Homok, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)

1921-01-15 / 10. szám

Szecskemét, 1921 január 1­5 Szerkesztőség és Kiadóhivatal: Ill-ik kerület, Széchenyi-tér 6. sz. Telefonszám 127. Egyes szám ára 1 Korona Péntek­­i évfulifum. — IO-ik szám. imolitikai9 !• ox/gazd­asági és társadalmi nagitaip. Felelős szerkesztő: SZIGETHY JÓZSEF. A Kecskeméti Kisgazda és Földműves Párt, a Gazdasági Egye­sület és a Szőlősgazdák Egyesületének hivatalos közlönye Előfizetési árak: Egész évre 240 Kor. — Félévre 120 Kor. Negyedévre 60 Kor. Egyes szám ára 1 Korona. Dolgozzunk! Most látjuk csak, hogy a föld­­birtokreform megtervezése sokkal köny­­nyebb volt, mint annak végrehajtása. A múltban minden kisgazda vehetett földet, ha az arra szánt tőkéje együtt volt, sőt törlesztéses kölcsönre is kap­hatott. De ma, hasztalan vásárolja meg készpénzért, ha nincs a terme­léshez szükséges berendezése. Hiszen ma vannak olyan gazdaságok is, melyekben a termeléshez szükséges eszközök nemcsak hiányosak, hanem egyáltalán nem találhatók? Már most a jelenlegi nyersanyag­hiány miatt, hol szerzi meg az új gazdálkodó eze­ket, mikor némely dolgok egyáltalán nem kaphatók. Nálunk nincs, a kül­föld pedig valutánk lezüllése miatt nem szállít. Ugyanúgy vagyunk a gazda­ságnál nélkülözhetetlen élőleltár be­szerzésével is. Igás állatainkat a vörös veszedelmet követő oláh megszállás csaknem megtizedelte s igy ezeket is csak külföldről tudnánk pótolni, de csak akkor, ha valutánk értéke emelkedne. Ezekből tehát önként következik, hogy addig, m­íg pénzügyi viszonyaink lé­nyeges változáson nem mennek át, gondolni sem lehet a földbirtokreform végrehajtására. Ami pedig a társa­dalmi béke megszilárdítását is jelen­tené, melyet csak akkor várhatunk, ha országunkban normálisabb élet veszi kezdetét. Erre hatírozott a reformtörvényt megalkotó mester, akinek éppen akkor kellett félre állni a közélet teréről, mi­kor munkássága eredményre vezetett volna. S ezzel illuziózussá lett téve az a jelszó, hogy a különböző minisz­teri tárcák élére szakemberek kellenek. Mert Rubiner Gyula távozásával épen a legjelesebb szakember állott félre. Pedig, ha levonjuk a viszonyok változásainak eredményeit, önkénte­lenül csatlakoznunk kell a népuralmi irányzathoz, mert csak ennek az ere­jével lehet kimenteni az országot az anarchisztikus állapotokból. A pártos­kodások, az új pártalakulatok, csak gyengítik a nemzet erejét és hátrál­tatják a békés konszolidációt, melyre ennek a szerencsétlen országnak szük­sége van, ha lemetszett tagokkal s megcsonkítva bár, de élni akar. Nem politizálni, hanem dolgozni kell. Üres frázisokkal sohasem fogják talpra ál­lítani ezt a letiport nemzetet. A leg­jobb politika a munka! Csak ez ad­hat hitet, reményt az elgyötört ma­gyar lélekbe, ez önthet új erőt, új bizalmat belénk, hogy Szent István­­országa a második ezer évet is meg­érhesse. Szíj. TÁRCA. Napsugár a sötétben. A „Homok“ eredeti tárcája. Irta: Jusuf. Másodszor látta. Egyszer az utcán, egyszer egy ember oldalán. Oly szerelme­sen karolt bele, mint viruló virág csüng a száraz, összetörni készülő kocsányon. Másodszor már egyedül látta. A szín­házban egyszerű gyászruhában. Arcán szo­morú, bánatos árnya a szív igazi gyászá­nak. A színdarab illet gyászához, mert ab­ban egy özvegy sírta el a veszteség keserű könnyeit és küzdött egy újonnan ébredő szerelem varázsával, ennek bilincseit akarta az emlékek és kegyelet hatalmas erejével lerázni. Vágó Imre előtt elveszett a színpad tragédiája, ez a gyönyörűséges asszony lett a hősnője, akiért szeretett volna küz­deni, amíg győz vagy elbukik. Az előadás