Kecskeméti Ellenőr, 1905. április (4. évfolyam, 193-197. szám)
1905-04-02 / 193. szám
2. oldal. tünkbe mi a lerakott gúlákat s álljon a nép a küzdők első hadsorába. Győzni fogunk, mert győznünk kell, mert velünk az igazság. S mert a korszellem, mely a mi ügyünk igazságát hirdeti, erősebb a gyönge földi hatalmasoknál. Kecskeméti Vilmos: POLITIKA. Bizonytalanság. A politikai helyzetben ez ideig még nem történt semmi döntő fordulat. A mi hít nap nap után felmerül, mind merő találgatás szülöttje. A legújabb kombináció szerint Andrássy Gyula gróf ismét hajlandóságot mutat kabinetalakításra a szövetkezett ellenzék programmja alapján, de a katonai kérdések kikapcsolásával. Ennek ellenében a hadügyi kormány 2 évre lemondana az újonclétszámemelésről és a hadügyi költségek tervbe vett szaporításáról. Kossuth Ferencnek egy tegnapi nyilatkozata az alku útját egyengeti, de mindenfelé rossz vért csinál. A kibontakozást előreláthatólag csak a jövő hét hozza meg. Színházi évad után: Kecskemét, április 1. (kv.) Kövessy Albert színigazgató nem barátja a sablonnak. Az idei színi évadot is jóval előbb zárta le a sablonos virágvasárnapnál. Igaz, hogy a város színházi tűzbiztosítási kötvényének, valamint különösen a színházlátogató közönség részvétlenségének is volt része az évad megrövidítésében, de hát ez utóbbi körülmény az utolsó évtizedben annyira belevág a kecskeméti színházi viszonyok sablonos természetrajzába, hogy szinte üres szalmacséplés számba menne e körülmény mérvének, okának és jelentésének újra és újra való boncolgatása. Kecskemét város lakossága nem vérbeli színházi közönség, ennyi elvitathatlan tény. Nem szórakozásból, hanem inkább csak divatból jár színházba. Szellemi életében a színház nem szerepel föltétlen szükséglet gyanánt; innen van, hogy alig változik társas életünknek képe, ha nyitva a színház, ha bezárult. A mi közönségünket nem neveli a színház, nem is akarja magát tőle neveltetni. Közönyösen fogadja a repertoirt s bírálata e részben mindössze annak megfigyelésében merül ki, vájjon nem oktrojál-e a műsor ugyanegy darabot kétszer a nyakába. A színre került daraboknak számát olvassa és nem értékük szerint taksálja őket. Vagy ha értékelésre adja fejét, zsinórmértékül nem az előadott darabok irodalmi-művészeti súlyát használja egyik vagy másik színházi est jelentőségének mérlegelésénél, hanem kizárólag a legújabb darabok színtehozásának számadataiból építi meg — nem isannyira a színtársulat működésére, mint inkább a színigazgató ambitiójára vonatkozó — véleményét. Ilyen körülmények között valósággal herostratétt munkára kénytelen a kecskeméti színigazgató, hogy a közönséget is kielégítse s a magasabb művészeti szempontokat se csapja el végkép magától. Kövessy Albert öt éves kecskeméti színigazgatói működése e művészi becsvágyat és a jogosult financiális érdekekeket egyformán megőrlő munkában telt el. — Valahányszor művészi tudását és becsvágyát követte, cserben hagyta a közönség támogatása. S amikor közönségünk színházi érettségi fokának színvonalára ereszkedett alá, szemben találta magát a nagyképűség rosszindulatú sopánkodásaival. Most öt esztendő után, amikor úgy is végkép búcsút mondott a kecskeméti színháznak s igy az érdekeltségnek még látszatától is menten szólhatunk működéséről, — bevalljuk őszintén: bizonyos csutálattal néztünk föl erre a tetőtől talpig tökéletes színházi emberre. Mennyi egészséges művészi gondolattal jött ebbe a városba, mennyire meg tudta őrizni művészi idealizmusának tisztaságát a mi lehetetlen színházi viszonyaink között is s mennyi önmegtagadással viselte a malomkő sorsát, inkább anyagi érdekeit hanyagolva el, semhogy megcsalta volna művészi álmait ! Valljuk be nyíltan: ebben a rettenetes alternatívában egészen a saját egyéni erejére volt utalva. Nem támogatta őt küzdelmes munkájában sem a helyi értelmségnek az az elenyészően csekély része, amelynek megvolt az intelligenciája, hogy megértse művészi törekvéseit, — az ízlése, hogy kellőkép értékelje és méltányolja, — s a tekintélye, hogy a helyi társadalom egyébb rétegeit is megnyerje az igazgató művészi céljainak, úgy, hogy a zsebe is megtalálja jogosult számítását. S nem támogatta őt illő módon a helyi sajtó sem — peccatur