Testvériség, 1889. január - 1890. március (6. évfolyam, 1-52. szám)
1889-01-06 / 1. szám
1. szám. TESTVÉRISÉG A Testvériség tárczája. Ima a lányokért. (Szatíra.) Lábadhoz omlom, esdve kér szavam „Szépség“, a nőknek kedvelt Istene, Imám ne szálljon hozzád hasztalan, Hallgasd meg azt, ne tégy, óh, ellene! — Hozzád rebeg a por, a semmiség, Kinek hatalma nagy és végtelen, Kinek szemében kárhozat, kegy ég, Kinek nyomán üdv és halál terem ! Óh, halld imám, a mely hozzád repül: A lányoknak adj szép tüzes szemet; Liliom arczot, mely csókra fölhevíti; Ölelni hívó karcsú termetet. Az ő háztartása. (Elbeszéli egy agglegény.) Kérdésemre azt felelte, hogy megunta a vendéglői életet. Az ételszaggal összevegyülő szivar- és pipafüst szaga árt a tüdejének ; a pinczérek alázatossága és önzése boszantólag hat reá; a minden ételnek egyforma íze, jobban mondva íztelensége elvette étvágyát és gyomorhuruttal ajándékozta meg, az a folytonos sürgés-forgás, poharak verése, a kiabálás idegességet idézett elő nála; a czigány folytonos nyavalygása és tányérozása kiölte belőle a zeneszeretetet s az adakozó természetet; a gyakran ismétlődő lumpolás pedig, amelyekből nem vonhatta ki magát, fénytelenné tette a szemét és sárgássá az arczát. Ha elkövette is azt az ostobaságot, hogy annak idején nem nősült meg, úgy a hogy lehet kárpótolja magát. És azt is elmondta hogy mivel. visszataszító mivoltában megismerni akarja, az lapozza át Joel Jacobinak „Egy zsidó panaszaiét, s a zsidónak ezen önletükrözéséből látni fogja, hogy őt még panaszainak nyöszörgése és morgolódása közben sem hagyja el féktelen hölyre; benső elégedetlenségeivel is henczegnie s magát minden többi nép fölé emelve tudnia kell; az ő szemeiben egyedül ő a valódi fájdalomnak mintaképe. Megengedi ugyan nagylelkűleg, hogy némelykor más nemzetek is aggódnak és szorongnak, de a zsidók fájdalma a búnok királya, s az ő faja a fájdalmak koronája. Zunz is azt mondja „A zsinagógai költészet a középkorban“ czímű munkájában: „Ha a szenvedéseknek van létrája, akkor annak Izrael a legfelsőbb fokát mászta meg; ha a fájdalmak tartama és a türelem, melylyel azok elviseltetnek, nemesit, akkor a zsidók valamennyi ország főnemeseivel mérkőznek; ha egy irodalmat gazdagnak neveznek, a mely kevés klaszikus tragédiákkal bír, minő hely illeti meg akkor azt a tragédiát, amely másfélezer év óta tart, megírva és előadva maguk a hősök által ?“ Mi a zsidótól nem vehetjük elképzelődésének azon hiúságát, hogy a szenvedésben is a legmagasabb lépcsőfokot mászta meg, ami azonban tragédiájának másfél ezer év óta való tartamát, vagyis annak a keresztény egyház végleges megalakulásától való állítólagos kezdetét illeti, azt a vigaszteljes biztosítást adhatjuk neki, hogy az ő tragédiája azon pillanattólfogva datálódik, amikor a világ színpadára lépett. Az ő törvénye sohasem talált benne nyugalmat és békét. Az ő gyásza, amelyről oly végtelen sokat képzel magában, nem az az égi szomorúság, amelyben az új ember, a békével keblében, megszületik, hanem csak a siralom és boszankodás érzete a fölött, hogy a profán kalkulálás sikerei mellett is örök tökélytelenségre van kárhoztatva. Óh, adj nekik gazdagságot sokat; Vidám beszédes rózsa ajkakat, Mely vőlegényt is majd csak csalogat; Ne érjen otthon egy se hatvanat! Oh, adj nekik ruhát divat szerint, Mely félig födje a hó kebleket, Ha férfi szem egyszer rájuk tekint: Epedjen értük, mig el nem eped. Kegyelmed árja engesztelje meg A jó atyák sokat tűrő szivét: A bálba vágyó lányt ne verje meg, Mert óh, a bál növeszti csak hírét! Fizesse ki mosolygva, vidorrn A számlát, mely mindig nevére szól, A nagy világon varrónő sok van, Csak élniök kell, azt tudhatja jól! Óh, adj nekik udvarlót csinosát, Kiből idővel vőlegény lehet, Ki nem szeret kívüle másokat: — Hanem csak érte sóhajt és eped. Legyen a férj tökéletes „zseni,“ Deli termet, sötét haj, szép szemek; Tudjon, mint egy Petőfi zengeni, A kit a fél világ kedvel, szeret. Legyen zenében hires, „virtuóz“, Kinek neve, miként a szél: szálló. Legyen elismert, tisztelt nagy „tudós“, De óh, a rangja legalább a „báró!“ Hatalmas „Szépség“ a férjük jó legyen, Ki mint a bárány oly kedves, szelíd, Ki úgy szólítja: „czukrom, édesem!“ Ki a bálát nem tiltja el nekik. A ki kalapját általadja majd, Ki csak ölel, szerelmesen susog, Ki nem pöröl körülve véle bajt, S békén papucs kormány alatt szuszog! Lábadhoz omlom, esdve kér szavam „Szépség“, a nőknek kedvelt istene, Imám ne szálljon hozzád hasztalan, Hallgasd meg azt, ne tégyék, ellene! — Bartha József.