Kecskeméti Hiradó, 1915. július-december (3. évfolyam, 31-58. szám)

1915-07-05 / 31. szám

2. oldal. KECSKEMÉTI HÍRADÓ 31. szám, ünnep a Kada Otthonban. (Sz.) Találóan jegyezte meg Sándor István polgármester megnyitó beszédében, hogy boldogult Kada Elek emlékét nem őrzi ugyan még idegeneknek is azonnal szembeötlő márvány- vagy ércemlékmű, ha­nem őrzi közöttünk ez a szerény hajlék, az ő szellemében létesített, nevéről nevezett Gyermekotthon. És tényleg, ha szerény is külsejében, ha talán egyszerű emlék egy oly nagy, kimagasló egyéniségnek mint ő volt, de a szerény keretek között a legne­mesebb munka, a gyermekmentés munkája, a gyermek testi-lelki nevelése, ápolása folyik és Kada Elek jó szivének, nemes lelkének egyéb, nevét fenntartó nagy alkotásai kö­zött is ez a Gyermekotthon a legmegfele­lőbb, hozzá legméltóbb emlék. Várakozásunkban nem csalódtunk, sőt a keddi bemutatkozás oly meglepetésszerű, fényes eredményt mutatott fel, mely méltó bámulatra ragadta az udvart teljesen meg­töltő — és ezt jegyezzük fel különösen nagy örömmel — óriási számú, érdeklődő közön­séget. Mert hiszen az volt az ünnep célja, hogy minél nagyobb közönség előtt mutassa be az intézet nagyszerű működését, ébren tartsa állandóan az érdeklődést és fokozza a támogatási kedvet, mint arra teljes mér­tékben méltó társadalmi intézmény. Természetesen ily életképessé egy in­tézetet csakis lelkes, odaadó ügyszeretet tehet és ilyen eredményt csakis kitartó, tü­relmes munka érhet el, de ezen lelkes ügy­szeretet jótékony példaadóit, a kitartó munka részeseit neveik kiemelésével, áldá­sos tevékenységük újabb és újabb dicsérő magasztalásával, nem akarják megbántani szerénységükben. Munkájuk révén már úgyis ismeretes, sőt összetörött a nevük a gyer­mekvédelem nemes eszméjével. Örömmel mutatunk rá ez ünneppel kapcsolatban azon tényre, hogy az Otthon falain belül nem egy értékes gyöngyszemet mentenek ki gondos nevelő kezek a szür­keség porából s amely véleményt, hogy t. i. nem szabad a gyermekeket az egyéni sze­repeltetés később az ő szerényebb viszo­nyaiknál fogva, reájuk nézve veszélyessé válható kísérleteinek kitenni, — már első hallásra sem fogadtam el, most még inkább az ellenkezőt hangsúlyozzuk. Az értéket, a te­hetséget igen­is elő kell kutatni, mert a szellemi nagyság sokszor burkolózik az is­­meretlenség homályába. Természetesen a túlzás lefokozása, a hiúság kinövéseinek gondos nyesegetése elengedhetlenül fontos, sőt szükséges. Azért említjük mindezt itt fel, mert igazi tehetségeket láttunk e kis ünnepélyen magunk előtt, akik számára egyengetni kell az utat a kifejlődés felé. Még egy dologra szeretnék felhívni a gyermekvédelem barátainak szíves figyelmét és megnyerni jóindulatát. Az ünnepélykor alkalom nyílt, de egyébkor is lehetséges, sőt óhajtandó, hogy érdeklődjék a közön­ség a kicsinyeknek nemcsak lelki nevelése iránt, de példás testi gondozásáról is, ellá­tásáról is képet nyerjen. Bepillantást lehet nyerni az éléskamrába, honnan 60—70 gyermek zajgó éhsége nyer csill­apító eny­hítést naponkint többször is. Nem mondom, hogy zsúfolva van minden jóval ez az élés­kamra, de — dicséretére váljék a nagykö­zönségnek és a felügyelőbizottság sürgeté­seinek — eddig még nem ürült ki a leg­szükségesebb tápszerekből s rajta kell lennünk, hogy ezután se lásson ez a spejt szükséget. A múltkor egy jótékonysági gyűlésen két indítvány hangzott el a Gyermekotthon érdekében, még pedig — és