Kecskeméti Hiradó, 1914. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1914-01-05 / 1. szám
1914 január 5. csakugyan nem a parlamenti többségen múlik, sem azon, aki a parlament szekerét a züllöttség kátyújából kirántotta. * Emberek vagyunk, tehát tévedhetünk. Azt a tényt azonban, a halál bizonyosságával megállapíthatjuk, hogy a politikai erkölcsök elvadulása, züllöttsége, a személyes gyűlölködés, az embervadászat jobbára csak a parlamentre szorítkozott. Kavargó, zavaros hullámai a nemzet köz- és társadalmi életét nem borították el. Nem mondjuk azt, hogy az ellenzéki bloc sajtója és a hozzájuk közel álló, külső politikai érdekszövetségek csendes szemlélői voltak a parlamenti eseményeknek, lármáztak, trombitáltak lesz ők istenesen, de ez csak nyomorúságos egér cincogás volt, az országgyűlési nagyarányú macskazenéhez képest. Szóval az ellenzék blokádja, amellyel a többséget és a kormányt körülzárolta, az úgynevezett „alkotmányvédelem“ a nemzetet hidegen hagyta, de mégis megmozdította a közlelkiismeretet is. A törvényhatóságok egymásután hozták ítéleteiket, amelyek a kormány számára bizalmat és elismerést, az „alkotmányvédő“ ellenzék részére lesújtó kritikát és elítéltetést tartalmaztak. 0 tempóra 10 méres! Még Andrássy Gyula gróf vármegyéje is a kormány mellé állott. Kuruc Nagy György köztársasági vezér városa pedig, nagy lelkesedéssel választotta díszpolgárává Tisza István grófot. Akiknek kedvük és gusztusuk van hozzá letagadhatnak mindent, letagadhatják a csillagokat az égről, csak azt nem tagadhatják le, hogy a közvélemény az ellenzéktől elfordult, és hogy ebben a küzdelemben Tisza István gróf és a parlamenti többség mellé sorakozott. * Töredelmesen megvalljuk, hogy pogány hitetlenség szállotta meg lelkünket. Nem hiszünk ugyanis a politikai augurok jóslataiban. Még akkor sem, ha az égi hatalmak által megihletett augur szerepére, oly tiszteletreméltó egyéniség vállalkozik, mint a felső kerület országgyűlési képviselője. A már többizben, de mindig tisztelettel említett karácsonyi cikkben foglaltatnak jóslatszerű nyilatkozatok hazánk belső viszonyaira vonatkozólag és szólnak e képen: „Mindenki érzi, akinek érzéke még teljesen el nem tompult, hogy csend van ugyan, de fülledt a levegő, talán már távoli villámlás is látszik, sejtjük, hogy valami rendkívüli események következnek be, várjuk a fordulatot, de aggódunk és félünk is a jövőtől, mert nem tudjuk, mit rejt méhében.“ Mindenekelőtt lelkiismeretes, szigorú vizsgálat alá vetettük érzékeinket és miután meggyőződtünk teljes épségükről és akcióképességükről, működésbe hoztuk azokat. Érzékeink segítségével megállapítottuk a következőket: A csendet, a rendet mi is tapasztaltuk, de nem csak kint az országban szanaszét, hanem jóórában legyen mondva, még a delegációban, sőt talán a parlamentben is. A levegő fülledtségét nem éreztük, ellenben tele tüdővel szívtuk azt az üdítő, friss légáramlatot, amelyet a bilincseitől megszabadult parlament szabad mozgása támasztott. A haragos egek távoli villámait sem láttuk. Láttuk és látjuk ellenben a haladást, a fejlődő, a pezsgő életet, amely diadalmas előretörésében nem várhatja az in integrum restituciót, hanem halad minden akadályokon keresztül, a maga útjain. A fordulatot mi is várjuk, de nem aggódunk és nem félünk a jövőtől, mert amivel terhes a jövendő méhe, nem lehet rosszabb annál, amit politikai életünkben, a közelmúlt időkben már csaknem megszoktunk. A próféták kora lejárt, mert már megszületett a Messiás és most is beteljesednek az írás szavai, mert megvagyon írva: „Nemo próféta in patria sua.“ íródeák. Kecskeméti Híradó 1. szám. — 3. oldal. Néhány újabb szó a borközraktárról. A „K. L.“ tegnapi számában „Egy szőlősgazda“ reflektál azon mozgalomra, melyet Bíró Antal munkatársunk cikkeivel egy állami borközraktárnak városunkban való felállítása iránt indítottunk. A „K. L.“ közleményének megjelenésekor „A borközraktár“ című vezető cikkünk már ki lévén nyomatva, csak a jelen keretben van módunkban laptársunk fejtegetéseire választ adni. Közös célokra török barátok: e szellemben üdvözöljük a cikkírót. Cikkére azonban megjegyzéseink vannak. Mindenek előtt védelmébe veszi az „Egy szőlősgazda“ a tanácsot támadásaink ellen. Hát városi tanácsot soha se támadjanak erősebben s kevesebb igazsággal, mint mi tettük, akkor igen jó lesz! Továbbá egy közigazgatási hivatal, melynek ezerszálú teendői vannak, csak nem oly tökéletes, nem oly „noli me tangere“, hogy arról csak dicsérőleg szabadjon nyilatkozni, bírálatot azonban bármily szolid formában se legyen megengedve róla kockáztatni. Elismertük s elismerjük most is készséggel, hogy a tanács eljárt a múltban a borközraktár érdekében, de hogy annak sikere nem lett s hogy újabban az akció is abbamaradt, az talán senki által kétségbe nem vonható. Ily körülmények közt kívántuk mi magukat az érdekelt szőlősgazdákat megmozgatni. Ha megmozdulnak s tesznek az ügyben a magok javára, az mindenkép nagyon jó, de ha épen jónak látják nem tenni, bennünket az is — bár nagyon sajnálnák — kevéssé érint. Akarata ellen boldogítani senkit sem lehet: ez oly régi dolog, mint a paradicsomkert. Ám a „K. L.