Kecskeméti Hiradó, 1914. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1914-07-13 / 28. szám
1914 julius 13. Kecskeméti Híradó 28. szám. — 3. oldal. volna teremteni s a legelemibb feladat lett volna az első bombavetőnek Csabrinovicsnak azonnali kihalgatását elrendelni s ha kell erőszakos eszközökkel vallomásra bírni a további merénylők helyeinek elárulására nézve. E vallomásra bírástól függetlenül minden veszélyes ponton, utca kanyarodásnál, szűk utcákon, hidak feljáró és lejárójánál, magán a hidakon a közönségnek ott tartózkodását meg kellett volna tiltani s e helyeket szükség esetén fegyveres erővel ki kellett volna üríteni. E célra elég lett volna 20 szakasz huszárság s 20 gyalog csendőr. Magát az autót pedig háromszoros lovas őrséggel kellett volna körülvenni s ez esetben kizárt dolog lett volna bármely eredményes merénylet. Ily esetekben a megvédeni szándékozottnak akarata ellenére is végre kell hajtani az óvintézkedéseket, de természetesen oly módon, hogy feltűnést ne keltsen. A kiürített utcáról, hidakról hiányzó tömeg nem fog feltűnni, a lovas kísérőkkel való körülvétel már igen, tehát az előbbi alkalmazandó. 1905-ben Frigyes főherceg keresztül utazott — első ízben — a megszállott tartományokon. A főherceg Trebinjéből Raguzáig kocsin utazott s megtiltott minden kordonszerü biztosítást. Volt tehát kordon nélküli. A Trenbincsica folyónál levő Arszlán — agics — moszttól Driéna erődig az ut baloldalának biztosítására 60 ember lett kivezényelve e célra. A fegyverek megtöltettek, szubronyok felszegeztettek s 30 kettős őrszem hasalt egymástól 100—120 lépésre az út melletti cserjés magas füvében. Az őrszem egyik embere a kis cserje felé, másik pedig az út felé volt fordulva s gondosan figyeltek minden neszt. A főherceg fogatja előtt 5 percnyi távolságra 6 kerékpáros katona haladt töltött karabélyokkal s minden arra járót letereltek s a cserjés sűrűjébe őrzet alá adták. Mikor a főherceg kocsija jött sehol sem látott egyetlen katonát sem, pedig minden lépése biztosítva volt. Jaj lett volna annak a csuecsnek (benszülött) aki csak gyanúsan felemelte volna a karját is! Városban a merényletektől való biztosítás természetesen sokkal nehezebb. Mindenre elszánt emberek pokolgépeit igen nehéz elkerülni s bizony ma már csak elvétve durran el a revolver: aki célt akar érni, az pokolgéppel dolgozik. Uralkodóknak tehát — bármennyire szereti is őt népe — sohase szabad elbizakodva járnia. Szarajevóban is körülbelül 30 ezer ünneplő alattvaló hűséggel, szeretettel teli szíve nem volt képes megakadályozni 6 éretlen diák vakmerő gaz merényleteit. Az orosz cár már óvatosabb: a páncélozott autóban utazik s az autónak nincs üvegablaka csak oly ferde állású nyílásokkal bir, amelyek lehetetlenné teszik a kocsi párnákon ülők golyó általi megsérülését. Az autó mindig 1 körül van lovas gyűrűvel véve, s mindig a legnagyobb sebességgel vágtat. — Másként nem is bírná a cár a lépten nyomon rá leskelődő halált elkerülni. Bosznia és Hercegovina területén sok helyen ma statárium van hirdetve s a börtönök tele vannak gyanúsítottakkal, mig sok helyen a nép dühe tönkre tette, elpusztította a szerbek vagyonát. Bár érthető a felháborodás mégis bizonyára sok ártatlan szerb családot sújt végzetesen a nép kormányzhatatlan