intra muros et extrát —, amely csak bírálni szokta, de méltányolni ritkán ; papiros-lármát csapott, ahelyett, hogy négyszemközt irányította volna jóindulatú tanácsokkal; a kritikus urak személyes marakodás közben mindig „csak azért is“ ütötték, vagy dicsérték a direktort, mert egyik vagy másik „ellenkritikussal” két percnyi bizalmas, vagy bizalmatlan beszélgetésben látták. Hogy bírta ki mégis a kecskeméti öt évet, megfejthetlen rejtély marad. S hogy ezer akadály között is megszólaltatta színpadán a dráma és a zeneköltés halhatatlan klassikusait, mindig figyelemre méltó, értékes előadásban, — hogy e mellett lelkiismeretes műgonddal és áldozatkészséggel lépést tartott a modern szinműirodalom fejlődésével s öt éven keresztül anyagi erejét, a kecskeméti közönség támogatási készségét messze fölülhaladó színtársulatokat szervezett s tartott fönn nehéz körülmények között, mind olyan érdemek, amiket majd csak később — a rezsimje után következendő színtársulatok szolgáltatási képességeivel való összehasonlítás révén — fognak méltányolni és Dezsőit tegnap szomorúnak láttam. Láttam, hogy a távolból néz reám. Mintha nem mert hozzám közeledni, én mentem feléje, így aztán kénytelen volt táncra hívni. Dezső tetszik nekem, susogta a kis könyv. Xéni még mélyebben elpirult. Tánc közben reszketni éreztem a kezét kezemben, amint láttam, hogy virágaim tetszenek neki, adtam neki egy rózsát. Ebben nincs semmi rossz. Nincs, nincs, Xéni. És mikor a virágot átvette, az ajkai közvetlen közelében voltak az újaidnak és egy kissé megcsókolta. Abban csak nincs semmi rossz ismételte Xénia. Oh persze nincs ! Ellenkezőleg Dezső pompás férj lenne. Pompás ember, Susogta néni ábrándozva. Hirtelen csikorgott az ajtó s a szoba leány lépett be. A táncrend gyorsan a vánkos alá surrant s elrejtőzött a hófehér csipkefodrok közt. KECSKEMÉTI ELLENŐR 1905. ápilis 2. Igazán szerették egymást. Palota. Móczár Pál és Kovács János — a falu két első gazdája — éppen egymás tenyerébe csaptak mikor megkondult az estéli harangszó. Egyszerre húzták meg mind a két templomban és a tornyok felöl hullámzó mély szomorú hang egybe olvadva terjedt tovább. Megemelték a kalapjukat s aztán egyik jobbra, a másik balra megindultak lassan, elgondolkozva. Kovács Jánosnak egyetlen fia, amannak egyetlen leánya. A gazdaságuk is egymás szomszédságában volt s a fiatalokat mintha egymásnak teremtette volna az Isten. Móczár Pál már régen tisztában van vele, hogy mért talál leánya dolgot a kerítés mögött, ha Kovács Pista fütyürészve hazatér és a nagysokára előbújó leánynak rejtett nevetéssel simítgatja a fejét: meg lesz kis leányom minden. — Mi lesz meg ? kérdé pirulva a fiatal leány. — Hát a lakodalom. Szólt már a Pista apja is felőle. A leánynak boldogságtól ragyogó arcán mégis végig futott egy könnycsepp, érzékeny lelke, amely örömtelen, beteges gyermeksége, dédelgetett élete közben vált ilyenné, mintha megsejtette volna, hogy a szeretett férfi sohasem tud majd egész szívet adni neki. Mintha félt volna a jövőtől, mely a percben olyan káprázatosan ragyog rá, az apja szavain keresztül. A köténye sarkával feláztatta arcáról azt a könnyet, aztán mintha felhőkön áttörő napsugár, nevetés reszketett át a szemein. Csak azt mondta, ahogy átölelte az öreget: — Az Isten áldja meg érte édesapámat . . . . . . Voltaképen leánya miatt békült meg szomszédjával Móczár Pál. Sokáig hordta szivében a szálkát, mit Kovács János vert oda. Nem bírta egyhamar elfelejteni neki, hogy volt idő — persze régen — mikor felesége rajta felejtette a szemét, mikor a daliás férfi elfelejtette a maga asszonyát, bölcsőben ringó kisfiát és titokban átosont ő hozzájuk. — Senki nem tudta, senki nem látta, csak maga Móczár Pál érezte néha úgy, mintha a felesége dereka körül fonódott már annak a karja is . . . Azóta sok jó és rossz esztendő elmúlt, mind a két asszony ott fekszik a temetőben, mindeniknek virágos a hantja. Egymás mellett fekszenek békén, csendesen, nem hullik le hozzájuk a gyermekeik szívének dobogása. S ha lehallanék is ? Ők akkor is csak mozdulatlanul, összeszorított ajkakkal aludnának tovább . . . Mikor harangszó után hazatért a fiú is, Kovács János maga mellé hívta. Ott dülleszkedett a lócán, a tornác végén. —