Kecskeméti Ellenőr, 1902 (1. évfolyam, 1-26. szám)

1902-06-29 / 1. szám

2. oldal KECSKEMÉTI ELLENŐR 1902. junius 29. mindig’ a nagyközönség érdekei­nek szemmel tartása! Semmi torzsalkodás, veszeke­dés és mindig a nyilt igazság bá­tor képviselése! Ez a kettős jelszavunk, mely­nek érvényre jutása mellett szíve­sen kitartunk minden időben! Somogyi János, Fekete Mihály, felelős-szerkesztő, kiadó-tulajdonos. Szerkesztői beköszöntő. Nem azért indítok én — kiadótársam­­mal együtt — új lapot, hogy valami vi­lágraszóló újításokat akarnék Kecske­méten. Nem verem én a mellemet, hogy reszkess kormánypárt, függetlenségi, vagy néppárt, mert elérkezett a leszámolásnak napja és most keresztül gázolok teste­teken ! Nem akarok én vérben, szájramar­­kosságban, piszkolódásokban gázolni. Csak jöttem egy új lappal, hogy Kecskeméten, érdemes szülővárosomban tovább folytassam a már hét éven keresz­tül bátran és becsülettel végig küzdött hírlapírói harczot, nektek, előttetek és ér­tetek, szeretett polgárok, más munkáknak tarlóját törő, dolgos, adófizető embertársaim! Nektek, előttetek és értetek! Az új lappal, a „Kecskeméti Ellenőrrel“ nem akarok én szíjat haligatni az embe­rek hátából, nem akarok én tajtékzó száj­jal társadalmi rendeket megrázni, felfor­gatni, vagy — noha a lap politikai heti­lap lesz — szédítő politikai erőműveleteket véghez vinni. Szokták ezt vidéken, vannak is — tisztelet a kivételnek — akik ezt szívesen cselekszik, de én, az én szerkesztőségem­mel, nem leszek ..ilyesmikre’ berendezve. Tudjátok édes polgáraim, ki vagyok, azt is, hogy hét éven keresztül az én szerkesztőségemben, milyen rendíthetetlen irányú hírlapírói portékát árultam, tehát ne becsüljetek se többre, se kevesebbre. Nem rettentem vissza a múltban semmitől, hanem megállottam­ a nehéz munkateret, ami az igazságot és becsüle­tes szókimondást foglalta magában, nem rettenek vissza a jövőben se, mert aki az igazság és becsületesség mellett küzd,­­ annak várát védelmezi és oltalmazza nemcsak az olvasó közönség, hanem az Isten is. Aki aztán ez ellen a czél ellen vét, nekem vagy az én polgáromnak, aki az­tán ebben a feladatban gáncsol és ezen sánczaimból kiverni igyekszik , az, azt hiszem, megkapja, de mégis érdemli a magáét. Tehát: én soha senkit nem támadok, én soha egy jó ügyet és egyetlen jóra­­való embert nem gyűlölök, — amint nem támadtam és nem gyűlöltem a múltban sem, — de ha az én tisztességes czéljai­­mat, jóakaratomat, munkásságomat valaki támadja, gyűlöli és — főleg! — a közjó­­ ellen igyekszik az én elhallgattatásommal véteni, azt hiszem, olyan emberre talál bennem, aki nem szokott megijedni a maga árnyékától. Az én erősségem, az én hírlapi har­czom beigazolódott hét év alatt, azzal a közmondással: Székely támad, székely bánja. Soha nem támadtam, de se tollal, se fegyverrel, se törvény paragrafusával, se politikai kudarcczal úgy, hogy azt szégyelnem kellett volna, ki nem kaptam. Budapesti pályafutásomból is, bár vagyon nélkül, küzdellemmel, de becsü­letesen visszatértem. Tehát minden tekintetben nyílt si­sakkal küzdök. Minden jó ügyben, minden polgári, társadalmi, politikai, ipari és kereskedelmi vitális dologban, kérdésekben bátran szá­míthat rám, a „Kecskeméti Ellenőr“ szer­kesztőjére a nagy­közönség. Ott leszek, ahol kell, ott leszek, ahol várnak, ott leszek, ahol egy hírlapírónak mindenben és minden tekintetben illik. Nincs idő, nincs fegyver és nincs ve­­szély, ami engem, ha kell, ha rám a sor kerül, visszatartana. Az események lefolyása egy város falai között: lánggal égő tűz és az a hiva­­­tásos szerkesztő egy vissza nem rettent­hető tűzoltó-mester, akinek ott kell lenni, ahol legnagyobb az esély vagy veszély, még akkor is, ha életével fizetne meg köz­reműködő szerepléséért. Somogyi János. — Mi az? — kérdi egyik. — No ez már meg se illik ! — mondja a másik. Az egyik páholyból egy fakószerű jól meghízott öleb ugrott az előtérre, drá­mai koppanással vonván magára a figyel­met. A kedves házi állat a gazdája