Homok, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1921-01-22 / 17. szám
1921 január 'i2 Szombat u. wfttli/atn.tT-ik szánt i96 libibai9 #Köz p fi 7 fiasági és társadalmi napilap* Szerkesztőség és Kiadóhivatal: III-ik kerület, Széchenyi-tér 6. sz. Telefonszám 127. Egyes szám ára 1 Korona Felelős szerkesztő: SZIGETHY JÓZSEF. A Kecskeméti Kisgazda és Földműves Párt, a Gazdasági Egyesület és a Szőlősgazdák Egyesületének hivatalos közlönye Előfizetési árak: Egész évre 240 Kor. — Félévre 120 Kor. Negyedévre 60 Kor. Egyes szám ára 1 Korona. Emlékezzetek! Ha végigtekintünk a történelmen és összehasonlítjuk magunkat más nemzetekkel,büszkén mondhatjuk, hogy a magyar arisztokratikusabb nemzet valamennyinél. Hol állottak a normannok és a gallok, a mai angolok és franciák — ez a két győzelmi orgiában tobzódó nemzet attól a magyartól, amely ellen úgy imádkozott egykor Európa, hogy: „A magyarok nyilaitól, ments meg uram minket! Hóditó Vilmos és Szent Lajos, az angolok és franciák akkori híres királyai kiállják-e a versenyt szent Istvánnal, aki egy egész pogány nemzetet térített meg a kereszténységnek és vad, nomád kunokat, jászokat és bessenyőket telepített kereszténnyé lett országába, hogy felvegyék a keresztény hitet. Erős, nyakas faj volt mindig a magyar, példa rá Koppány vezér lázadása és ezzel a dacos, nyakas fajjal megtudott küzdeni a szent király és kivitte azt, hogy Magyarország legerősebb vára lett a kereszténységnek. Most pedig nézzük ellenséges szomszédainkat a múltban. Ottokár cseh király nem tudott ellentállni egy magyar királynak, Podjebrad egy Hunyadi Mátyáshoz adta vérszegény Katalinját, hogy nemzetének megszerezze a magyar nemzet szövetségét. Szerbia keresi a barátságunkat és mikor királysággá lesz, tőlünk várja anyagi és gazdasági fellendülését. És Ausztria? Ez a múltban is ellenséges frigytárs, akinek a barátságáról elmondhatjuk „Uram Istenem védi meg a barátaimtól, az ellenségeimtől majd csak sikerül megvédenem magam valahogy“. Ez az Ausztria, amely Habsburgi Rudolf gróffal kezdi történetét, aki magyar segítségnek köszönheti koronáját! Az az Ausztria, akiről az a szólás mondás járta Európában : Szerencsés Ausztria hagyd a háborút másra, te csak házasodjál!“? Ezek a mi ellenségeink, megszálló szomszédjaink, akik, mint a varjak a holttestre, rávetették magukat a fegyvertelen, Wilsoni elvekben bizonálért Magyarországra és kimarták a védtelen, kiszolgáltatott ország testéből a nekik szükséges végtagokat. Nem fegyverrel szerezték meg, oh, nem! Egyszerűen lefürészelték a bolsevizmus által narkotizált test részeiből azt,, amire szükségük volt. Az oroszlán aludt s az egerek cincogni mertek. De jaj lesz nekik, ha egyszer ez az oroszlán felébred, talpraáll és elordítja magát. Lesz még egyszer ünnep a világon, lesz még egyszer úr a magyar Nagy Lajos és Hollós Mátyás birtokán ! Csehország és Ausztria máris a kommunizmus fullajtársai, Románia és Szerbia pedig a mi segítségünkre szorul a vörös veszedelem ellen. S a gőgös angol, francia és olasz ? Tombolni tudnánk, ha arra gondolunk, — hogy, mint egykor — töröktatár ellen, ismét védbástyái leszünk nyugatnak. Hogy fog remegni nem is olyan sokára az antant és hogy szedi elé majd a