Kecskeméti Hiradó, 1915. július-december (3. évfolyam, 31-58. szám)
1915-07-05 / 31. szám
2. oldal. KECSKEMÉTI HÍRADÓ 31. szám, ünnep a Kada Otthonban. (Sz.) Találóan jegyezte meg Sándor István polgármester megnyitó beszédében, hogy boldogult Kada Elek emlékét nem őrzi ugyan még idegeneknek is azonnal szembeötlő márvány- vagy ércemlékmű, hanem őrzi közöttünk ez a szerény hajlék, az ő szellemében létesített, nevéről nevezett Gyermekotthon. És tényleg, ha szerény is külsejében, ha talán egyszerű emlék egy oly nagy, kimagasló egyéniségnek mint ő volt, de a szerény keretek között a legnemesebb munka, a gyermekmentés munkája, a gyermek testi-lelki nevelése, ápolása folyik és Kada Elek jó szivének, nemes lelkének egyéb, nevét fenntartó nagy alkotásai között is ez a Gyermekotthon a legmegfelelőbb, hozzá legméltóbb emlék. Várakozásunkban nem csalódtunk, sőt a keddi bemutatkozás oly meglepetésszerű, fényes eredményt mutatott fel, mely méltó bámulatra ragadta az udvart teljesen megtöltő — és ezt jegyezzük fel különösen nagy örömmel — óriási számú, érdeklődő közönséget. Mert hiszen az volt az ünnep célja, hogy minél nagyobb közönség előtt mutassa be az intézet nagyszerű működését, ébren tartsa állandóan az érdeklődést és fokozza a támogatási kedvet, mint arra teljes mértékben méltó társadalmi intézmény. Természetesen ily életképessé egy intézetet csakis lelkes, odaadó ügyszeretet tehet és ilyen eredményt csakis kitartó, türelmes munka érhet el, de ezen lelkes ügyszeretet jótékony példaadóit, a kitartó munka részeseit neveik kiemelésével, áldásos tevékenységük újabb és újabb dicsérő magasztalásával, nem akarják megbántani szerénységükben. Munkájuk révén már úgyis ismeretes, sőt összetörött a nevük a gyermekvédelem nemes eszméjével. Örömmel mutatunk rá ez ünneppel kapcsolatban azon tényre, hogy az Otthon falain belül nem egy értékes gyöngyszemet mentenek ki gondos nevelő kezek a szürkeség porából s amely véleményt, hogy t. i. nem szabad a gyermekeket az egyéni szerepeltetés később az ő szerényebb viszonyaiknál fogva, reájuk nézve veszélyessé válható kísérleteinek kitenni, — már első hallásra sem fogadtam el, most még inkább az ellenkezőt hangsúlyozzuk. Az értéket, a tehetséget igenis elő kell kutatni, mert a szellemi nagyság sokszor burkolózik az ismeretlenség homályába. Természetesen a túlzás lefokozása, a hiúság kinövéseinek gondos nyesegetése elengedhetlenül fontos, sőt szükséges. Azért említjük mindezt itt fel, mert igazi tehetségeket láttunk e kis ünnepélyen magunk előtt, akik számára egyengetni kell az utat a kifejlődés felé. Még egy dologra szeretnék felhívni a gyermekvédelem barátainak szíves figyelmét és megnyerni jóindulatát. Az ünnepélykor alkalom nyílt, de egyébkor is lehetséges, sőt óhajtandó, hogy érdeklődjék a közönség a kicsinyeknek nemcsak lelki nevelése iránt, de példás testi gondozásáról is, ellátásáról is képet nyerjen. Bepillantást lehet nyerni az éléskamrába, honnan 60—70 gyermek zajgó éhsége nyer csillapító enyhítést naponkint többször is. Nem mondom, hogy zsúfolva van minden jóval ez az éléskamra, de — dicséretére váljék a nagyközönségnek és a felügyelőbizottság sürgetéseinek — eddig még nem ürült ki a legszükségesebb tápszerekből s rajta kell lennünk, hogy ezután se lásson ez a spejt szükséget. A múltkor egy jótékonysági gyűlésen két indítvány hangzott el a Gyermekotthon érdekében, még