dühe. A megtorlásnak nem ily formában kell jelentkeznie, hanem a törvény kérlelhetetlen szigorában, de csak a bűnösökkel szemben. Mit fog a vizsgálat megállapítani egyelőre nem tudjuk, csak sejtjük. Annyi azonban bizonyos, hogy az erkölcsi- és világrend azt követeli, hogy minden bűnös bármilyen nemzetiségi legyen is az, bárhol tartózkodik is, elvegye a maga kérlelhetetlenül súlyos, példás büntetését. Ezt kívánja a megsértett jog, az igazságot szolgáltató törvény, követeli 40 millió gyászoló alattvaló s három könnyes szemű, egész boldogságukat, örömüket elvesztett árva gyermek. A gazság után érvényesülni kell az igazságnak is! Thibaldó, ott elibünk zárult, csak megközelítően is leírhassam. Alig tudtunk eltávozni a „Nagy csatorna“ partjairól, de várt bennünket a terített asztal és mindnyájunkat csábított az elmaradhatatlan „lidózás“, mely rendes délutáni programunk volt. Hazatérve a Lidóról, a hosszas fürdőzéstől kifáradtan farkasétvágygyal költöttük el vacsoránkat. Vasárnap van. Olyan nehezen esik felkelni, mintha most is szorgalmi idő volna és az egy heti fáradtságot egy kis vasárnap reggeli lustálkodással akarnánk kipihenni. De csakhamar sietünk gyülekező helyünkre. Ez volt első nagy napunk. Célunk a nemzetközi képkiállítás megtekintése volt. Csak csodálattal tudok gondolni azokra a nagy művészekre, akik nekünk annyi gyönyörűséget szereztek s az emberiséget megajándékozták örökbecsű munkáikkal. Brangwyn, Sorolla, Sidauer, Axel Gallen erős fantáziájáról és a színek fölötti mesés uralmáról nem is próbálok szólani, hisz’ nagy dolgot ad az még műértőnek is. Szótlanul, csendben hagytuk el a Giardii Publicit — mert itt van a kiállítás — lenyűgözött, lebilincselt bennünket azoknak a nagy művészeknek roppant tudása. Szinte szédültünk s menekültünk délután ki a Lidóra. Este a polgári zenekar hangversenyét hallgattuk, mely Mascagni „Isabean“-jával megbűvölt mindenkit s csak nehezen tudtunk megválni a Piazzettától. Hamar elnyomott bennünket az álom, de szükség is volt a pihenésre, mert másnap igen erős napunk következett. Hétfőn megnéztük, jobban mondva megcsodáltuk a Márkus templomot s ezután sorba látogattuk a híresebb templomokat: Mária della Formosa, Giovanni e Paolo és Frari templomot, közben megcsodáltuk az olasz Kisfaludy Károly, Goldini szobrát. Sétánk alkalmával egy pár érdekesség is tárult szemünk elé. Mosolyogva álltunk körül egy levélhordót, aki igen praktikusan egy kosárban küldte fel a leveleket a harmadik emeletre. Járkálás közben mindenkinek feltűnt, hogy az olasz nők mind nehéz fekete kendőben járnak. Nem tudtuk megérteni, hogy hogy bírják viselni abban a melegben azt a fekete kendőt, mikor mi könnyű vászon ruhákban is majd megégünk. Nagy fáradtan tértünk haza s csak kelletlenül fogyasztottuk el a marhapörköltet, amivel a vendéglős akart kedveskedni. Mindenki a tenger üdítő habjai után vágyott. 