Reformátusok lapja, 1926 (12. évfolyam, 1-51. szám)
1926-01-03 / 1. szám
2 REFORMÁTUSOK LAPJA 1. szám, együtt százan és ezeren egyetlen láthatatlan gyülekezetnek sorában .. . Próbáljuk meg most is .. . Megcsavarta a kerek, fekete beosztott lapot és egyszerre kiáradt a rádiótölcsérből az ének: Hallgasd, meg Uram kérésem, Tekintsd meg esedezésem . . . Együtt énekeltük. Ez alkalommal egy ifjú lelkipásztor hirdette az igét. Minden szó, minden szótag tisztán, érthetően hangzott. A szobában a nagy csöndességben hatalmasan zúgott, zengett a prédikáció Imádság, ének . .. vége volt. Mintha ott lettünk volna. — Egy kifogás van — szóltam csendesen, — hátha megcsökkenti majd a templomjárók számát, hogy odahaza hallgatják a prédikációt ? Házigazdám a fejét rázta. — Nem hinném, az a véleményem, megnöveli. A szó után az ember látni akarja azt, aki beszél. Templomban nem szeretünk oszlop mögött ülni. Az élet, az arc közvetlen kifejezését nem adja vissza a rádió. — Igaz, — feleltem elgondolkozva, — viszont mit fog jelenteni szétszórt reformátusaink számára, ahová havonta vagy évente egyszer téved el a lelkész. Egy-egy hivő házánál összejöhetnek, bibliát olvashatnak s hallgatják a püspökük igehirdetését. Házigazdám szeme felcsillant. — Fűzzük tovább — mondotta — trianoni Magyarország népe előtt nem lesz zsandárszurony és mesterséges határ. Az erdélyi hegyek között, a felvidéki hegyes-völgyes vidéken száll a magyar lélek szava. Egy templomi gyülekezetté lesz a nemzet. Egy-egy karácsonyi evangélium sziveken át zeng. Csend volt, elgondolkodtunk. Pár éve ki gondolta volna még a tudomány e rejtelmes haladását? Hová megy még az emberi szellem ? Nem fog e elbukni egyszer ez a mindenséget beröpülő Gondolat? Nem! Mindaddig, amíg minden újabb vívmánya tökéletesebben és hatalmasabban szolgálja Isten dicsőségét. . .________________________ — N. N. szegényalapra 500,000 koronát adományozott. A CSALÁD VASÁRNAPJA. A dorgálás. irta: Szunyoghy Farkas. Papp Gerzson földjét tagosításkor az eklézsia földje mellett szakasztotta ki a mérnök. Az új temető mellett Gerzson gazda örömmel fogadta ezt az elhelyezést, mert a földje éppen a falu alá esett. Amint átlépünk Daróc felé az Ér hídján, és elhagyjuk a Szarvas-kertet, az pedig nem több pár száz lépésnél már ott is vagyunk, máris a saját földjén van. Ez az elhelyezkedés tréfára adott alkalmat, amennyiben Papp Gerzson, dacára nevének, dacára becsületes, szorgalmas voltának templomkerülő volt. Mondta is komája V. Nagy András, amint a birtok kicövekelése után hazafelé jöttek: Na, Gerzson komám, ha most se tér Istenhez akkor soha. Egyik oldalon a temető, másik meg a tiszteletes úr földje, lehetetlen hogy ne ragadjon kendre is valamennyi Istenfélelem. Papp Gerzson csak somolygott lógó bajusza alatt. Oda se figyelt, hanem azt számítgatta, hogy ez a közeli fekvése birtokának, hány munkanap megtakarítását jelenti. És mintha megújult, megsokszorozódott erővel kezdett volna hozzá munkájához új birtokán. Éjjel, napot összeszakasztott, ünnepnapot, hétköznapot eggyé tett ő is, házanépe is. Egy vasárnap délutáni templomozás után a falu lelkésze kiment megnézni földjén az Isten áldását. Kedves, örvendetes, boldog foglalkozás ez falun, olyan, mintha a jó Isten biztató szavát hallgatná szemben csengem, hogy: Meghallgattam egy esztendei imádságodat, adok szorgalmad és bizodalmad után mindent. Drága ígéretes május vége volt. Hajlós búzatáblák smaragdját himbálta a szellő: illatos szénarendek pihentek mindenfele, a kukoricza olyan szépen igyekezett, hogy már szebbet kívánni vétek lett volna Felséges csend honolt és megelégedés a vasárnapi délután hangulatában. Mintha az ezüstös Ér is ünnepelne, olyan csendesen folydogált medrében, nem tocsogott-fecsegett a Nagy János kertje alatti fűzfák lombjával, mint hétköznap szokta. A lelkész áhitatos lélekkel gyönyörködött mindenben. Bejárta földjét s megelégedve gondolt reá: Isten segedelméből csak megélünk a jövő esztendőben. Amint visszaindult sétájából megütközve látja, hogy Papp Gerzsonék, nem törődve a vasárnap A múltak erdejében. A múltak erdejében bujkál az őszi köd Mint késő vád, bús varjú kiált a fák fölött. Az erdő nagy koporsó . . . virágbefonta, mély . . . Kiváncsi hold szemével fölé hajol az éj .. . Mint omló, régi börtön, a tájék elhagyott. Tisztásan népeket látsz ? Csak holdsugár az ott Szakadt pókháló húron fázós szél hegedül. Ijesztő árnyak lesnek a sápadt fák mögül . . . Egy forrd nyári estén álarcos szolgahad Megölt királykisasszonyt rejtett a fák alatt. Ezer virágszirommal beszórta sírva őt. Azóta tüske áll őrt a rejtett sir előtt. Kísérletes vadonnágy lett a büszke táj. A múltak erdejében halkan, vigyázva járj. Mint lázas gyermek mellett, ki épp elszunnyadod. .. ... Az erdő nagy koporsó s benn alszik egy halott. Muraközy Gyula: ÖRÖK IGE. Lukács XXI: 33. »Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak. Az idő megállást nem ismerő kereke ismét végig száguldott egy esztendőn. Kíméletlen rohanásában, mint a zúgó vihar, letarolt mindent, ami útjába akadt, tavasz virágait, nyárnak ringó kalászrengetegét, ősznek gyümölcseit, végig süvöltött az emberek lelkén kitépve onnan sok-sok reménynek biztató virágot. Az örökkévalóságban egy esztendő csak egy pillanat, de az ember életében sok megpróbáltatásnak, megkísértésnek az alkalma. Milyen sok reménységet fűztünk ehhez az esztendőhöz is. És mi valósult meg? Arcunkon végig szántott az élet. Kezünk reszketősebb lett. Látásunk homályosabbá vált. Olyan idegen számunkra az élet. Meny-