Kecskeméti Hiradó, 1913. szeptember-december (1. évfolyam, 1-14. szám)
1913-09-29 / 1. szám
2. oldal. — 1. szám. Kecskeméti Híradó 1913. szeptember 29. Törekvéseink. Amidőn a Kecskeméti Nemzeti Munkapárt azon célok szolgálatára, amelyeket úgy egész hazánk, mint szűkebb honunk, Kecskemét érdekében is fekvőknek tart, a sajtó fegyvereit is felhasználni kívánja és az új orgánum szíves támogatására kéri mindazokat, akik úgy látják, hogy céljaink megérdemlik a követést, törekvéseink a melléjük állást, akkor ebbeli eljárása alig szorul igazolásra. Menteni inkább azért kellene magunkat, hogy miért csak most tesszük ezt ? Miért engedtünk esztendőket múlni anélkül, hogy a nagy Kecskemét tekintélyes számú hatvanhetes gondolkozású embereit élénkebb összműködésre igyekeztünk volna összehozni ? — Ezek azonban oly kérdések, amelyekre nem igen lehetne választ adni anélkül, hogy föl ne elevenítsünk néhány tanulságot a koalíciós kormány ideiből; mi azonban most inkább lemondunk a mentegetődzésről, mintsem oly időket akarjunk újraéleszteni, amelyekben csak egy az örvendetes: az, hogy elmúlottak. Viszont az, hogy a hatvanhetes párt, a Nemzeti Munkapárt, amely büszkén vallja magát a régi szabadelvűpárt törvényes örökösének, ma ismét megjelen Kecskemét fórumán, magában, a késedelemtől elvonatkoztatva, amint mondtuk is, nem szorul igazolásra. Mert ahogy az országos szabadelvűpárt csinált ebből a hazából harminc és néhány éven átuli kormányzása alatt modern, európai országot, úgy Kecskeméten is a szabadelvű párt volt az — leszámítva az ellenzék néhány egyénileg értékes emberét —, amely a törvényhatósági közgyűlésben a város haladásának zászlóvivője volt. S amidőn mi, ahogy eddigi pártéletünkben és most a nagy nyilvánosság előtt is azt vallottuk és valljuk, hogy ezeknek az elődöknek útja az, amelyen mi is haladni akarunk, — akkor legnagyobb részben fölmentve is érezzük magunkat az ilyenkor szokásos programmadástól. Programmunk rövid, — az ami az övéké is volt. Idehaza közremunkálni elsősorban is arra, hogy ebben a városban a lakosság boldogulását előmozdító, modern kommunális politika fogjon helyet, amely tegye félre a politikai párt- és felekezeti ellentéteket s kizárólagos feladatának a város körülményeit ugyan okos figyelembe vevő, de mindenesetre nagyszabású, a halasztást nem tűrő kívánalmakat illetőleg mennél gyorsabb kulturális haladást tekintse; odahatni, hogy a köz-, főleg a városi ügyek porondján az onnan majdnem teljesen kiszorított értelmiségnek, a kereskedőknek, iparosoknak s az intelligens munkásságnak is megadassák az őket joggal megillető szerep tudatában annak, hogy a város közgazdasági helyzete, helyt állani tudása elsősorban a lakosság zömét képező földbirtokos- és gazdálkodó osztály erőinek épségétől függ: megtalálni s diadalra vinni egy helyes mezőgazdasági politikát; küzdeni a feltünedező felekezeti ellentétek elsimításáért s a városunkban eddig, századokon át, zavartalan békés egyetértés fentartásáért, mert abban a meggyőződésben vagyunk, hogy ily városban, ahol a különböző felekezetek annyira össze vannak forrva, házasodva, ahol a felekezeti reciprocitásnak oly sok jellemző s tiszteletben tartott hagyománya él, ott ha vannak is félreértések, azok csak rövid idejűek lehetnek tömöríteni széttagolt társadalmunkat, hogy társadalmi úton is megoldható legyen sok oly kívánság, amelynek teljesedésbe mentét eddig összetett kezekkel mindig csak az államtól és a várostól vártuk, maiglan hiába. Az országos politika kérdéseiben pedig nyíltan állást foglalni a 67-es alap mellett, mint amelyen a nemrég múlt idők tanúságai szerint is egyedül építhető fel Magyarország jövendője, — ezen az alapon azonban szüntelenül dolgozni, dolgozni kitartással, nem hajszolva csalfa ábrándokat, de nem engedve jogainkból sem; nem vinni az erőket az elérhetetlen célokért való úgyis hiába küzdés elfecsérlésébe, de okos munkával ápolni és nagyra növeszteni őket s amikor kell: kikövetelni általuk a nemzeti fejlődés lehetőségeit; munkálni a magyar nemzeti állam s a demokratikus haladás kiépítésén, szem elől sohsem vesztve a nemzeti ideálokat, de nem tartva okvetlenül eszménynek mindent, amit a demagógia annak keresztelt el. . . . Kérjük mindazokat, akik e, szemünk előtt lebegő célokat helyeseknek, az érettük való küzdést érdemesnek tartják, hogy munkánkban bennünket támogatni szíveskedjenek. MEGFIGYELÉSEK. Irta: özv. Pócsy Györgyné. 