gondolatra, hogy örökké nevet­ségessé legyen téve a falu előtt. . . És itt, amikor összejövünk és magunk vagyunk, mellünkre kell vernünk egy kissé, mert egyben-másban mi is eregetjük jobbra-balra a tisztelet csapjait, csakhogy persze ha az újság­­író a mellére üt, azt sose bűnbánólag teszi, hanem Jupiterileg. Azok a férfiak, akik innen ma távoztak, (a lapkiadók), akiknek mi a hűlt helyét itt el­foglaltuk, adósak nekünk egy-két okos szóval, bizonyos helyzetek tisztázásával s számos kon­zekvenciák levonásával, amelyek alatt épen az a két életelem nyugszik: pénz és tisztelet. Az idén már közel esett a gyűlésünk a gyűlésükkel, el kell jönni az időnek, amikor egészen összeesik, amikor kiegyenlődést keres­ve egy ilyen teremben ők az egyik oldalon ülnek, mi a másikon. Addig kedves kartársaim, kik a fiatalság mindent kibíró reményeit hordozzák lelkükben, forgassák meg ezeket a gondolatokat szivükben s elméjükben s igyekezzenek olyan közösen alkalmazható kifejezést keresni érdekvédő gondolataiknak, amilyent ez a hirlapérdekeket átfogó szövetség a maga közerejével is előbbre vihet. Mi, akik a küzködő sorokból sorra félre­szorulunk és bejutunk a botra támaszkodó ve­teránok gárdájába, akiknek haját ezüst érdem­keresztekkel hinti tele a 25 éves szolgálatokat méltányló idő, a mi tapasztalataink nyugal­mával sokat másnak látunk, mint aminek mu­tatkozik és lelkünk érzékeny tyúkszemeivel, vagy ha úgy tetszik, köszvényével előre meg­­érezzük a rossz idők érkezését. Érezzük nagyon. Vigyázzatok ifjú bará­taim és fogjatok össze, mert a köröskörül boruló ég rut meglepetéssel fenyeget. ALFÖLDI HÍRADÓ Kecskeméti divatok. Kecskeméten a hirdetés legismertebb módja a kidoboltatás. Hogyha valakinek eladó földje, szőlője van, vagy önkéntes árverésen akar túladni a disznóján meg a borán, avagy netalán elvesztette aranynak csúfolt fülbevalóját, azonnal szalad a doboshoz, hogy hirdesse ki országvilágnak az ő eladó szándékát vagy kárát! Országvilágnak? Ez itt a bökkenő. Mert ugyan hány ember hallja azt a dobszót? Leg­több ha hatvan, s még kevesebben értik a rekedt dobos fátyolozott hangját. E pár ember között is legtöbbször egy sem akadt ki az ajánlatokra reflektálva. Bebizonyosodott, hogy a kidobolás útján közhírré tett ajánlatok 97 százaléka meddő maradt. Az elveszett tárgyak 16 esetben lettek kidoboltatva s csak egy került meg közülük. De hát a dobolás olcsó Kecskeméten, a közönség inkább fizet 20 krajcárt (s a követ­kező héten megint húsz krajcárt, aztán megint is vonagló ajkkal, akadozó hangon mondta: — A gyufa hamar elaludt... de azért lát­tam ... a kísérteteket. . . Nicolas, ne késle­kedj tovább .. . falazd be a nyílást! És mialatt Nicolas hatalmas karja az utolsó kődarabokkal torlaszolt a barlang nyílása elé, s a többiek titkos félelemtől hajtva hordták oda a még nedves ragasztó­falat, Claudia támolygó léptekkel indult az út mesgyéje felé, szomorú pillantásokat vetve a mindinkább kisebbedő barlangnyílás felé . . . Az egyik asszony ismét hallgatózott a falon keresztül: — Megint kaparják a falat . . . keresik a nyílást. . . kétségbeesetten tapogatódznak. . . s most ... a kisértetek verik egymást . . . hal­lom a zörgésüket.. . Claudia megrekesztve minden szó halla­tára, visszafelé indult házába, a munkások pedig rövid távolságban követték halálra sebzett gazdájukat. . . 