Kecskeméti Hiradó, 1914. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-05 / 1. szám

1914 január 5. csakugyan nem a parlamenti többsé­gen múlik, sem azon, aki a parlament szekerét a züllöttség kátyújából kirán­totta. * Emberek vagyunk, tehát tévedhe­tünk. Azt a tényt azonban, a halál bizonyosságával megállapíthatjuk, hogy a politikai erkölcsök elvadulása, zül­­löttsége, a személyes gyűlölködés, az embervadászat jobbára csak a parla­mentre szorítkozott. Kavargó, zavaros hullámai a nemzet köz- és társadalmi életét nem borították el. Nem mondjuk azt, hogy az ellen­zéki bloc sajtója és a hozzájuk közel álló, külső politikai érdekszövetségek csendes szemlélői voltak a parlamenti eseményeknek, lármáztak, trombitáltak lesz ők istenesen, de ez csak nyomo­rúságos egér cincogás volt, az ország­­gyűlési nagyarányú macskazenéhez képest. Szóval az ellenzék blokádja, amellyel a többséget és a kormányt körülzárolta, az úgynevezett „alkot­mányvédelem“ a nemzetet hidegen hagyta, de mégis megmozdította a köz­­lelkiismeretet is. A törvényhatóságok egymásután hozták ítéleteiket, amelyek a kormány számára bizalmat és elismerést, az „alkotmányvédő“ ellenzék részére le­sújtó kritikát és elítéltetést tartal­maztak. 0 tempóra 1­0 méres! Még And­­rássy Gyula gróf vármegyéje is a kormány mellé állott. Kuruc Nagy György köztársasági vezér városa pedig, nagy lelkesedéssel választotta díszpol­gárává Tisza István grófot. Akiknek kedvük és gusztusuk van hozzá letagadhatnak mindent, letagad­hatják a csillagokat az égről, csak azt nem tagadhatják le, hogy a közvéle­mény az ellenzéktől elfordult, és hogy ebben a küzdelemben Tisza István gróf és a parlamenti többség mellé sora­kozott. * Töredelmesen megvalljuk, hogy pogány hitetlenség szállotta meg lel­künket. Nem hiszünk ugyanis a poli­tikai augurok jóslataiban. Még akkor sem, ha az égi hatalmak által meg­ihletett augur szerepére, oly tiszteletre­méltó egyéniség vállalkozik, mint a felső kerület országgyűlési képviselője. A már többizben, de mindig tisz­telettel említett karácsonyi cikkben fog­laltatnak jóslatszerű nyilatkozatok ha­zánk belső viszonyaira vonatkozólag és szólnak e képen: „Mindenki érzi, akinek érzéke még teljesen el nem tompult, hogy csend van ugyan, de fülledt a levegő, talán már távoli villámlás is látszik, sejtjük, hogy valami rendkívüli ese­mények következnek be, várjuk a for­dulatot, de aggódunk és félünk is a jövőtől, mert nem tudjuk, mit rejt mé­­hében.“ Mindenekelőtt lelkiismeretes, szi­gorú vizsgálat alá vetettük érzékeinket és miután meggyőződtünk teljes ép­ségükről és akcióképességükről, mű­ködésbe hoztuk azokat. Érzékeink segítségével megálla­pítottuk a következőket: A csendet, a rendet mi is tapasz­taltuk, de nem csak kint az ország­ban szanaszét, hanem jóórában legyen mondva, még a delegációban, sőt talán a parlamentben is. A levegő fülledtségét nem érez­tük, ellenben tele tüdővel szívtuk azt az üdítő, friss légáramlatot, amelyet a bilincseitől megszabadult parlament szabad mozgása támasztott. A haragos egek távoli villámait sem láttuk. Láttuk és látjuk ellenben a haladást, a fejlődő, a pezsgő életet, amely diadalmas előretörésében nem várhatja az in integrum restituciót, hanem halad minden akadályokon ke­resztül, a maga útjain. A fordulatot mi is várjuk, de nem aggódunk és nem félünk a jövőtől, mert amivel terhes a jövendő méhe, nem lehet rosszabb annál, amit poli­tikai életünkben, a közelmúlt időkben már csaknem megszoktunk. A próféták kora lejárt, mert már megszületett a Messiás és most is beteljesednek az írás szavai, mert megvagyon írva: „Nemo próféta in patria sua.