Kecskeméti Ellenőr, 1905. április (4. évfolyam, 193-197. szám)

1905-04-02 / 193. szám

2. oldal. KECSKEMÉTI ELLENŐR 1905. ápi/ is 2. zünkbe mi a lerakott gúlákat s álljon a nép a küzdők első hadsorába. Győzni fogunk, mert győznünk kell, mert ve­lünk az igazság. S mert a korszellem, mely a mi ügyünk igazságát hirdeti, erősebb a gyönge földi hatalmasoknál. Kecskeméti Vilmos. POLITIKA. Bizonytalanság. A politikai hely­zetben ez ideig még nem történt semmi döntő fordulat. A mi hir nap nap után felmerül, mind merő találgatás szülöttje. A legújabb kombináció szerint Andrássy Gyula gróf ismét hajlandóságot mutat kabinetalakitásra a szövetkezett ellenzék programmja alapján, de a katonai kérdé­sek kikapcsolásával. Ennek ellenében a hadügyi kormány 2 évre lemondana az ujonclétszámemelésről és a hadügyi költ­ségek tervbe vett szaporításáról. Kossuth Ferencnek egy tegnapi nyilatkozata az alkú útját egyengeti, de mindenfelé rossz vért csinál. A kibontakozást előrelátható­lag csak a jövő hét hozza meg. Színházi évad után. Kecskemét, április 1. (kv.) Kövessy Albert színigazgató nem barátja a sablonnak. Az idei színi évadot is jóval előbb zárta le a sablonos virágvasárnapnál. Igaz, hogy a város színházi tűzbiztositási kötvényének, vala­mint különösen a színházlátogató közön­ség részvétlenségének is volt része az évad megrövidítésében, de hát ez utóbbi körülmény az utolsó évtizedben annyira belevág a kecskeméti színházi viszonyok sablonos természetrajzába, hogy szinte üres szalmacséplés számba menne e kö­rülmény mérvének, okának és jelentősé­nek újra és újra való boncolgatása. Kecskemét város lakossága nem vér­beli színházi közönség: ennyi elvitathat- lan tény. Nem szórakozásból, hanem in­kább csak divatból jár színházba. Szel­lemi életében a színház nem szerepel föltétien szükséglet gyanánt; innen van, hogy alig változik társas életünknek képe, ha nyitva a színház, ha bezárult. A mi közönségünket nem neveli a színház, nem is akarja magát tőle neveltetni. Közönyö­sen fogadja a repertoirt s bírálata e rész­ben mindössze annak megfigyelésében merül ki, vájjon nem oktroyál-e a műsor ugyanegy darabot kétszer a nyakába. A színre került daraboknak számát olvassa és nem értékük szerint taksálja őket. — Vagy ha értékelésre adja fejét: zsinór- mértékül nem az előadott darabok iro­dalmi-művészeti súlyát használja egyik vagy másik színházi est jelentőségének mérlegelésénél, hanem kizárólag a legújabb darabok szinrehozásának számadataiból épiti meg — nem is -annyira a színtársulat működésére, mint inkább a színigazgató ambitiójára vonatkozó — véleményét. Ilyen körülmények között valósággal herostrate8Í munkára kénytelen a kecs­keméti színigazgató, hogy a közönséget is kielégítse s a magasabb művészeti fzempontokat se csapja el végkép magá­tól. Kövessy Albert öt éves kecskeméti színigazgatói működése e művészi becs­vágyat és a jogosult financiális érdeke­keket egyformán megőrlő munkában telt el. — Valahányszor művészi tudását és becsvágyát követte: cserben hagyta a közönség támogatása. S amikor közönsé­günk színházi érettségi fokának színvo­nalára ereszkedett alá: szemben találta magát a nagyképűség rosszindulatú so- pánkodásaival. Most öt esztendő után, »mikor úgy is végkép búcsút mondott a kecskeméti színháznak s igy az érdekeltségnek még látszatától is menten szólhatunk műkö­déséről, — bevalljuk őszintén: bizonyos csutálattal néztünk föl erre a tetőtől tal­pig tökéletes színházi emberre. Mennyi egészséges művészi gondolattal jött ebbe a városba, mennyire megtudta őrizni művészi ideálizmusának tisztaságát a mi lehetetlen színházi viszonyaink között is s mennyi önmegtagadással viselte a malomkő sorsát: inkább anyagi érdekeit hanyagolva el, semhogy megcsalta volna művészi álmait 1 Valljuk be nyíltan: ebben a rettene­tes alternatívában egészen a saját egyéni erejére volt utalva. Nem támogatta őt küzdelmes munkájában sem a helyi ér­teim ségnek az az elenyészően osekély része, amelynek meg volt az intelligen- tiája, hogy megértse művészi törekvéseit, — az ízlése, hogy kellőkép értékelje és méltányolja, — s a tekintélye, hogy a helyi társadalom egyébb rétegeit is meg­nyerje az igazgató művészi céljainak, úgy, hogy a zsebe is megtalálja jogosult szá­mítását. S nem támogatta őt illő módon a helyi