1908. augusztus 1. annyit­, mint egyszer, egykoronát valamelyik újságban való meghirdetésért. S ha mégsem vezet eredményre a dolog, azt nem a dobolás hasznavehetetlenségének tulajdonítja, hanem a rossz társadalmi pénzügyi viszonyoknak s mindjárt országfelforgató dolgokra gondol, melyek — szerinte — az ő parányi ügyére befolyást gyakorolnak. Ha egy városunkban időző idegen meg­hallja a dobolást, önkéntelenül is elneveti magát: no, ugyan messze jutott a híres város a haladás terén. És igaza van neki. A dobolás amellett hogy eredménytelen, még elavult, falusias szokás is, Lajosnizsén ez a szokás még megjárja Hová lenne a szegény kis biró, ha ezt az egyetlen egy foglalkozását is beszüntetnék, amely neki a kenyeret megadja. Hiszen ha dobolás nem volna, fölöslegessé válna az ő hivatala is. De nálunk. Egy törvényhatósági joggal felruházott Ivárosban? Kétszeresen nevetséges a dolog. Vannak hírlapjaink, egyébb eszközeink de nem a dobolás, melynek hasznavehetetlen­ségét a legtöbb ember már belátta. Az illetékes köröknek gondolnia kellene az ilyen apró cseprőnek látszó dolgokra. Szün­tessük be az ilyen falusias allűröket, s gon­doljunk az ilyen kicsinek, jelentéktelennek lát­szó dolgokra is, hogy ne az legyen az idejövő idegen első és utolsó benyomása is: Kecske­­kemét nagy falu, melynek van egy pár temp­loma, néhány palotája de nincs benne semmi nagyvárosias, egy üres, szellemi életet nem élő, nagy falu! Benc­e Mariska. Tegnap délután öt órakor temették el az élete virágjában elhunyt Bence Mariskát. Ko­porsóját sok virág és koszorú borította. Az elhunyt barátnői s tisztelői harmatot zokogtak a virágokra, úgy kísérték ki utolsó útjára, a csend és béke birodalmába, a temetőbe. Most hogy már eltemették azt a fiatal leányt, akinek az élet annyival maradt adósa, most e csend és megnyugvás pillanataiban gondolkodásra készteti elménket az ilyen tragédia. Hány fiatal lélek törik meg hasonlóképen az élet küszöbén? Pedig ennek nem kellene így lennie. Egészen más, ha egy olyan fiatal teremtést temetünk, amelyik már terhelten szü­letett mely a szülők,­­ vagy az ősök bűne és mint egy áldozat, sajnáljuk, vagy si­ratjuk. De amikor egy egészséges, fejlődésben levő ember dől ki, itt megállunk és keressük az okokat. És meg is találjuk őket. A Bende Mariskák végzete a féktelen tem­­peramentum, az idegek fegyelmezetlensége. Ezek a fiatalság fő életkellékei, melyekkel azonban a legtöbben nem tudnak bánni. Hányszor látjuk táncmulatságokon, bálo­kon a szép, nyugtalan vérű teremtéseket, amint határt nem ismerve, táncolnak szünet nélkül s a verejtéktől csak úgy tapad az átlátszó, fátyol­­szerű ruha a testükhöz. Azután következik a zsarnoki szomjúság, amely nem ismer kíméle­tet s a fiatalok minden meggondolás nélkül egy korty italt vesznek és­­ kész a tragédia. Hiába intik óva őket, hogy tűrjék­ a szom­júságot, mert baj keletkezhetik ebből. Ők azon­ban mire sem gondolva, mivel sem törődve isznak és nem sejtik, hogy akkor a halál vizét isszák. Óh, ki gondol a tánc, a dal, jókedv közepette a halálra? Halál Őfenségét csak akkor vesszük komolyan, amikor érezzük a lehelletét és ujja érintését. És ez a vétkes könnyelműség sietteti a Bende Mariskák korai hervadását. Sok ilyen szomorú eset adódott már elő, amely alkalmat szolgáltatott az ifjúságnak az oku­lásra. íme, ismét egy. Okuljon most a mi fia­talságunk és tanulja meg, hogy a fegyelmezet­len szilajság már sok gyászt borított azokra, a­kik itt maradtak. P. A.

Next