pedig — és itt már nem zárkózhatunk el egy fogalommá vált, sokaktól áldott név említésétől, valaki volnamás dr. Fodor Jenőné úrasszony ajkairól. Határozzák el a háziasszonyok, mikor főzeléket tesznek el télire, hogy ebből is, abból is két üveggel a Kada Otthonnak szánnak, jelentsék be és a befőttkészletet nem is csökkentő kis mennyiség együtt már egy ebédet jelent a gyermekeknek. A másik : A lányos családok vállalják magukra egy-egy gyermek téli ruhájának előállítását. Hangozhat-e ellenvélemény ez indítványokra ? Lesz-e, aki viszautasítja e kérelmet, ha módjában áll annak teljesítése ? Ilyen áldozatok alól a társadalom nem mentesítheti magát. Hisszük, hogy nem is teszi, hanem örömmel ad, kit Isten javaival megáldott. Beszélgetés a moziban. Érdekes felvételek, szebbnél szebb képek kergetik egymást a vásznon. Ilyenkor mindig dühösíti az embert a hangos beszéd, mert hiába, eltereli a figyelmet a legérdekesebb képekről is. Az előttem ülő két úr megrögzött beszélgető lehet. Az egyik. Márpedig, bármint vérekedes is, én mint kecskeméti polgár, szégyellem magamat a katonaság előtt azért az udvariatlanságért. (Vájjon mire céloz ez az úr? kérdezem magamtól, miközben a vászon káprázatosan szép hercegnőjétől kénytelen vagyok búcsút venni a két beszélgető úr kedvéért. A másik. Engem pedig nem lehet elállítani attól, hogy az udvariatlanság esete a katonaság részéről forog fenn. Estefelé jelentik be a tüntető felvonulást. Még jó, hogy nem a portásnak hozták tudomására a kezdet előtt 5 perccel... (Úgy, hát erről van szó?) ... persze te ebben az esetben is fess díszmagyarban szeretted volna látni az egész tanácsot, meg a tisztviselői kart, amint sorfalba tömörül a lépcsőkön és a tanácsteremben a katonaság tiszteletére és üdvözlő szónoklatokat tartanak s mindezt előkészítik és megcselekszik néhány negyedóra alatt, amennyi idő t. i. a bejelentéstől számítva maradt volna. Már bocsáss meg, de mindenek megvan a rendje módja. Az egyik Helyes. Mindennek megvan a módja, s az illemszabályok pontosan előírják a konvencionális időköz-minimumot, de itt nem jöhettek a meghívással sem nyolc, még kevésbé 14 nappal előbb, mert ma bevettük Lemberget s ha jó idő lett volna, ma, mivel esett az eső holnap este már megvolt a felvonulás, ami azonban csak délután lehetett bizonyossá. S az előkészületre is kellett idő, csak lampionokat milyen nehezen tudtak kellő számban összegyűjteni. Csak azon csodálkoztak, hogy a polgárság mily lanyhán fogadta e jelentős harctéri sikert s nem lelkesül legalább külsőleg, láthatólag, úgy, mint várni lehetne s mint ez esemény megérdemelné. És aztán nem is díszmagyaros felvonulást, hosszas készülődést gondolok én, hanem hogy csak egyetlen ember találkozott volna, aki mint vendégt szerető kecskeméti polgár „fogadj isten“-t mondott volna a város székházában megjelent vendégeinknek, ne álldogáltak volna azok, tanácstalanul nézve össze s annyi ideig hiába várakozva, mig sikerült szónokot találni. Várjon hallották-e emlegetni ezek az urak előzőleg a híres magyar és specielt a kecskeméti vendégszeretet? Azt hiszem, igen. No hát ezért szégyellem én magam ezek előtt az idegenből jött emberek előtt. A másik. De értsd meg, hogy későn jelentették be magukat, mikor már semmiféle intézkedésről nem lehetett szó sem. Este nincs hivatalos óra, este már nincs tanácsnok se tanácstag, este csak X. Y. van, aki elvégezte a