“ íródeák. Kecskeméti Híradó 1. szám. — 3. oldal. Néhány újabb szó a borközraktárról. A „K. L.“ tegnapi számában „Egy szőlősgazda“ reflektál azon mozgalomra, melyet Bíró Antal mun­katársunk cikkeivel egy állami borközraktárnak vá­rosunkban való felállítása iránt indítottunk. A „K. L.“ közleményének megjelenésekor „A borközraktár“ című vezető cikkünk már ki lévén nyomatva, csak a jelen keretben van módunkban laptársunk fejtegetéseire választ adni. Közös célokra török barátok: e szellemben üdvözöljük a cikkírót. Cikkére azonban megjegyzé­seink vannak. Mindenek előtt védelmébe veszi az „Egy sző­lősgazda“ a tanácsot támadásaink ellen. Hát városi tanácsot soha se támadjanak erősebben s kevesebb igazsággal, mint mi tettük, akkor igen jó lesz! To­vábbá egy közigazgatási hivatal, melynek ezerszálú teendői vannak, csak nem oly tökéletes, nem oly „noli me tangere“, hogy arról csak dicsérőleg sza­badjon nyilatkozni, bírálatot azonban bármily szolid formában se legyen megengedve róla koc­káztatni. Elismertük s elismerjük most is készséggel, hogy a tanács eljárt a múltban a borközraktár érdekében, de hogy annak sikere nem lett s hogy újabban az akció is abbamaradt, az talán senki által kétségbe nem vonható. Ily körülmények közt kívántuk mi ma­gukat az érdekelt szőlősgazdákat megmozgatni. Ha megmozdulnak s tesznek az ügyben a magok javára, az mindenkép nagyon jó, de ha épen jónak látják nem tenni, bennünket az is — bár nagyon sajnál­nák — kevéssé érint. Akarata ellen boldogítani sen­kit sem lehet: ez oly régi dolog, mint a paradi­csomkert. Ám a „K. L.“ cikkírója a borközraktárról megjelent közleményeink íróját személyében is meg­támadja. Ezt, mint egy közgazdasági cikknél meg­kívántat a tárgyilagosság ellentétét, szintén nem lehet helyeselnünk. Mikor valaki a köznek kétségtelenül jót akar s abban fárad, s mégis oldalba ütik kicsi­nyes okokból, az ugyan magyar divat, de nem jó divat. A­mi a cikkíró kritikai reflexióit illeti a kis szőlősgazdák mai helyzetéről, a borközraktár várható eredményeiről s az akcióra való felhívás aláíróiról, már bocsánatot kérünk, azok messze túlesnek az okszerűség országútján. Meggondolandó, hogy tapin­tatos eljárás-e egy legalább is felvirágoztathatónak látszó közgazdasági csírát a mi szegényes, fejletlen ökonomikus helyzetünkben vitriollal öntözni. A szerkesztőség. A kecskeméti "patronage-munka. A patronage-bizottság a Rabsegélyző-egylet­­tel közös patronagetevékenység biztosítása módozatainak nevezett egylet küldöttségének megállapítása végett január 11-én d. e. 11 órakor a törvényházban, földszint 27. sz. helyiségben ülést tart. Kórház és tébolyda? Pár nap óta egy lesújtó hírt korpor­­tálnak városszerte. Először csak négyszem­közt sugdosott róla pár benfentes ember, majd az ilyen titkok természete szerint mind tágabb körben lett az ismeretes, s végre az utcára került. Ez a hír pedig a következő: A polgármester legutóbb a belügymi­nisztériumban járt, hogy a város több fon­tos ügyének elintézését megsürgesse; ezek között főként a legégetőbbet, a városi kór­házra adandó államsegély kérdését. Tudako­zódásai közben elszomorító választ kapott először az illetékes ügyosztály főnökétől, majd magától a belügyminisztertől is. Ezen válaszok lényege az, hogy az általános pénz­drágaság s az állam nyomasztó anyagi hely­zete nem engedi meg a kormánynak azt a fényűzést, hogy egyetlen várost — legyen bármelyik is az — egyszerre két hatalmas és sokba kerülő intézménnyel gazdagítson, akármennyire köz­szükségletet jelentsen is azon bizonyos közintézmények szaporítása illetőleg azon bizonyos városnak istápolása. Más szóval a polgármestert azon alternatíva elé állították, hogy válasszon Kecskemét vá­rosa, melyiket szeresse: az állami téboly­dat-e vagy az emelendő közkórházra fél millió korona állami segítséget. Valóban olyan ez a kérdés, mint a­milyen elé az éhes és fázó cigányt állították: „Mit akarsz inkább, enni-e vagy melegedni ?“ A mi válaszunknak nem szabad lé­nyegben az adomabeli cigányétól különböz­nie : mi mind a kettőt kívánjuk. Egyikhez vá­rosunk közegészségi viszonyainak regene­rálódása, a másikhoz városunk erős fejlő­dése s fontos anyagi érdekünk fűződik. Kórházunk nemcsak hogy céljának nem felel meg már évtizedek óta, hanem szé­gyenfoltja is városunknak. A múltakról nem akarok kegyeletlenül szólni, de a város ve­zetőségét — a főorvos kivétetik — aligha terheli bármely más ügyben is annyi kése­delem, mint a kórház kérdésében. Cifra bér­ház ide, cifra bérház oda, de a kórháznak kellett volna mindenek között az elsőnek lenni: a kórház még az iskolánál is kultu­­rabb intézmény s annak nem lett volna sza­bad semmi körülmények között egy város­­szépítési epizód után következnie. A kórház tehát múlhatatlanul, halaszthatatlanul és leg­sürgősebben fölépítendő, mert még magyar közigazgatási fogalmak szerint is hosszú az a 15 év, a­mennyi idő óta legalább is ál­landóan napirenden van. A kórházra kilátásba helyezett fél mil­liós államsegítségről tehát lemondanunk semmi áron nem szabad, mert akkor kór­házunk felépítésének ügye ismét évekre el­tolódik, a­mi eltekintve az emberanyagban bekövetkező fölbecsülhetetlen további vesz­teségtől, anyagi károsodást is okoz a vá­rosnak, mert a kórház céljaira tetemes áron megszerzett telkek évekig kellő kihasználás nélkül maradnak. A nagy állami tébolydának városunk­ban való felállításához szintén a legföltétle­­nebbül ragaszkodnunk kell; szerződéses jo­gunk van már hozzá s arról semmi körül­mények között nem mondhatunk le s nem fogunk lemondani: legalább háromszázezer korona évi összegnek városunkban való el­költését s az ezzel összefüggő ipari és ke­reskedelmi fejlődést jelenti az, de jelenti idegen­forgalmunk föllendülését, konyhater­ményekben való produktivitásunk megkettő­ződését, egy új városrész kifejlődését, a műkerti közúti vasút múlhatatlan kiépítését, a művésztelep vajúdó kérdésének e közle­kedéssel való megoldhatását, a műkért láto­gatottságának felvirágzását, értelmiségi osz­tályunknak a tébolyda orvosaival s tisztvi­selőivel való erős gyarapodását s mindeme fejlődések és forgalmak eredményekép­p városunk vagyonosodásának s ezzel adózó képességének nem is sejtett fokozódását is. Tehát nincs más konklúzió, nem sza­bad másnak lenni: írni, beszélni, mozogni, újra mozogni és erősen mozogni, hogy e két roppant fontosságú intézmény városunk részére végérvényesen biztosíttassék s a leg­sürgősebben a megvalósulás stádiumába jusson. Videant consules, ne quid respublica detriment capiat.

Next