lombtárból félretett, nem, eltaszított barátságunkat! Hóditó Vilmos és Szent Lajos unokái, hogy fognak nem is oly sokára barátságot kötni ezzel a ma leigázott nemzettel, hogy újra ott álljon a végeken és védelmezze Európát a rátörő vörös veszedelem ellen! Szíj. TÁRCA. A szerelem. A ,Homok“ eredeti tárcája. Irta: Eörsi Tóth J. Alkonyodik. A ligeti fák közötti padok lassan benépesülnek. Mind sűrűbben húzódnak egymáshoz a párok. Elnézem. Pedig egy sem az én typusom. Az egyik padon egymásba simul egy nagy fekete leány és egy erős fekete legény. Most felálltak. Rúgják a fényes kavicsokat. A leányon megfeszül a szűk, buta, erkölcstelen szoknya. De a legény azt szereti, szinte falja vonalait. — Kedves ... — fut felém a lenge szélen át . . . Kedves . . . A nagy kamaszhoz kedveskedve szállt a becéző név: — Bandika .... — A száját . . . akarnám . . . — Igen . . . igen ... a számat. El is csattant egy első, félénk csók. Csak egy pár akácvirág rezdült meg, csak egy bokor hajlott odébb. Én éreztem valami akaratlanul előtörő keserűséget, amint ezek a szerelmesek, pirulón, nagyon boldogan tovább mentek a szerelemben. Mindenütt csend, csak halk sugdosás. Vannak olyanok, akik már szerettek s olyanok, akik szeretni fognak. Ennyi szerelem? Rövid, forró, vad szerelem. Csak most jöttem rá, hogy csupa szerelem ez , a város. A puha angol kabáton át éppen úgy lángol, mint a pitykés dolmányon ke- resztül, akár autóban ülnek, akár a ligeti fapadjain. Komoly este lett. Az égbolt csillagtakarója ráborul a városra. Egy sovány, sápadt fiú lézeng el előttem. Két rózsás szoknya repül el az utón. Két kis cseléd. Mennek haza. Vége a vasárnapi kimenőnek. Beszélnek. — Voltál? — Voltam. — Magad? — Hát magam. — Nem igaz, láttalak a hintánál. — Akko’ mán nem vótam magam. Csak ittam a limonádét. Pirosat. Ő meg sárgát ivott. — Aztán e’mentetek. — El, mer sötét vót. Az ám! Mégis kilencko gyütte haza. Szerencse, hogy nem vót otthon az asszony! Vontatott, andalgó, édes hang felel: — Hozott, muskátlit. Duplát. Mentünk, aztán ütögette a kezem. Fügét is adott. — Nyavajás katona. Kilenc óráig. — Nem is az. Tudd meg. E’vesz... — Minden katona e’vesz. Csak mikor leveti a mundért, visszamegy a falujába. A fehérrózsáér. Már izgatottan villan össze a szemük. — Nekem is azt mondja: rózsám . Látod, hogy engem vesz el! — De gyűrűt csak nem adott? Egy fájdalmas nem a válasz. — Látod! Nekem adott. Ezüst karikát, belül névét. — A Kovács? — A Kovács. — Majd ád nekem is. — Nem ád. Mán vóta vele este. Akko mán nem ád. Sírásra gördül a kisebb cseléd szája. — Nem is vótam vele este. Csak máma. — Elég vót az. Hun vóta? — A cirkusz mellett. Ott leültünk. Nyerítettek a csikók. Aztán csönd vót, mert a muskátlit beleszórta az ölembe. — Gyalázatos. — Nem a. Csak a kötényem szélét húzogatta. — Meg is csókat. No... Meg ugye? A másik nagyon halkan felelt: — Meg. Nem is tehetek róla. A cirkuszban zenésztek, aztán sötét vór, aztán fölöttünk ragyogtak a csillagok... ... Eltűntek a bokrok felé, hazafelé. Valami kaszárnyában keservesen szólt a kilencórai takarodó. A liget pedig altatja lágyan szerelmeseit. Minden fa mögött csókok, vagy ölelések... A város meleg, bolondos szíve most készíti őket az éjszakára.