Testvériség, 1887 (4. évfolyam, 1-17. szám)
1887-10-09 / 6. szám
197". évfolyam.. 3. szám. Zicskemét. 13Sz. oTstcfbex Э. TESTVÉRISÉG KERESZTÉNY TÁRSADALMI HETILAP. M E&JELEIíT 11ST ID ZE3 2Я" EEG-GEL. Előfizetési ar: lgész évre ... 4 írt félévre...............2 írt Negyedévre ... 1 írt Serves számára 10 kr. O." Előfizethetni bármely ostahivatalnál. Szerkesztőség: V. tized, varjú-utca 235. szám. A lap szellemi rését illető közlemények se clmezendők, úgy hirdetések és nyílttérözlemények is. Kéziratok nem adatik vissza. Hivatalos hirdetnse ivekért 3 írt számittatik. Bélyeg díj 30 kr. minden beigtatás után. Kiadóhivatal: Hirdetések és nyílttéri közlemények jutányos árakon számíttatnak. Többszöri hirdetéseknél lényeges engedmény adatik. IV. tized, varjú-utca 235. sz. Minden pénzbeli küldemény ide címezendő. C z e g l é d ! Nem lessz dicstelen az a lap, mely magyar nemzet történelmében elírást viselendi: Czegléd! Arany beikkel véste azt be a nemzet szivéik márvány lapjára is Czegléd polírsága önmaga. Nem törli azt ki onnét az idők vitra soha, mert apáról fiúra száll szent igyományként, hogy volt a Dunasza között egy város, úgy hívták így Czegléd. Volt annak a Czegléd,a derék, becsületes, hazaszerető,szilárd, szabadságért lelkesülő né, a mely fölemelte tiltakozó szavát kér is a gazság ellen, mikor dicsőg volt a csalásnak élni és a, hazugéért lelkesedni, a mely nép megadatván legszentebb jogaitól, felrekedett mint egy szív, egy lélek, elment Budapestre, az ország szibe, hogy számonkérje ősi jussát és isza követelje ármányosan elrabolt drága kincsét! Apáról fiúra száll Пело, a nagy és magasztos cselek■ny emléke, midőn 800 czeglédi polt komoly méltósággal ment el megidézni, hogy van-e igazság, van-e vafiság, van-e becsületérzés, van-e agiasság ,— azoktól, a kik ezt teorokkal hirdetik! Szép és lélekelő látvány lehetett az, mikor 800 gyár polgár, 800 czeglédi nemes Ьрт. — mpi'hi’jfih'hn'k. jizzil nivejttti i— шчттаг* ■ —-- i и — őket,— szép magyar viseletében, nyílt homlokkal, fölemelt fővel végig ballagott az elzsidósodott Budapest utczáin, de még meghatóbb volt, mikor megmondta kategorikus magyar őszinteséggel, hogy mit akar, mit kíván?! Azt kívánta e 800 magyar, e 800 nemes ember, e 800 polgár, hogy a Czegléden megcsúfolt igazságot vegye pártfogása és védszárnya alá a főváros és a 48-as honatyák, azt kívánta, hogy legyen igazság, vagy veszszen el a világ! De már ekkor nem éltMátyás a nagy király, mesélik majd, s így a czeglédiek sem leltek igazságra. Az a kör, amelynek tagjai mint a nép barátai jutottak a nemzet képviseletébe, az a kör, amelynek tagjai ostorozni szokták a jogtalanságot, az a kör, amelynek tagjai a nép baját, bánatát, keservét ecsetelve tettek szert népszerűségre, s ígértek gyógyírt a fájó sebekre, bosszantó czinizmussal fordított hátat a legfenségesebben nyilvánuló népakaratnak és czinkostársul szegődött a jogtiprók sötét lovagjainak hitvány bandájához ! Elment 800 magyar polgár Budapestre igazságot keresni a „ honmentő “ Iványiékhoz, és talált igazság helyett furfangot, képmutatást, csalást és rettenetes svindleriát! De jól van ez így ! Köszönet ti nektek derék czeglédiek, és örök hála, hogy megmutattátok a tespedő nemzetnek, miként kell valamit akarni, de köszönet legkivált azért, hogy kiugrattátok a nyálat a bokorból, mert legalább most már tisztán láthatjuk az országos svindlit, az országos humbugot, amelyet önös czélok elérésére űznek azok a honatyák, akik a ti igazaitokat, a ti sérelmeiteket meg sem halgatták! Most már meggyőződhetett az egész ország, meg, ti derék czeglédiek, hogy a „szabadság“, „egyenlőség“, „testvériség“ és mindazok a hangzatos jelszavak, amelyeket a magukat népbarátjainak hazudozó hamis próféták, Irányi-, Ugrón-, Komjáti-féle fráterek hirdetnek, nem egyebek ez emberek előtt, mint felpiperézett lépvessző, a melylyel maguknak kenyeret vadásznak, hogy ti nem vagytok egyebek, mint létra, melyen ők a magasba jutnak. A magyarok hatalmas istene csak attól a csapástól óvja meg hazánkat, hogy ezekre a szájramarkos, nagy szavakkal üzérkedő démonokra legyen valaha bízva a nép sorsának intézése! Becses, drága adalékot szolgáltatott Czegléd önérzetes polgársága a történész számára, mert fényesebben és ékesebben szóló tanúságtételre , jobb alkalom sohasem jöhetett volna annak igazolására, hogy az elvek zsibvásárján a legpiszkosabb handlék hol árulják farizeusi képmutatással ódon czikkeiket! Ebből az alkalomból túljegyzik a történészek, hogy volt egy korszak Magyarországon, midőn a legszentebb jelszavak vásárra kerültek és lén vesszőül szolgáltak a könnyen hivő nép számára, volt egy korszak, a zsebrákok korszaka, a talmi korszak, a svindlerek korszaka, midőn úgy árulták a hazaszeretetet, a becsületet, a tisztességet és az igazságot, mint zsidó-handlé a pipakupakot. Megfogja ez alkalomból örökíteni a történész, hogy míg a Benkó bandája a bakonyban garázdálkodva életet élt és vagyont rabolt, addig a hazafiság álcrája alatt szédelgő bajadérok fekete serege megölte az emberek szívében a jó erkölcsöket, torkon ragadva fojtotta el az igazságot, meggyilkolta a becsületérzést és ezeknek romjain mandátumot orzott puskával, szuronynyal! És mikor a meggyalázott felséges nép kikel fészkéből ezrével mint a méhraj, és elmegy panaszával azokhoz, a kik barátnak hazudták magukat, — süket fülekre, furfangos okoskodásra talál nálluk, sőt többet talált, pimaszságot, szemtelenséget, rút hitványságot ! A törvény határoz ! Ezt vágták a „TESTVÉRISÉG“ TÁHOZÁBA. Mámoromban, őrt öntsetek poharamba, bort, Mint érzelmim árja: lángolót hadd üljek a bú felett matort S élvezzek kéjt, lágyan ringatót lángoló bort édes mámoromban Idyen ülök mint a lány karában ! ah! .... e por föld oly sötét nekem! Férgek a rajta élő emberek, ik lekötvék rabbilincseken, S mégis hiszik, hogy félistenek!é adjatok bort, lángolót nekem S e porból én égig emelkedem! az élet, óh bor, nélküled ? Mi az élet nélküled leány? . . . ír! feledni tanitsz engemet, Lány! remélni sorsom alkonyán! míg a feledség karján ringok én : Zöld béke-partra visz el a remény! Isten! ha majdan elmegyek. S meglátom fény-palotáidat: jók ott, hol habzanak kelyhek, S csókoljak mézajkú lányokat!! ! bort s leányt ott fönn nem adsz nekem: Örökre küldj a pokolba engem!! Clarissime. Szerelem emléke, szatért. Színházba volt és egy bohólarabot látott, mely sajátságos bánót keltett lelkében, czára, hogy harminczhat éves volt, neiben még mindig volt valami diákos. Még mindig szeretkezött a nőkkel, de szeretni csak egy asszonyt szeretett s most nagy léptekkel mérve szobáját, épen arra gondolt . . . Öt év előtt hagyta el az őt egy nullánál gazdagabb fiúért, aki csak azért akart kedvest tartani, mert az épen divatos s eztezomázta azért, hogy ezáltal nem annyira ízlése mint inkább vagyona dicsértessék. Hanem a nő olyan bolond volt, hogy a teli zseb mellé még szerelmet is kívánt s miután ezzel az a bizonyos úr nem tudott szolgálni, beleszeretett egy kis lap reporterébe, a miért is az, a ki a fényes toiletteket csinálta neki, minden harag nélkül, de egészen komolyan ajtót mutatott. Ő eddig tudta csak egy egykori kedvesének történetét, ami azután következett, az homályban maradt előtte. Miután még nem találták ki azt a módot, hogy