sajtó sem — peccatur intra muros et extrái —, amely csak bírálni szokta, de méltányolni ritkán ; papiros-lármát csapott, a helyett, hogy négyszemközt irányította volna jóindulatú tanácsokkal; a kritikus urak személyes marakodás köz­ben mindig „csak azért is“ ütötték, vagy dicsérték a direktort, mert egyik vagy másik „ellen-kritikussal* két percnyi bi­zalmas, vagy bizalmatlan beszélgetésben látták. Hogy bírta ki mégis a kecskeméti öt évet: megfejthetlen rejtély marad. S hogy ezer akadály között is megszólaltatta színpadán a dráma és a zeneköltés hal­hatatlan klassikusait, mindig figyelemre méltó, értékes előadásban, — hogy e mel­lett lelkiismeretes műgonddal és áldozat­készseggel lépést tartott a modern szin- műirodalom fejlődésével s öt éven keresz­tül anyagi erejét, a kecskeméti közönség támogatási készségét messze fölűlhaladó színtársulatokat szervezett s tartott fönn nehéz k irülmónyek között: mind olyan érdemek, amiket majd csak később — a re- zsimje után következendő színtársulatok szolgáltatási képességeivel való összeha­sonlítás révén — fognak méltányolni és Dezsőit tegnap szomorúnak láttam. Láttam, hogy a távolból néz reám. Mintha nem mert hozzám közeledni, én mentem feléje. így aztán kénytelen volt táncra hívni. Dezső tetsztk nekem, susogta a kis könyv. Xéni még mélyebben elpirult. Táncközben reszketni éreztem a ke­zét kezemben, amint láttam, hogy virá­gaim tetszenek neki, adtam neki egy ró­zsát. Ebben nincs semmi rossz. Nincs, ninrs, Xéni. És mikor a vi­rágot átvette, az ajkai közvetlen közelé­ben voltak az újaidnak és egy kissé megcsókolta. Abban csak nincs semmi rossz is mételte Xénia. Oh persze nincs I Ellenkezőleg 1 Dezső pompás férj lenne. Pompás ember, Susogta Xéni áb­rándozva. Hirtelen csikorgott az ajtó s a szoba leány lépett be. A táncrend gyorsan a vánkos alá surrant s elrejtőzött a hófehér osipkefod- rok közt. Igazán szerették egymást. Paléta. Móczár Pál és Kovács János — a falu két első gazdája — éppen egymás tenyerébe csaptak mikor megkondult az estéli harangszó. Egyszerre húzták meg mind a két templomban és a tornyok fe­löl hullámzó mély szomorú hang egybe olvadva terjedt tovább. Megemelték a ka­lapjukat s aztán egyik jobbra, a másik balra megindultak lassan, elgondolkozva. Kovács Jánosnak egyetlen fia, amannak egyetlen leánya. A gazdaságuk is egy­másszomszédságában volt s a fiatalokat mintha egymásnak teremtette volna az Isten. Móczár Pál már régen tisztában van vele, hogy mért talál leánya dolgot a kerítés mögött, ha Kovács Pista fütyü- részve hazatér és a nagysokára előbújó leánynak rejtett nevetéssel simitgatja a fejét: meg lesz kis leányom minden. — Mi lesz meg ? kérdé pirulva a fiatal leány. — Hát a lakodalom. Szólt már a Pista apja is felöle. A leánynak boldogságtól ragyogó arcán mégis végig futott egy könnycsepp, érzékeny lelke, a mely örömtelen, beteges gyermeksége, dédelgetett élete köz­ben vált ilyenné, mintha megsejtette volna, hogy a szeretett férfi sohasem tud majd egész szivet adni nehi. Mintha félt volna a jövőtől, mely a percben olyan káprázatosán ragyog rá, az apja szavain keresztül. A köténye sarkával feláztatta arcáról azt a könnyet, aztán mintha fel­hőkön áttörő napsugár, nevetés reszketett át a szemein. Csak azt mondta, a hogy átölelte az öreget: — Az Isten áldja meg érte édes apámat . . . . . . Voltaképen leánya miatt békült meg szomszédjával Móczár Pál. Sokáig hordta szivében a szálkát, mit Kovács János vert oda. Nem bírta egyhamar elfelejteni neki, hogy volt idő —• persze régen — mikor felesége rajta felejtette a szemét, mikor a daliás férfi elfelejtette a maga asszo­nyát, bölcsőben ringó kis fiát és titokban átosont ő hozzájuk. — Senki nem tudta, senki nem látta, csak maga Móczár Pál érezte néha úgy, mintha a felesége de­reka körül fonodott már annak a karja is . . . Azóta sok jó és rossz esztendő elmúlt, mind a két asszony ott fekszik a temetőben, mindeniknek virágos a hantja, Egymás mellett fekszenek békén, csende­sen, nem hallik le hozzájuk a gyermekeik szivének dobogása. S ha lehallanék is ? Oh akkor is csak mozdulatlanul, össze- szoritott ajkakkal aludnának tovább . . . Mikor harangszó után hazztért a fiú is, Kovács János maga melle hívta. Ott dülleszkedett a lócán, a tornác végén. —

Next

/
Thumbnails
Contents