Kecskeméti Hiradó, 1916. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-03 / 1. szám

2. oldal 1. szám KECSKEMÉTI HÍRADÓ P O L I T I K A ? A nemzetek sorsát eldöntő mai nagy­­ háború sok tanulsággal szolgál: számos, örökérvényűnek gondolt társadalmi, gazda­sági, haditaktikai törvényről rántotta le a leplet a változott viszonyokban föllépő szűk­­­­ségszerűség, s kiviláglott, hogy a takaró alatt avult elvek, használhatatlan lim-lomok húzták meg magukat. Viszont­os erkölcsi javak, melyeknek napja a modernizmus nagy füstje és lángja között elhomályosod­va látszott : a férfias bátorság, kötelesség­tudás és áldozatkészség, valamint a kisebb partikuláris érdekeknek az országos fon­tosságnak alá­rendelése szemeinkben új fényt nyertek. Deésy Zoltán, a tipikus önfejű székely, kit sokan, nem is oly rég, csak okvetetlen­­kedő politikai botrányhajhász mértékével szerettek mérni, véres tanúságot tett róla, hogy szilárd, férfias egyénisége és meggyő­ződése minden poklok füzében megolvaszt­­hatatlan marad; igaz magyar lelkének hi­teléül ráütötte életére a legszebb, legpiro­sabb pecsétet: meghalt a férfias becsület mezején. Gróf Andrássy Gyula státus fér­­j­fiúi mély eszmékben gazdag s a legbeha­­­­tóbb történeti s politikai bölcselet fegyverk­­­zetében megirt tanulmányaival a háború­­ eddigi folyamán többszörös európai hatásra­­ tekinthet vissza; gróf Apponyi Albert pe­dig roppant tudásával, meggyőző erejével­­ és lángszavaival a nemzeti társadalom már-­­ már ernyedt idegeit újra megedzette s a humanizmus minden ágazatában, de kivált a­­ hadifoglyok sorsának egyhitése körül nem­zetközi viszonylatban is nagysikerű műkö­dése történelmi fontosságú. És mindkettő­nek hazafias bölcsessége és" országos tekin­télye csillapító olaj volt a pártok közötti viharoknak a háború válságai közt való fé­­­­ken tartására. Ez nem párt­tetszelgés, hanem elvitat­hatatlan igazság. De mindezek koncedálása után men­­j­­ünk pár lépéssel tovább a tárgyilagos igaz­ságszolgáltatás útján : a világháború eger­földet rázó zivatara önhibánkon kívül reánk­­ zúdult; a világ fele fölkelt ellenünk s létün­ket fenyegette. Ki az, aki európai súllyal és tekintéllyel áll az ezeréves magyar állam­­ viharvert hajójának parancsnoki hídján és azt, szilárd nyugalmában meg sem rezzen­­­­ve, törhetetlen energiájával, biztos kézzel és szuggesztív erővel kormányozza ? Lehetnek róla különböző pártvélemények, de vala­mennyinek találkoznia kell egyben,­ ha van még hazafias belátás abban, aminek gróf­­ Andrássy is nyiltan kifejezést adott, hogy a kormány tudját Tisza István gróf személyé­ben a legilletékesebb kéz tartja. Nem lehet ezúttal célunk közismert tényeknek új köntösbe való öltöztetésével hatásra vadászni. De hol volnánk most a a rengeteg orosz túlerővel szemben, ha gróf Tisza az évtizedeken át mellőzött és obstruált katonai reformokat, bár csak részben és erőszak árán, ki nem forszírozta volna ? Akkor a politikai közvélemény je­lentős része telve volt elítélő politikával ; az eredmény, a jövő pedig alig szolgáltatott még embernek jobban igazságot, mint Tisza Istvánnak. Emlékezzünk: hol van most az akkori szerb, cseh, orosz, francia rokonszenv a múltból és hol a Supiló-féle délszláv re­­zolució ? eltűntek ők a tények igazságai által elnyeletve. Most — sajnos — újra éles ellentét kezd kiformálódni az országos munkapárt és az ellenzék között; az új törvényjavaslat „a pénzintézeti központról“ a nagy