itt már nem zárkózhatunk el egy fogalommá vált, sokak­tól áldott név említésétől, vala­ki volna­­más dr. Fodor Jenőné úrasszony ajkai­ról. Határozzák el a háziasszonyok, mikor főzeléket tesznek el télire, hogy ebből is, abból is két üveggel a Kada Otthonnak szánnak, jelentsék be és a befőttkészletet nem is csökkentő kis mennyiség együtt már egy ebédet jelent a gyermekeknek. A másik : A lányos családok vállalják magukra egy-egy gyermek téli ruhájának előállítását. Hangozhat-e ellenvélemény ez indítvá­nyokra ? Lesz-e, aki viszautasítja e kérel­met, ha módjában áll annak teljesítése ? Ilyen áldozatok alól a társadalom nem mentesítheti magát. Hisszük, hogy nem is teszi, hanem örömmel ad, kit Isten javai­val megáldott. Beszélgetés a moziban. Érdekes felvételek, szebbnél szebb képek kergetik egymást a vásznon. Ilyenkor mindig dühösíti az embert a hangos beszéd, mert hiába, eltereli a figyelmet a legérde­kesebb képekről is. Az előttem ülő két úr megrögzött beszélgető lehet. Az egyik. Már­pedig, bármint véreke­­des is, én mint kecskeméti polgár, szégyel­lem magamat a katonaság előtt azért az udvariatlanságért. (Vájjon mire céloz ez az úr? kérde­zem magamtól, miközben a vászon káprá­zatosan szép hercegnőjétől kénytelen vagyok búcsút venni a két beszélgető úr kedvéért. A másik. Engem pedig nem lehet el­­állítani attól, hogy az udvariatlanság esete a katonaság részéről forog fenn. Estefelé jelentik be a tüntető felvonulást. Még jó, hogy nem a portásnak hozták tudomására a kezdet előtt 5 perccel... (Úgy, hát erről van szó?) ... persze te ebben az esetben is fess díszmagyarban szeretted volna látni az egész tanácsot, meg a tisztviselői kart, amint sor­falba tömörül a lépcsőkön és a tanácste­remben a katonaság tiszteletére és üdvözlő szónoklatokat tartanak s mindezt előkészítik­­ és megcselekszik néhány negyedóra alatt,­­ amennyi idő t. i. a bejelentéstől számítva maradt volna. Már bocsáss meg, de minde­nek megvan a rendje módja. Az egyik Helyes. Mindennek megvan a módja, s az illemszabályok pontosan elő­írják a konvencionális időköz-minimumot, de itt nem jöhettek a meghívással sem nyolc, még kevésbé 14 nappal előbb, mert ma bevettük Lemberget s ha jó idő lett volna, ma, mivel esett az eső holnap este már meg­volt a felvonulás, ami azonban csak délután lehetett bizonyossá. S az előkészületre is kellett idő, csak lampionokat milyen nehe­zen tudtak kellő számban összegyűjteni. Csak azon csodálkoztak, hogy a polgárság mily lanyhán fogadta e jelentős harctéri si­kert s nem lelkesül legalább külsőleg, lát­­hatólag, úgy, mint várni lehetne s mint ez esemény megérdemelné. És aztán nem is díszmagyaros felvonulást, hosszas készülődést­­ gondolok én, hanem hogy csak egyetlen ember találkozott volna, aki mint vendég­­t szerető kecskeméti polgár „fogadj isten“-t­­ mon­dott volna a város székházában meg­jelent vendégeinknek, ne álldogáltak volna azok, tanácstalanul nézve össze s annyi ideig hiába várakozva, mig sikerült szónokot ta­lálni. Várjon hallották-e emlegetni ezek az­­ urak előzőleg a híres magyar és specielt a kecskeméti vendégszeretet? Azt hiszem, igen.­­ No hát ezért szégyellem én magam ezek előtt az idegenből jött emberek előtt. A másik. De értsd meg, hogy későn­­ jelentették be magukat, mikor már semmi­­f­­éle intézkedésről nem lehetett szó sem.