Homok, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1921-01-15 / 10. szám
Szecskemét, 1921 január 15 Szerkesztőség és Kiadóhivatal: Ill-ik kerület, Széchenyi-tér 6. sz. Telefonszám 127. Egyes szám ára 1 Korona Pénteki évfulifum. — IO-ik szám. imolitikai9 !• ox/gazdasági és társadalmi nagitaip. Felelős szerkesztő: SZIGETHY JÓZSEF. A Kecskeméti Kisgazda és Földműves Párt, a Gazdasági Egyesület és a Szőlősgazdák Egyesületének hivatalos közlönye Előfizetési árak: Egész évre 240 Kor. — Félévre 120 Kor. Negyedévre 60 Kor. Egyes szám ára 1 Korona. Dolgozzunk! Most látjuk csak, hogy a földbirtokreform megtervezése sokkal könynyebb volt, mint annak végrehajtása. A múltban minden kisgazda vehetett földet, ha az arra szánt tőkéje együtt volt, sőt törlesztéses kölcsönre is kaphatott. De ma, hasztalan vásárolja meg készpénzért, ha nincs a termeléshez szükséges berendezése. Hiszen ma vannak olyan gazdaságok is, melyekben a termeléshez szükséges eszközök nemcsak hiányosak, hanem egyáltalán nem találhatók? Már most a jelenlegi nyersanyaghiány miatt, hol szerzi meg az új gazdálkodó ezeket, mikor némely dolgok egyáltalán nem kaphatók. Nálunk nincs, a külföld pedig valutánk lezüllése miatt nem szállít. Ugyanúgy vagyunk a gazdaságnál nélkülözhetetlen élőleltár beszerzésével is. Igás állatainkat a vörös veszedelmet követő oláh megszállás csaknem megtizedelte s igy ezeket is csak külföldről tudnánk pótolni, de csak akkor, ha valutánk értéke emelkedne. Ezekből tehát önként következik, hogy addig, míg pénzügyi viszonyaink lényeges változáson nem mennek át, gondolni sem lehet a földbirtokreform végrehajtására. Ami pedig a társadalmi béke megszilárdítását is jelentené, melyet csak akkor várhatunk, ha országunkban normálisabb élet veszi kezdetét. Erre hatírozott a reformtörvényt megalkotó mester, akinek éppen akkor kellett félre állni a közélet teréről, mikor munkássága eredményre vezetett volna. S ezzel illuziózussá lett téve az a jelszó, hogy a különböző miniszteri tárcák élére szakemberek kellenek. Mert Rubiner Gyula távozásával épen a legjelesebb szakember állott félre. Pedig, ha levonjuk a viszonyok változásainak eredményeit, önkéntelenül csatlakoznunk kell a népuralmi irányzathoz, mert csak ennek az erejével lehet kimenteni az országot az anarchisztikus állapotokból. A pártoskodások, az új pártalakulatok, csak gyengítik a nemzet erejét és hátráltatják a békés konszolidációt, melyre ennek a szerencsétlen országnak szüksége van, ha lemetszett tagokkal s megcsonkítva bár, de élni akar. Nem politizálni, hanem dolgozni kell. Üres frázisokkal sohasem fogják talpra állítani ezt a letiport nemzetet. A legjobb politika a munka! Csak ez adhat hitet, reményt az elgyötört magyar lélekbe, ez önthet új erőt, új bizalmat belénk, hogy Szent Istvánországa a második ezer évet is megérhesse. Szíj. TÁRCA. Napsugár a sötétben. A „Homok“ eredeti tárcája. Irta: Jusuf. Másodszor látta. Egyszer az utcán, egyszer egy ember oldalán. Oly szerelmesen karolt bele, mint viruló virág csüng a száraz, összetörni készülő kocsányon. Másodszor már egyedül látta. A színházban egyszerű gyászruhában. Arcán szomorú, bánatos árnya a szív igazi gyászának. A színdarab illet gyászához, mert abban egy özvegy sírta el a veszteség keserű könnyeit és küzdött egy újonnan ébredő szerelem varázsával, ennek bilincseit akarta az emlékek és kegyelet hatalmas erejével lerázni. Vágó Imre előtt elveszett a színpad tragédiája, ez a gyönyörűséges asszony lett a hősnője, akiért szeretett volna küzdeni, amíg győz vagy elbukik. Az