ütköző. Az ellenzék legelőkelőbb tagjai is pártpo­litikai szemüvegen nézik ezt a javaslatot és legalább is időelőttinek tartják törvénnyé válását, de emlékezzünk vissza néhány évre a katonai reformok ügyére, annál is ha­sonló volt az eset. Földindulásnak, világka­tasztrófának kellett bekövetkeznie, hogy az emberek magukra eszméljenek s a rosszul látó szemek meglássák az igazság fényét. A háborúban kétségtelenül legfonto­sabb a győzelem ; ez most nemzeti jöven­dőnk szülőanyja. De szorosan sorakozik mellé az előkészület kötelessége a háború utánra. Ezt a jövőbe való pillantást, ezt a jövőre való előkészülést kívánja szolgálni a tervezett pénzintézeti központ mint jegese­­dési alap az államéletben a vért képviselő pénz és hitel szabályozására. Ne engedjük kiveszni a buján sarjadzó kis pénzintézetek tömeges katasztrófáját a nemrég­ multban mikor pedig gazdasági viszonyaink többé- kevésbé normálisak voltak ; s gondoljuk el, hogy milyen lesz a pénzügyi és gazdasági helyzet a háború utáni „kaccenjammer“-ben a megújult vagy egészen új konjunktúrák között, tehát valóságos sötétbe ugrás előtt. Az előzetes biztos szervezkedés elengedhe­tetlen. , És a nemzetiségi pénzintézetek? A háború sok mindent vetett fölszínre és sok mindennek fokozta jelentőségét. Ez a kér­dés eddig sem volt hijjával a fontosságnak, hát még a háború után ? A németeket nem lehet sem a szerve­zésbeli képtelenséggel, sem az üzleti érzék hiányával vádolni, a német birodalomban most kezdik pengetni egy hasonló pénzin­tézeti központ szükségét. Az az egy való­színű, hogy a birodalmi kormányt, ha be­nyújtja az erre vonatkozó törvényjavaslatot, nem fogják kortestendenciákkal, gyanúsítani. A. Nyújtsunk a „Gyermek Otthoniban levő árváknak is ! Uj csapásokon. A másfél év óta tartó háború ezer bor­zalmának magasztos tényei, a lelki nagysá­gok soha nem képzelt megnövekedése és a hitvány aljasságok elképzelhetetlen vakme­rősége lehetetlen, hogy­­nyomot ne hagyjon az ember lelkében, elméjében Vagy van e az Isten képére teremtett emberek között csak egy is, ki nyugodt szemlélője tudna maradni e történelmi időknek, anélkül, hogy annak tanulságait ne lássa, ne tudja vagy legalább ösztönszerűen ne érezze. Mert ugyebár akármennyire tobzódik is körülöttünk a gonosz a maga arcátlan­ságával és a maga hasznára tudja fordítani a világot végig­söprő viharát a háborúnak, hogy ott a hősök, a mártírok, itthon a szenvedő áldozatok, mind az ő érdekét szolgálják, a­ki ne érezné, vagy ki merné tagadni, hogy ezt a háborút mégis a lelkierő, az erkölcs nyeri meg az erkölcs­telenséggel szemben, s hogy az igazság győz a gazságon. Mert bármilyen hősök is katonáink világraszóló a bátorságuk, a harci képességük, ha nem igaz ügyért röpült volna ki kardjuk hüvelyéből, aligha győztek volna olyan túl­nyomó ellenséggel szemben , de az igazság­érzete acélozta meg karjukat, növelte bátor­ságukat s adott nekik olyan testi és lelki­erőt, mely bámulatba ejtette a világot. Nem azt látjuk-e ebből, hogy az egyes embernek ép úgy, mint egész nem­­zeteknek, az erkölcsi erő a fundamentuma : azon épülhet fel naggyá, erőssé, az az ő vára, melyet meg kell védenie mindennel szemben. Már­pedig minálunk az utóbbi időben, valljuk be őszintén, kezdtünk az erkölccsel hadi lábon állni, a tisztességről nem a leg­világosabb fogalmaink voltak; az a nézet, hogy „más is úgy tesz“, nagyon sok em­bernek ok volt arra, hogy ő is „úgy tegyen“, s így a­ k­ö­z többnyire