Kecskeméti Ellenőr, 1902 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1902-06-29 / 1. szám
2. oldal KECSKEMÉTI ELLENŐR 1902. junius 29. mindig’ a nagyközönség érdekeinek szemmel tartása! Semmi torzsalkodás, veszekedés és mindig a nyilt igazság bátor képviselése! Ez a kettős jelszavunk, melynek érvényre jutása mellett szívesen kitartunk minden időben! Somogyi János, Fekete Mihály, felelős-szerkesztő, kiadó-tulajdonos. Szerkesztői beköszöntő. Nem azért indítok én — kiadótársammal együtt — új lapot, hogy valami világraszóló újításokat akarnék Kecskeméten. Nem verem én a mellemet, hogy reszkess kormánypárt, függetlenségi, vagy néppárt, mert elérkezett a leszámolásnak napja és most keresztül gázolok testeteken ! Nem akarok én vérben, szájramarkosságban, piszkolódásokban gázolni. Csak jöttem egy új lappal, hogy Kecskeméten, érdemes szülővárosomban tovább folytassam a már hét éven keresztül bátran és becsülettel végig küzdött hírlapírói harczot, nektek, előttetek és értetek, szeretett polgárok, más munkáknak tarlóját törő, dolgos, adófizető embertársaim! Nektek, előttetek és értetek! Az új lappal, a „Kecskeméti Ellenőrrel“ nem akarok én szíjat haligatni az emberek hátából, nem akarok én tajtékzó szájjal társadalmi rendeket megrázni, felforgatni, vagy — noha a lap politikai hetilap lesz — szédítő politikai erőműveleteket véghez vinni. Szokták ezt vidéken, vannak is — tisztelet a kivételnek — akik ezt szívesen cselekszik, de én, az én szerkesztőségemmel, nem leszek ..ilyesmikre’ berendezve. Tudjátok édes polgáraim, ki vagyok, azt is, hogy hét éven keresztül az én szerkesztőségemben, milyen rendíthetetlen irányú hírlapírói portékát árultam, tehát ne becsüljetek se többre, se kevesebbre. Nem rettentem vissza a múltban semmitől, hanem megállottam a nehéz munkateret, ami az igazságot és becsületes szókimondást foglalta magában, nem rettenek vissza a jövőben se, mert aki az igazság és becsületesség mellett küzd, annak várát védelmezi és oltalmazza nemcsak az olvasó közönség, hanem az Isten is. Aki aztán ez ellen a czél ellen vét, nekem vagy az én polgáromnak, aki aztán ebben a feladatban gáncsol és ezen sánczaimból kiverni igyekszik , az, azt hiszem, megkapja, de mégis érdemli a magáét. Tehát: én soha senkit nem támadok, én soha egy jó ügyet és egyetlen jóravaló embert nem gyűlölök, — amint nem támadtam és nem gyűlöltem a múltban sem, — de ha az én tisztességes czéljaimat, jóakaratomat, munkásságomat valaki támadja, gyűlöli és — főleg! — a közjó ellen igyekszik az én elhallgattatásommal véteni, azt hiszem, olyan emberre talál bennem, aki nem szokott megijedni a maga árnyékától. Az én erősségem, az én hírlapi harczom beigazolódott hét év alatt, azzal a közmondással: Székely támad, székely bánja. Soha nem támadtam, de se tollal, se fegyverrel, se törvény paragrafusával, se politikai kudarcczal úgy, hogy azt szégyelnem kellett volna, ki nem kaptam. Budapesti pályafutásomból is, bár vagyon nélkül, küzdellemmel, de becsületesen visszatértem. Tehát minden tekintetben nyílt sisakkal küzdök. Minden jó ügyben, minden polgári, társadalmi, politikai, ipari és kereskedelmi vitális dologban, kérdésekben bátran számíthat rám, a „Kecskeméti Ellenőr“ szerkesztőjére a nagyközönség. Ott leszek, ahol kell, ott leszek, ahol várnak, ott leszek, ahol egy hírlapírónak mindenben és minden tekintetben illik. Nincs idő, nincs fegyver és nincs veszély, ami engem, ha kell, ha rám a sor kerül, visszatartana. Az események lefolyása egy város falai között: lánggal égő tűz és az a hivatásos szerkesztő egy vissza nem rettenthető tűzoltó-mester, akinek ott kell lenni, ahol legnagyobb az esély vagy veszély, még akkor is, ha életével fizetne meg közreműködő szerepléséért. Somogyi János. — Mi az? — kérdi egyik. — No ez már meg se illik ! — mondja a másik. Az egyik páholyból egy fakószerű jól meghízott öleb ugrott az előtérre, drámai koppanással vonván magára a figyelmet. A kedves házi