“ cikkírója a borközraktárról megjelent közleményeink íróját személyében is megtámadja. Ezt, mint egy közgazdasági cikknél megkívántat a tárgyilagosság ellentétét, szintén nem lehet helyeselnünk. Mikor valaki a köznek kétségtelenül jót akar s abban fárad, s mégis oldalba ütik kicsinyes okokból, az ugyan magyar divat, de nem jó divat. Ami a cikkíró kritikai reflexióit illeti a kis szőlősgazdák mai helyzetéről, a borközraktár várható eredményeiről s az akcióra való felhívás aláíróiról, már bocsánatot kérünk, azok messze túlesnek az okszerűség országútján. Meggondolandó, hogy tapintatos eljárás-e egy legalább is felvirágoztathatónak látszó közgazdasági csírát a mi szegényes, fejletlen ökonomikus helyzetünkben vitriollal öntözni. A szerkesztőség. A kecskeméti "patronage-munka. A patronage-bizottság a Rabsegélyző-egylettel közös patronagetevékenység biztosítása módozatainak nevezett egylet küldöttségének megállapítása végett január 11-én d. e. 11 órakor a törvényházban, földszint 27. sz. helyiségben ülést tart. Kórház és tébolyda? Pár nap óta egy lesújtó hírt korportálnak városszerte. Először csak négyszemközt sugdosott róla pár benfentes ember, majd az ilyen titkok természete szerint mind tágabb körben lett az ismeretes, s végre az utcára került. Ez a hír pedig a következő: A polgármester legutóbb a belügyminisztériumban járt, hogy a város több fontos ügyének elintézését megsürgesse; ezek között főként a legégetőbbet, a városi kórházra adandó államsegély kérdését. Tudakozódásai közben elszomorító választ kapott először az illetékes ügyosztály főnökétől, majd magától a belügyminisztertől is. Ezen válaszok lényege az, hogy az általános pénzdrágaság s az állam nyomasztó anyagi helyzete nem engedi meg a kormánynak azt a fényűzést, hogy egyetlen várost — legyen bármelyik is az — egyszerre két hatalmas és sokba kerülő intézménnyel gazdagítson, akármennyire közszükségletet jelentsen is azon bizonyos közintézmények szaporítása illetőleg azon bizonyos városnak istápolása. Más szóval a polgármestert azon alternatíva elé állították, hogy válasszon Kecskemét városa, melyiket szeresse: az állami tébolydat-e vagy az emelendő közkórházra fél millió korona állami segítséget. Valóban olyan ez a kérdés, mint amilyen elé az éhes és fázó cigányt állították: „Mit akarsz inkább, enni-e vagy melegedni ?“ A mi válaszunknak nem szabad lényegben az adomabeli cigányétól különböznie : mi mind a kettőt kívánjuk. Egyikhez városunk közegészségi viszonyainak regenerálódása, a másikhoz városunk erős fejlődése s fontos anyagi érdekünk fűződik. Kórházunk nemcsak hogy céljának nem felel meg már évtizedek óta, hanem szégyenfoltja is városunknak. A múltakról nem akarok kegyeletlenül szólni, de a város vezetőségét — a főorvos kivétetik — aligha terheli bármely más ügyben is annyi késedelem, mint a kórház kérdésében. Cifra bérház ide, cifra bérház oda, de a kórháznak kellett volna mindenek között az elsőnek lenni: a kórház még az iskolánál is kulturabb intézmény s annak nem lett volna szabad semmi körülmények között egy városszépítési epizód után következnie. A kórház tehát múlhatatlanul, halaszthatatlanul és legsürgősebben fölépítendő, mert még magyar közigazgatási fogalmak szerint is hosszú az a 15 év, amennyi idő óta legalább is állandóan napirenden van. A kórházra kilátásba helyezett fél milliós államsegítségről tehát lemondanunk semmi áron nem szabad, mert akkor kórházunk felépítésének ügye ismét évekre eltolódik, ami eltekintve az emberanyagban bekövetkező fölbecsülhetetlen további veszteségtől, anyagi károsodást is okoz a városnak, mert a kórház céljaira tetemes áron megszerzett telkek évekig kellő kihasználás nélkül maradnak. A nagy állami tébolydának városunkban való felállításához szintén a legföltétlenebbül ragaszkodnunk kell; szerződéses jogunk van már hozzá s arról semmi körülmények között nem mondhatunk le s nem fogunk lemondani: legalább háromszázezer korona évi összegnek városunkban való elköltését s az ezzel összefüggő ipari és kereskedelmi fejlődést jelenti az, de jelenti idegenforgalmunk föllendülését, konyhaterményekben való produktivitásunk megkettőződését, egy új városrész kifejlődését, a műkerti közúti vasút múlhatatlan kiépítését, a művésztelep vajúdó kérdésének e közlekedéssel való megoldhatását, a műkért látogatottságának felvirágzását, értelmiségi osztályunknak a tébolyda orvosaival s tisztviselőivel való erős gyarapodását s mindeme fejlődések és forgalmak eredményeképp városunk vagyonosodásának s ezzel adózó képességének nem is sejtett fokozódását is. Tehát nincs más konklúzió, nem szabad másnak lenni: írni, beszélni, mozogni, újra mozogni és erősen mozogni, hogy e két roppant fontosságú intézmény városunk részére végérvényesen biztosíttassék s a legsürgősebben a megvalósulás stádiumába jusson. Videant consules, ne quid respublica detriment capiat.