kegye által neki kijelölt helyet úgy látszik, szo­katlanul élvezte. Egy szomszédomnak ugyan e tekintetben az a külön véleménye volt, hogy ilyen feltűnést okozni annak a kutyá­nak még akkor sem lett volna szabad, ha belépti­ díjat fizetett volna is. Az öleb persze más véleményen volt; úgy gondolkozott, hogy ha joga és módja volt a páholyból lebukfenetezni, mert ne volna joga oda visszaugrani is. Meg is próbálkozott vele, (a magas ugrásban jó iskoláról tevén tanú­ságot) de kudarczot vallott. Szerencsét próbált hát két szép hölgy páholyánál, majd meg a kövér közjegyző úr családi páholyába iparkodott magát bekebelezni, aki ez egyszer maga is meg­óvást kapott a kellemetlen vizit ellenében a magas páholy­fal által. A publikum egy része nagyon mél­tatlankodott az ostromot intéző kutya ténykedése miatt, a másik része jól mula­tott rajta. A legkomolyabb férfiak arcza is mosolyra kerekedett, mikor a páholy egyik bájos kisasszonya önfeledten kiál­totta el magát, hogy:­­Juj!“, — megijed­vén a fakószőrű öleb „magas ugrásaitól.“ E­közben Steinheim követ elfelejtette a szerepét, egy kukkot se tudott szólni, s míg ő bámult, a publikum kaczagott az est hősén, a fakószőrű öleben. A hangos derültség egyre fokozódott, a mikor magasratörő pathoszszal mondott szavai közepett Lajos király kardszijja el­szakadt s kardja vízszintesen himbálódzott ide s tova, kellő zavarba hozván a királyt. A szerepbeli kis- és nagykopjai Kopjai Imrével együtt az előadás se tudott „tekin­télyre“ vergődni. Figyelmünket lebilincselik a szereplő történeti nagy alakok és Nagy Lajos s korának dicső eseményei látományként tünedeznek fel előttünk. Az égő szerelem s az anyakirályné tiltakozása okozta lelki kin kettős érzete győtri Lajos királyt. . . A karzatról mennybéli ropogás, recs­­csenés hallatszik. A páholyba kívánkozó öleb még egyre ugrándozik és koppanva zuhan a padlóra, körülöttem sziszegő neve­tés, hangos megjegyzések oszlatják el Jan­ 21-ikén ez történt: Fogarason Dombora János magyar embert egy huszártiszt kutyakorbácscsal megverte, amiért Dombora egy vendéglőben, ott a huszártiszt hallatára a Kossuth­­nótát elhúzatta. 22- ikén: Kőrösréven egy állami tanító magyar búcsúztatót akart mondani a jó szomszédja fiának koporsója felett és ezért Sipos István pópa (görög kath. lelkész) előlépett s úgy összevesszen a gyászgyülekezetnek többségben levő magyar részével, köztük ter­mészetesen első­sorban a tanító­val, hogy még a koporsó fedelét is döngették dühökben a magyar és idegen érzelmeken osztozkodó halottkörüliek. 23- ikán: Budapesten gyűlé­­seztek a hordárok és maga a fő­láziám felhőképeit. Lajos király most vezeti a mellékterembe a karjára támaszkodó anyját . . — Oh anyám! anyám! mily boldogta­lan vagyok — szól a keserűség hangján. A fakószőrű kutyácska síró nyöször­gésével demonstrálta, hogy ő is boldogtalan . És a publikum inkább neki hitt, mint Lajos király személyesítőjének. Az udvari vígjáték négylábú dilettánsa sikeresen működött közre bár, de úgy , mint ő nem jutott a páholyba, a közönség sem jutott komolyságra. Mindazonáltal sikerült a királynak megházasodni. Kíváncsiságunk ki volt elé­gítve. Kiki látta, a­hogyan „A király háza­sodik“ — a színházban. Mikor előadás után hazamentem háziasszonyomnak referálnom kellett az estről, amelynek főleg négylábú szereplő hőse annyira tetszett neki, hogy újévi ajándékul egy szép „pindzsi kutyát“ meg egy pár bársony papucsot ajándékozott nekem. Azóta minden új esztendőkor meg akarok házasodni, de mindig csak az aka­ratnál rekedek, a­míg lassan kint megfakul, elkopik­­a papucs, én meg megöregszem a drága pindzsimmel együtt. Adj a tótnak szállást... Nemzetiségiek! Hazám idegen fajai! Kiszakitok nemzetem törté­netéből hét lapot és bejeg­yzem­ abba hét napnak történetét. Bejegy­zett hét folyó napot, minden válo­gatás nélkül. A világ folyásából, az évek, az évtizedek, a századok rohanásából egy röpke rövidséges időt,­­ egy csöppet a tenger vizé­ből. Ezerkilenczszázkettő, június

Next