hivatalos teendőit, s végre pihenni is akar, nem köteles tudomást venni a késő esti órákban odaszalasztott küldönc üzeneteket. Az egyik: Hohó Először a bejelentés kellő helyen szerintem kellő időben is történt, s annak eljuttatása ellen sem lehet A Szuleimanie mellett. Irta: ERÓZIUS. Fent, Stambul egyik legmagasabb pontján . . . Junius vége felé ... A Nap leáldozóban. A forró, égető sugarak erejüket vesztve, bágyadtan húzódnak tova Stambul beláthatatlan épülettömegei felett; utoljára csókolják körül a tiszta, fehér, új mecsetnek, a Jemalide-nek kupoláit, végig futnak a távolabb kiemelkedő szent Zsófia égbetörő, karcsú tornyain, lassan átvergődnek a Jedikule (Héttorony) még meglévő, ódon toronyfalain keresztül, fáradtan simulnak el odalent az Aranyszarv fel-felcsillanó habfodrain és végre a kihűlt, nagy, vörös korong pihenésre vágyódva, hanyatlik le a csendes Marmaratenger lágy hullámpárnáira... A Boszporusz felől egy induló gőzös utolsó bucsutülkölését hozza fel szárnyain az alkonyati szellő ide, az Aranyszarv felett magasan emelkedő Szuleimanie mecsethez. Közben a gyors kisázsiai hajócskák minduntalan felsikoltanak éles, hosszan süvítő füttyeikkel. Itt fent, a mecset körül mélységes csend honol. A Szuleimanie egyike Konstantinápoly legrégibb és legnagyobb mecsetjeinek. Magas dombon épült s igy menekült meg a nagy tűzvésztől, mely alig féléve itt a környéken egész városrészt elhamvasztott. A romok között kidűlt-bedült, csonka falak, helyesebben rendetlen kőrakások meredeznek, melyeket egészen befeketített az esőverte hamu. Senki még hozzá nem nyúlt, senki nem törődik az építéssel. Hová lettek a lakói? Ki merre látott, arra ment. Elvegyültek a különben is hering módra összezsúfolt lakosság közé. Elég furcsa állapot, no de sok mindenben így van ez itt. A mecset hátterében óriási kaszárnya emelkedik hatalmas épületszárnyakkal. De most mégis kevés a hely a sok török katonának, akik nemcsak az összes kaszárnyákat töltik meg zsúfolásig, hanem a szabadban is sátoroznak. Folyton érkeznek újabb és újabb csapatok a birodalom belsejéből, melyek nagy lelkesedéssel indulnak a tripoliszi harctérre, hogy dicsőséget szerezzenek a próféta zászlajának és visszariasszák a kapzsi olaszokat. A Szuleimanie mecset tágas udvara is tele van apró katonasátrakkal. Előttük pl* Az 1912-iki tripoliszi olasz-török háború idején.henő katonák. Egyenruhájuk zöldesbarna, napégette arcuk komoly, sötét, fekete szemükben szilaj harci láng. Kiváncsi türelmetlenséggel várom a müezzin imára hivó énekét. Megkérdem a legközelebbi olajbarna arcú hadfit: — Talán ma nem fog énekelni a müezzin ? — Hogyne énekelne ! Az ő hivó szava ép úgy nem maradhat el, mint a keresztyén templomok harangcsengése. S míg pár szót váltunk, beáll a teljes napnyugta, a müezzin megjelenik az egyik minarett karzatán, estéli imára hívja az igazhivőket, egyhangú, mélabús, erőteljes énekével, hívőknek és hitetleneknek egyaránt hirdetve szivigható, elnyújtott hangon: „La illah’il Allah, Mohammed rasul Allah!“ „Egy az Isten, Allah és Mohamed az ő prófétája!“ Messze zeng a panaszos ének az alkonyi csendben és jönnek az igazhivők meghajtott fővel, mély áhítattal. A mecsetkörüli medencékben tisztára mosakodnak. Allah templomába megtisztult testtel és lélekkel mehet csak be az igazhivő, Allah nevét tisztátalan ajk ki nem ejtheti. Allah elé az utca porát nem viheti a mohamedán