közpréda volt. A kötelességteljesítés a legkeservesebb ro­bot, a munka csak szükséges rossz. Vagy volt-e nálunk igazi munkaszeretet ? Nem ennek a következménye-e az, hogy a nagy többség mind születési helyzetén okvetlen felül akar emelkedni, akár van arra tehet­sége, akár nincs ; innen a sok megbízhatat­lan munkás, munkásnő, hivatalnok egész a legmagasab fórumokig. Nem egyszer, hal­lani egészen intelligens embertől, mikor gyer­meke pályaválasztásáról van szó, hogy ala­pos vita tárgyává teszi, melyik pálya volna a legkényelmesebb, — természetesen a le­hető legjobb javadalmazással; hogy aztán az a gyermek hajlama ellen talál lenni, s azt egész életére szerencsétlenné teszi, arra már nem gondol. — Általában nálunk igen sok az elégedetlen ember, szidja a hivata­lát, szidja a kenyéradóját, pedig mind a ket­tőt maga választotta, sőt még törte magát, kilincselt is utána! Miért bízik nálunk olyan kevés ember az eszében vagy a két keze erejében ? — mert már kis korában azt látja azt hallja, hogy mindenki követel anélkül, hogy adni akarna. Ez pedig nem megy. Vannak nálunk nagy férfiak, igaz és egész emberek,­­ de fájdalom, a közszel­lem nem az. Ott az önérdek, a hasonlesés elveinél elsősorban: ott olyan alakok ragad­ták kezekbe a gyeplőt, akiknek fogalmuk sincs tisztességről, kényes becsületérzésről, — sőt — ravaszsággal, furfanggal másokon győzedelmeskedni, felülkerekedni még tekin­télyt is ad. Itt aztán a baj, hogy azok, akik nem ilyenek, de nincs elég világos ítéletük, nincs szilárd meggyőződésük, elfogadják a kétes alakokat csakugyan tekintélynek — s bár Tollhegyről. A drágaság. Az agráriusok és a merkantilisták Buda­pesten már összevesztek fölötte. Az amúgy is farkasszemet néző felek egymásra igye­keznek hárítani az ódiumot s mindketten el­felejtik, hogy egyiknek sincs igaza. A „gaz­da“ szó manapság már magában is a külön haszon élvezésének forgalmát jelenti, a ke­reskedők pedig szintén nem tagadhatják, hogy a háborúból igen tekintélyes anyagi hasznot élveznek. Hangulatkeltésből bevon­ták ugyan gyűléseikbe a szocialistákat is, ámde köztudomású, hogy a munkásosztályk­ sokkal többet keres a háború óta, mint azelőtt. Nálunk a múlt héten a kereskedői ka­szinó kezdeményezésére szintén gyüléseztek épen azok a körök, melyeknek legkevésbé van okuk panaszra. Csakhogy itt békés egyetértésben megfértek egymás mellett szép számmal agráriusok és merkantilisták. A drágaság azóta sem enyhült, nyilván nem is fog enyhülni, úgy hogy a fix fizetésből élő hivatalnok osztály és az építő­iparos é­s ennek körébe tartozó szakmakörök, melyek csakugyan érzik, szenvedik a drágaságot, tovább szenvedhetnek, békétlenkedhetnek. A különbség csak az, hogy míg amazok telt szájjal beszélhetnek, ha épen kedvök tartja, emezeknek nemcsak a szája üres, hanem a gyomruk is. Az élelmiszerek requirálását kérjük. (y) Az ember élete az örökharc ke­gyelemsora: harc a falat kenyérért. Ökölbe­szorított kézzel tör magának utat és jövet. A kenyérharc köpenyébe burkolózva ha­lad előre, hogy célját a világ mérhetetlen forgatagában elérje. A megélhetésért küzdő ember ritkán zökken ki boldogulása felé törő útjából. Keveset törődik embertársaival. Kérlelhetet­lenül keresztül gázol mindenkin, csakhogy biztosítsa magának a megélhetést. Idegrázó nagy események sem képe­sek az emberrel a szívtelenség álarcát, a kenyérharc emberi könnytől ázott köpenye­gét levettetni. Ezt igazolják a mostani állapotok, mi-

Next