előadás után kisietett, hogy közelről lássa, de a nagy tolongásban elvesztette szem elöl. Szomorúan ment legény lakásába. De az egyszerre gyönyörű fészekké alakult, át képzeletének kiszínezésével . . . Megjelent előtte a pompázó tünemény . . . Hát lehetséges ez? Mégis vannak vágyakat ébresztő emlékezetes percek . . . Látta, mikor ez a nő nem gyászolt, hanem szeretett. Milyen nagy lehetett ez az érzés! Az az emberrom már meghalhatott, ha ilyen szerelem ragyogta be életét, ha ez kisérte sírjába . . . Reggel bágyadtan, rossz kedvvel ébredt s hogy még rosszabb kedve legyen, meghallotta, hogy lakbérét emelték. Éppen jókor. A béremelést természetesen ily hangulatban nem fogadta el. Megindult lakást keresni, de minden siker nélkül. Már csüggedni kezdett, mikor egy laphirdetés, mintha egyenesen neki szólna, magára vonta figyelmét. „Egy elegáns lakás haláleset miatt azonnal kiadó“. Valami sejtelemféle szállta meg. A halál gyászfátyolt borit női arcokra, de az élet leszakítja azt az idővel, le a feledéssel vagy a fakadó új érzelem időt és feledést túlszárnyaló nagy erejével. A sejtelem, előérzet tehát hírnöke lehet egy szebb jövőnek, akaratunk, vágyunk teljesülésének. Vágó Imre izgatottan csöngetett be a hirdetett lakásba, honnan egy észbontóan szép, fekete selyem pongyolás nő lépett ki s ő alig tudott szóhoz jutni. Elfogult, buta volt, mit a bájos asszony nevetségesinek talált. Remegett egész testében s haidogva nyögte ki jövetelének célját. A nő arcán a mosoly a bánat sötétjébe veszett. — A lakást kéri — sóhajtott, megakar fosztani kedves lakásomtól? — Hogy értsem ezt, asszonyom. Hisz ön akarja. Vagy nem . . . — ügy van! Én akarom. És mégis oly rosszul esik nekem ezt a meghitt otthonunkat elhagyni — örökre. De hát úgy van az emberi életben, hogy a sors megtanítja az embert lemondani. Egyenként fossza meg őt kedveseitől, hogy a fájdalom ne szűnhessen, a sebbe ne hegedhessen. Igen, a lakást átadom, mert elköltözöm szüleimhez. — Nem kellemes annak, aki nem szívesen válik meg a kedves hajléktól, hol rövid volt sokaktól megirigyelt boldogsága, melynek befejezéséül, odaadással ápolja kedves betegét és azután tele van az édes emlékek keserű fájdalmával. — Bocsánat. — Szinte megfeledkeztem, hogy lakást jöttem nézni. — És tetszik önnek ez a lakás? — Nagyon. Különösen azért, mert megtaláltam benne. — Megtalált? Nem értem. — Kerestem és megtaláltam. Elnéztem, hogy egy csupa életasszony oly imádattal nézett és vezetett egy megtört, roskadozó férfit. Megkapott az a látvány, mikor egy bánatos özvegy könnyezett, a dráma hősnőjének sorsán arra gondolva, akinek életét rózsákkal hintette be. — És lássa, ennek a szegény özvegynek ezt a szép, kedves, felejthetetlen fészket el kell hagynia, ahol ő van mindenütt... Itt az arcképe . . . egy ajándéka . . . szerelmének bizonyítékai, úgy fáj ezeket ha nem is elhagyni, de máshová vinni, ahol minden idegen. — Miért megy el akkor innen? — Nincs célja életemnek egyedül, elhagyottan . . . —Elhagyottan, egyedül! — ismétli a férfi. — Mint én, aki kerestem és meg- cupatze me licit. Süllyed, hull, zuhan az idő, az élet az éjbe, halálba, télbe. Itt van■ újra január, az elmúlást ködfátyollal betakaró téli hónap. Az ifjú s mégis aggastyán, a pusztulást tehetetlen, kínos-keserves könnyekkel sirató január Fakó a napsugár, fakóbb a rét, a mező. Nincs titka a csalitnak, nincs titka a pataknak, kristálytisztán vánszorog medrében a szűk víz és megmutat minden követ. S az idő, ez a vén különc, siet a halálba, a szomorúságba megállás nélkül, vigasztalás nélkül.