­­ Este nincs hivatalos óra, este már nincs ta­nácsnok se tanácstag, este csak X. Y. van, aki elvégezte a hivatalos teendőit, s végre pihenni is akar, nem köteles tudomást venni a késő esti órákban odaszalasztott küldönc üzeneteket. Az egyik: Hohó Először a bejelentés kellő helyen szerintem kellő időben is tör­tént, s annak eljuttatása ellen sem lehet A Szuleimanie mellett. Irta: ERÓZIUS. Fent, Stambul egyik legmagasabb pontján . . . Junius vége felé ... A Nap leáldozóban. A forró, égető sugarak erejü­ket vesztve, bágyadtan húzódnak tova Stambul beláthatatlan épülettömegei felett; utoljára csókolják körül a tiszta, fehér, új mecsetnek, a Jem­­­alide-nek kupoláit, végig futnak a távolabb kiemelkedő szent Zsófia égbetörő, karcsú tornyain, lassan átvergődnek a Jedikule (Héttorony) még meglévő, ódon toronyfalain keresztül, fáradtan simul­nak el odalent az Aranyszarv fel-felcsillanó habfodrain és végre a kihűlt, nagy, vörös korong pihenésre vágyódva, hanyatlik le a csendes Marmaratenger lágy hullámpárnáira... A Boszporusz felől egy induló gőzös utolsó bucsutülkölését hozza fel szárnyain az alkonyati szellő ide, az Arany­szarv felett magasan emelkedő Szuleimanie mecsethez. Közben a gyors kisázsiai hajócs­kák minduntalan felsikoltanak éles, hosszan süvítő füttyeikkel. Itt fent, a mecset körül mélységes csend honol. A Szuleimanie egyike Konstan­tinápoly legrégibb és legnagyobb mecset­jeinek. Magas dombon épült s igy menekült meg a nagy tűzvésztől, mely alig féléve itt a környéken egész városrészt elhamvasztott. A romok között kidű­lt-bedült, csonka falak, helyesebben rendetlen kőrakások meredez­­nek, melyeket egészen befeketített az eső­verte hamu. Senki még hozzá nem nyúlt, senki nem törődik az építéssel. Hová lettek a lakói? Ki merre látott, arra ment. Elve­gyültek a különben is hering módra össze­zsúfolt lakosság közé. Elég furcsa állapot, no de sok mindenben így van ez itt. A mecset hátterében óriási kaszárnya emelkedik hatalmas épületszárnyakkal. De most­ mégis kevés a hely a sok török kato­nának, akik nemcsak az összes kaszárnyá­kat töltik meg zsúfolásig, hanem a szabad­ban is sátoroznak. Folyton érkeznek újabb és újabb csapatok a birodalom belsejéből, melyek nagy lelkesedéssel indulnak a tripo­­liszi harctérre, hogy dicsőséget szerezzenek a próféta zászlajának és visszariasszák a kapzsi olaszokat. A Szuleimanie mecset tágas udvara is tele van apró katonasátrakkal. Előttük pl­* Az 1912-iki tripoliszi olasz-török háború idején.­henő katonák. Egyenruhájuk zöldesbarna, napégette arcuk komoly, sötét, fekete sze­mükben szilaj harci láng. Kiváncsi türelmetlenséggel várom a müezzin imára hivó énekét. Megkérdem a legközelebbi olajbarna arcú hadfit: — Talán ma nem fog énekelni a müezzin ? — Hogyne énekelne ! Az ő hivó szava ép úgy nem maradhat el, mint a keresztyén templomok harangcsengése. S míg pár szót váltunk, beáll a teljes napnyugta, a müezzin megjelenik az egyik minarett karzatán, estéli imára hívja az igaz­­hivőket, egyhangú, mélabús, erőteljes éne­kével, hívőknek és hitetleneknek egyaránt hirdetve szivigható, elnyújtott hangon: „La illah’il Allah, Mohammed rasul Allah!“ „Egy az Isten, A­llah és Mohamed az ő prófétája!“ Messze zeng a panaszos ének az alkonyi csendben és jönnek az igazhivők meghajtott fővel, mély áhítattal. A mecset­­körüli medencékben tisztára mosakodnak. Allah templomába megtisztult testtel és lé­lekkel mehet csak be az igazhivő, Allah nevét tisztátalan ajk ki nem ejtheti. Allah elé az utca porát nem viheti a mohamedán

Next