után kisietett, hogy kö­zelről lássa, de a nagy tolongásban elvesz­tette szem elöl. Szomorúan ment legény lakásába. De az egyszerre gyönyörű fé­szekké alakult, át képzeletének kiszínezésé­­vel . . . Megjelent előtte a pom­pázó­ tüne­­mény . . . Hát lehetséges ez? Mégis van­nak vágyakat ébresztő emlékezetes percek . . . Látta, mikor ez a nő nem gyászolt, hanem szeretett. Milyen nagy lehetett ez az érzés! Az az emberrom már meghalha­tott, ha ilyen szerelem ragyogta be életét, ha ez kisérte sírjába . . . Reggel bágyadtan, rossz kedvvel éb­redt s hogy még rosszabb kedve legyen, meghallotta, hogy lakbérét emelték. Éppen jókor. A bér­emelést természetesen ily hangulatban nem fogadta el. Megindult la­kást keresni, de minden siker nélkül. Már csüggedni kezdett, mikor egy laphirdetés, mintha egyenesen neki szólna, magára vonta figyelmét. „Egy elegáns lakás halál­eset miatt azonnal kiadó“. Valami sejtelemféle szállta meg. A halál gyászfátyolt borit női arcokra, de az élet leszakítja azt az idővel, le a feledés­sel vagy a fakadó új érzelem időt és fele­dést túlszárnyaló nagy erejével. A sejtelem, előérzet tehát hírnöke lehet egy szebb jövőnek, akaratunk, vá­gyunk teljesülésének. Vágó Imre izgatottan csöngetett be a hirdetett lakásba, honnan egy észbontóan szép, fekete selyem pongyolás nő lépett ki s ő alig tudott szóhoz jutni. Elfogult, buta volt, mit a bájos asszony nevetséges­­i­nek talált. Remegett egész testében s ha­­i­dogva nyögte ki jövetelének célját. A nő arcán a mosoly a bánat sötét­jébe veszett. — A lakást kéri — sóhajtott, meg­akar fosztani k­edves lakásomtól? — Hogy értsem ezt, asszonyom. Hisz ön akarja. Vagy nem . . . — ügy van! Én akarom. És mégis oly rosszul esik nekem ezt a meghitt ott­honunkat elhagyni — örökre. De hát úgy van az emberi életben, hogy a sors meg­tanítja az embert lemondani. Egyenként fossza meg őt kedveseitől, hogy a fájdalom ne szűnhessen, a seb­be ne hegedhessen. Igen, a lakást átadom, mert elköltö­zöm szüleimhez. —­ Nem kellemes annak, aki nem szí­vesen válik meg a kedves hajléktól, hol rövid volt sokaktól megirigyelt boldog­sága, melynek befejezéséül, odaadással ápolja kedves betegét és azután tele van az édes emlékek keserű fájdalmával. — Bocsánat. — Szinte megfeledkeztem, hogy lakást jöttem nézni. — És tetszik önnek ez a lakás? — Nagyon. Különösen azért, mert meg­találtam benne. — Megtalált? Nem értem. — Kerestem és megtaláltam. Elnéz­tem, hogy egy csupa életasszony oly imá­dattal nézett és vezetett egy megtört, ros­kadozó férfit. Megkapott az a látvány, mikor egy bánatos özvegy könnyezett, a dráma hősnőjének sorsán arra gondolva, akinek életét rózsákkal hintette be. — És lássa, ennek a szegény özvegy­nek ezt a szép, kedves, felejthetetlen fész­ket el kell hagynia, ahol ő van mindenütt... Itt az arcképe . . . egy ajándéka . . . sze­relmének bizonyítékai, úgy fáj ezeket ha nem is elhagyni, de máshová vinni, ahol minden idegen. — Miért megy el akkor innen? — Nincs célja életemnek egyedül, el­hagyottan . . . —Elhagyottan, egyedül! — is­métli a férfi. — Mint én, aki kerestem és meg- c­u­patze me licit. Süllyed, hull, zuhan az idő, az élet az éjbe, halálba, télbe. Itt van■ újra január, az elmúlást ködfátyollal betakaró téli hónap. Az ifjú s mégis aggastyán, a pusztulást tehe­tetlen, kínos-keserves könnyekkel sirató január Fakó a napsugár, fakóbb a rét, a mező. Nincs titka a csalitnak, nincs titka a pataknak, kristálytisztán vánszorog med­rében a szűk víz és megmutat minden kö­vet. S az idő, ez a vén különc, siet a halálba, a szomorúságba megállás nélkül, vigasztalás nélkül.

Next