Katholikusok Lapja, 1927 (4. évfolyam, 1-22. szám)
1927-01-09 / 1. szám
Húsz esztendő. A jubiláló lelkipásztornak, Révész prelátusnak jubileumi templomi beszédét olvasóink épülésére örömmel közöljük. Húsz esztendő az örökkévalósághoz viszonyítva még csak egy porszemet sem tesz ki. Húsz esztendő az emberi életben már számottevő időszak. Húsz esztendő fontos hivatásban eltöltve az ember munkaidejének legalább is fele. Húsz esztendő, ha ugyanazon hivatásban egy másik húsz év előzte meg, már az Isten nagy és ritka kegyelme. Két hónappal ezelőtt töltöttem be kecskeméti plébánoskodásom huszadik évét. Azon híveimnek nagy része, akiknek szeretete itt fogott Kecskeméten, már kint vannak a temetőben, sőt azon kedves paptársaim közül is, kik mint káplánok támogattak, nem egy tért az örökkévalóságba és én, aki legszebb fiatal koromnak 20 évét betegesen töltöttem, aki magamnak egy évet sem mertem ígérni, immár túl vagyok papi működésemnek negyvenedik, kecskeméti plébánoskodásomnak pedig huszadik évének mesgyéjén. — A ti szeretetetek ennél a mesgyénél egy határoszlopot állított fel ezzel a néma, de mégis beszélő felírással : „Húsz esztendő !“ Hogy az én lelkemben milyen gondolatok váltják fel egymást, hogy az én szívemet milyen érzelmek dobogtatják, mikor e határoszlopra tekintek, most csak a jó Isten tudja. De hogy részesei lehessetek ti is e szent napon, az én gondolataimnak és érzéseimnek, gyenge emberi szóval arról szólok, hogy mit beszél hozzám és hozzátok ez a határoszlop ? A 20 évet jelző határoszlopnál eszembe jut az a fontos pillanat, amikor 1906. október végén a váczi püspöki palotában Istenben boldogult gróf Csáky Károly püspököm minden előkészítés nélkül azt kérdezte tőlem : Lemennél-e Kecskemétre egyelőre helyettes plébánosnak és ha majd a kecskeméti hívek megszeretnek, vállalod a kecskeméti plébániát? Mielőtt választ adtam volna, csak arra kért a jóságos főpásztor, hogyha nehéz sorsba, erősebb küzdelembe jutnék Kecskeméten, soha se nehezteljek reá. Bár a kis Dunakeszin szeretet, kényelem és jövedelem szempontjából előnyösebb helyzetem volt, mégis püspököm kérdésére kimondottam az „igent“. A szívem, a vérem követelte ezt az igent, mert egész életemben szerettem a küzdelmet, a nemes harcot Istenért és híveimért. Úgy látszik áldott szüleimtől örököl-