állat a gazdája kegye által neki kijelölt helyet úgy látszik, szokatlanul élvezte. Egy szomszédomnak ugyan e tekintetben az a külön véleménye volt, hogy ilyen feltűnést okozni annak a kutyának még akkor sem lett volna szabad, ha belépti díjat fizetett volna is. Az öleb persze más véleményen volt; úgy gondolkozott, hogy ha joga és módja volt a páholyból lebukfenetezni, mert ne volna joga oda visszaugrani is. Meg is próbálkozott vele, (a magas ugrásban jó iskoláról tevén tanúságot) de kudarczot vallott. Szerencsét próbált hát két szép hölgy páholyánál, majd meg a kövér közjegyző úr családi páholyába iparkodott magát bekebelezni, aki ez egyszer maga is megóvást kapott a kellemetlen vizit ellenében a magas páholyfal által. A publikum egy része nagyon méltatlankodott az ostromot intéző kutya ténykedése miatt, a másik része jól mulatott rajta. A legkomolyabb férfiak arcza is mosolyra kerekedett, mikor a páholy egyik bájos kisasszonya önfeledten kiáltotta el magát, hogy:Juj!“, — megijedvén a fakószőrű öleb „magas ugrásaitól.“ Eközben Steinheim követ elfelejtette a szerepét, egy kukkot se tudott szólni, s míg ő bámult, a publikum kaczagott az est hősén, a fakószőrű öleben. A hangos derültség egyre fokozódott, a mikor magasratörő pathoszszal mondott szavai közepett Lajos király kardszijja elszakadt s kardja vízszintesen himbálódzott ide s tova, kellő zavarba hozván a királyt. A szerepbeli kis- és nagykopjai Kopjai Imrével együtt az előadás se tudott „tekintélyre“ vergődni. Figyelmünket lebilincselik a szereplő történeti nagy alakok és Nagy Lajos s korának dicső eseményei látományként tünedeznek fel előttünk. Az égő szerelem s az anyakirályné tiltakozása okozta lelki kin kettős érzete győtri Lajos királyt. . . A karzatról mennybéli ropogás, recscsenés hallatszik. A páholyba kívánkozó öleb még egyre ugrándozik és koppanva zuhan a padlóra, körülöttem sziszegő nevetés, hangos megjegyzések oszlatják el Jan 21-ikén ez történt: Fogarason Dombora János magyar embert egy huszártiszt kutyakorbácscsal megverte, amiért Dombora egy vendéglőben, ott a huszártiszt hallatára a Kossuthnótát elhúzatta. 22- ikén: Kőrösréven egy állami tanító magyar búcsúztatót akart mondani a jó szomszédja fiának koporsója felett és ezért Sipos István pópa (görög kath. lelkész) előlépett s úgy összevesszen a gyászgyülekezetnek többségben levő magyar részével, köztük természetesen elsősorban a tanítóval, hogy még a koporsó fedelét is döngették dühökben a magyar és idegen érzelmeken osztozkodó halottkörüliek. 23- ikán: Budapesten gyűléseztek a hordárok és maga a főláziám felhőképeit. Lajos király most vezeti a mellékterembe a karjára támaszkodó anyját . . — Oh anyám! anyám! mily boldogtalan vagyok — szól a keserűség hangján. A fakószőrű kutyácska síró nyöszörgésével demonstrálta, hogy ő is boldogtalan . És a publikum inkább neki hitt, mint Lajos király személyesítőjének. Az udvari vígjáték négylábú dilettánsa sikeresen működött közre bár, de úgy , mint ő nem jutott a páholyba, a közönség sem jutott komolyságra. Mindazonáltal sikerült a királynak megházasodni. Kíváncsiságunk ki volt elégítve. Kiki látta, ahogyan „A király házasodik“ — a színházban. Mikor előadás után hazamentem háziasszonyomnak referálnom kellett az estről, amelynek főleg négylábú szereplő hőse annyira tetszett neki, hogy újévi ajándékul egy szép „pindzsi kutyát“ meg egy pár bársony papucsot ajándékozott nekem. Azóta minden új esztendőkor meg akarok házasodni, de mindig csak az akaratnál rekedek, amíg lassan kint megfakul, elkopika papucs, én meg megöregszem a drága pindzsimmel együtt. Adj a tótnak szállást... Nemzetiségiek! Hazám idegen fajai! Kiszakitok nemzetem történetéből hét lapot és bejegyzem abba hét napnak történetét. Bejegyzett hét folyó napot, minden válogatás nélkül. A világ folyásából, az évek, az évtizedek, a századok rohanásából egy röpke rövidséges időt, egy csöppet a tenger vizéből. Ezerkilenczszázkettő, június