1. Újságírás hajdan. Bár sok mindent visszasírhatunk azokból a régi jó időkből, — elmondhatjuk mi öregek nagyon sokszor, hej de sokkal jobb volt régen! — mégis van, amit be kell látnunk, hogy most jobb! — ilyen többek közt az újságírás. Itt már el kell ismernünk azt az óriási haladást, mely szinte ámulatba ejti az embert, ha csak egy 25—30 év előtti újságot a kezébe vesz. Az a naivitás, az a bátortalan félszegség mely csaknem minden cikket jellemez, igazán megmosolyogni való a modern ember előtt. Különösen áll ez a vidéki hírlapokra. Teremtem, mennyi zöldség, mennyi éretlenség, sőt ízléstelenség. Egy-egy báli tudósítás például, hol csupa „tündérek“ „hableányok“ „angyalok“ lejtették a csárdást „arany ifjúságunk deli csapatával“, — még azzal is beszámolt a tudósító, ki volt a bálkirálynő sőt egy időben a „legjobb csárdás táncosnő“ címet is úgy osztogatták. Ez után a hű referáda után rendesen következett még egy tárca is a bálról. Ezt már a szerkesztőség legszellemesebb tagja írta, mert nem volt ám kismiska egy ilyen tárcát megszerkeszteni. Szójátékot a jelenlevők nevéből, gyöngéd célzások az ifjú párok egymás iránti érdeklődésére, mikor a bájos tündér sóos könnyeket hullatott, mert a szabója későn érkezett — a ruhával, (itt két udvarló neve rejlett a szavak között) — vagy a szigetrózsája hódította meg ragyogó szépségével még a legszelesebb ifjút is. Ilyen és ehhez hasonló szellemi szikrák tüzelték a közönség kíváncsiságát. Az sem utolsó dolog volt, mikor egy nem túlságosan sikerült jogász bál után az elkeseredett bál elnök, ki tollforgató is volt (sőt még ma is az) nem azokról emlékezett meg, akik jelen voltak, hanem azon kesergett báli tudósításában „hogy is sikerült volna ez a bál, mikor a doktorok, patikáriusok előre lemondtak róla! „Ugyanis négy gyógyszerész és egy doktor leány volt az akkori bálozók között, kik ez alkalommal mind elmaradtak. Egyik politikai egylet pedig, melynek mulatságai nem nagy népszerűségnek örvendettek, minden bálja és estélye után kijelentette, hogy az intelligencia mind ott volt. Ezzel vélte sújtani a távollevőket. Azután a versek Hozzá, és mindig csak Hozzá, — vagy még a szegény Hazához, e kettőért minden költő okvetlen megakart halni s ezt dagályos és hangzatos frázisokkal kellett az imádott Ő és a publikum tudtára adni. Egy leleményes fantáziájú ifjú egyszer imádottja hajfonatára szerette volna magát fölkötni, s ott halni meg. Ma valószínűleg adysta lenne, s eszméje visszhangra lelne a nyugatistáknál, s akkor szegényt kinevették . . . Voltak aztán alkalmi tárcák, jótékony bazárokról, ünnepekről. Például a híres húsvéti piros tojások, mely majdhogy párbajjal nem végződött. Egy maliciózus fiatal ember, ki az irodalom berkeiben is tartózkodott, megírta az akkori szereplő ifjúságról, hogy ki, milyen húsvéti tojást kapott, de ez a tárca még az akkori ízlést is megbotránkoztatta s egyik érzékeny mama, a leánya udvarlójától kérte számon, ez ízléstelen dolog históriáját Persze lett kimagyarázkodás, visszaszívás, ami mindig többet ront a dolgon, úgy hogy ITM .............. ■ ^ Nlennüm a* Tisztelettel értesítem a n. é. közönség « . . . a r 4 i 4 j 4 éhség! mióta get, hogy kényelmi szempontból külön falatozó osztályt rendeztem be, melyet külön asztalkákkal és székekkel szereltem fel. — Bármely időszakban kaphatók és a helyszínen fogyaszthatók. Mindennemű konzerv halak és felvágott különlegességek, francia és angol sütemékülöti fülüdő osztályt nyék, mindennemű színházi édességek a legjutányosabb árban kaphatók. — Kérem a n. é. közönség —“ fBlldBZBtt bs. — szives pártfogását és meggyőződését tiszta és pontos kiszolgálásomról. Tisztelettel: Csapó Lajos. I ■ :......... — ------- - • ... . -------- ---------------------------------------------