bizonyos nőket idealizer is lehessen szeretni, ő aki olyan ábrándos kedély volt, hogy a virágot is megsiratta, szenvedett bizonyára annyit, mint Fortunio vagy mint Zolának a Mouffat grófja. Hanem mindamellett párisi lévén, a ki ábrándos volta mellett is hús és vérből való, örökös bánata nem soványitá meg sem szép sötét hajába nem vegyitett az ezüst szálakat. Egy arczképe volt kedvesétől, az ágya fölött függött s gyakran megnézte azt — még olyankor is, ha női látogatója volt. Báli toilette volt a nőn és igen bájosan nézett ki, szemei, a nagy, ábrándos szemek, hosszú pillák árnyából mosolyogtak felé s finom vonásai hasonlítottak egy roccoco festményhez. Ezen a magányos estén a szokottnál is tovább elmerült a kép nézésében, úgy látszik a látott darab mind eszébe hozta azokat az órákat, melyeket kedvesével töltött s az énekelni hallott dalok, melyeket egykor kedvese is énekelt, egész valóját meggyujtották. Soha senki azokat olyan szépen énekelni nem fogja — gondola fejét álmodozón tenyerébe hajtva s úgy érzé, hogy ha e pillanatban előállna s bár a bűnök legocsmányabb fertőjéből kiemelkedve is — képes volna újra imádni és keblére emelni őt. Ábrándjaiból utczai zaj, kiabálás és gyors rohamos szaladás lármája zavarta fel. Kinyitotta ablakát s egy sötét tömeget látott, mely előre gomolyogva városi hajdúkkal látszott veszekedni, akik egy kocsit álltak körül. Ugyanazon pillanatban megszólalt ajtajának csengetyűje. Meglehetős bosszúsan sietett azt kinyitni s majdnem fellöhetett egy nő által, ki lihegve rontott szobájába. Midőn a lámpa rávetette fényét, azonnali felismerte. Ő volt, régi szeretője. Fején nem volt semmi, haja kuszáltan röpködött vállai körül s termetén egy rongyos, fehér kabátka s egy piszkos, sárral befecskendett alsó szoknya fityegett. Lábán rongyos papucsok voltak, az az egykor istennői arcz megsárgult s undok ránczokkal volt tele s a szép hosszú szempillák teljesen hiányoztak már. Az utczai zaj mindig közelebb hangzott már. — Zárd be az ajtót — kiáltott a férfira, rekedt, ittas hangon. Az teljesen elrémülve és elbutulva e látványtól gépileg engedelmeskedett. — Igen, valóban itt vagyok — kezdő újból, fáradtan ledobva magát egy támlányra, — emlékeztem rá, hogy te itt lakól, te jó fiú voltál mindig, gondoltán, hogy te majd fogsz segíteni rajtam; keresnek és elfognak, ha meg tudnak lenni. A tömeg, a nélkül, hogy megállt volna, eltávozott, a veszekedő hangok mindig távolabbról hangzottak s a nő egy darabig mereven nézve régi kedvese arczába, kissé nyugodtabban kezdett beszélni. — Lásd, mindent el fogok most neked mondani, s tégy aztán, amit akarsz. Négy év előtt, mikor az a buta pénzeszsák elkergetett, egy angollal átmentem Londonba, lordnak gondoltam és csak egy kereskedelmi ügynök volt, ki ■ nem teszett, ott hagytam, de Londonba maradtam. Te, nem tudod hogy aztán ott mi lettem, bah, eleinte nehezen ment, de végre is mindent megszokik az ember, az is legjobban bánt, mikor a czipők orra sáros lesz mikor aztán nyakig sárosak vagyunk, nem törődünk többé vele . . . . két év múlva vágytam viszont látni Párist, a honvágy mindég szép erény, aztán meg de hidd el, most igazán nem hazudom, vágytam kissé utánad is, hiszen te mindég olyan jó gyerek voltál .... azonban visszatérve, mégsem mertelek fölkeresni, féltem, hogy orrom előtt becsapod ajtódat s folytattam azt, amit Londonban megkezdtem. Végre súlyos betegségbe ed, mi, mikor a kórházból kikerültem, esni és vin volt un s ettől álláptól kezdve bizont az élet nem volt valami rózsás — tizenhárom hóig egyik városrészből a másikba henteregtem, igen csúf napok, hetek voltak ezek ne kívánd tndni