30-án a Menseo Civico termeit jártuk be és gyönyörködtünk érdekességeiben. A nők ennek a napnak örültek legjobban, mert olyant is találtak itt, ami őket már különösebben érdekli. Így a régi ruhák és bútorok. De alig is akartak megválni a remek ruháktól és pazar szalon berendezésektől. Délután Szt. Antal városát Páduál tekintettük meg. A szimpatikus kis várostól, midőn már megnéztük nevezetességeit, alig tudtunk megválni. De a nap leáldozóban volt s mi kénytelenek voltunk hazatérni. Szerdán programmunk szerint az Accademia 24 termét jártuk végig s bizony zúgott a fejünk, midőn a hatalmas palotát elhagytuk. Lehetetlenség leírni azt, amit ott láttunk. Amig végig jártuk a hatalmas termeket, magunk előtt láttuk fejlődni a velencei festészetet: a primitívektől Tintorettóig, Tizianig és tovább. Az eddigi napok egész simán peregtek le s mi már epedve óhajtottunk egy kis kellemetlenséget. Végre megjött. Egynéhányan elváltak tőlünk s midőn mi elhagytuk az Accademiát, nem találkoztunk. Természetesen látás-futás támadt, minek eredménye az lett, hogy még sem találtuk meg az eltéveledetteket. Ezután a Doge palotát néztük volna meg, ha az olasz belügyminisztérium nagy kegyelmesen megadta volna, illetve elküldte volna a szabad belépési engedélyt. Ennek hiányában azonban a Modern Képtárat néztük meg s nagy gyönyörűséggel szemléltük a világ nevesebb művészeinek kiválogatott remekeit. 2-án délelőtt a muránói üveggyárban néztünk végig egy pár váza és pohár elkészítését, majd pedig innen haza gondolázva az előző nap elszakadtak kedvéért újból megnéztük a Modern Képtárt s ezután az Arsenal érdekes fegyvergyűjteményét szemléltük meg. Végre, sajnos, elérkezett az utolsó nap s programmunkból még csak a Doge palota volt hátra. Mivel a nagyméltóságú olasz belügyminisztérium volt oly kegyes az ingyen belépést nekünk meg nem adni, kénytelenek voltunk, ha, utolsó nap lévén ez nehezen is ment, leszúrni az lírát s igy megkaptuk a „szabad“ belépést. Végig járva a hatalmas, mondhatnám kolosszális termeket a freskók szemlélése közben lejátszódott előttünk Velence történelmének nagy része. A hét. — Politikai karcolat — A barackkal együtt sok más egyéb megterem kedves szülőföldünkön Kecskeméten, amely csodálkozásra készteti az idegent, ha ugyan a földünk termékein kívül ügyet vet közéleti viszonyainkra is. A baracknak csodálja a formáját, a színét, ízét, aromáját. Messze idegenbe szállítja, hogy az ezer és ezer mértföldnyire lakó külföldiek is élvezhessék, a magyar földnek ezt a tökéletes gyümölcsét. Nem sajnálja érte sem idejét, sem fáradságát, sem pénzét. Összeszedi. Viszi magával. A külföldi pedig kapva kap rajta, mert jó és tökéletes. A csodálkozásnak azonban egész más fajtája töltheti be az idegen lelkét, ha megfigyelő tekintetét közéletünk bizonyos jelenségeire fordítja. A jóhiszemű és tárgyilagos kritikát példának okáért, mindenütt szívesen veszik és nem csak tűrik, hanem kérik, sőt köszönettel fogadják. A kerek világon mindenütt tudják már, hogy a jóhiszemű és a tárgyilagos kritika célja a javítás. Rávilágítás a hiányosságokra és útmutatás azok pótlására. Az ember úgy a saját személyében, mint alkotásaiban: gyarló és tökéletlen. Tehát úgy maga, mint művei nagyon rászorulnak a javításra, a tökéletesítésre. A javítás, a tökéletesítés pedig nem más, mint maga a haladás. Ezt is tudják már mindenütt a kerek világon. Ugyanezért fogják szívesen és köszönettel a tárgyilagos bírálatot. Nálunk nem így áll a dolog. Meghajtuk zászlónkat a nagyon tiszteletreméltó kivételek előtt, itt azonban nemcsak, hogy nem szeretik a kritikát, hanem valósággal haragusznak érte. Irtóznak tőle, mint a kisgyerek a mosdatástól.