Kecskeméti Hiradó, 1916. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-03 / 1. szám
2. oldal 1. szám KECSKEMÉTI HÍRADÓ P O L I T I K A ? A nemzetek sorsát eldöntő mai nagy háború sok tanulsággal szolgál: számos, örökérvényűnek gondolt társadalmi, gazdasági, haditaktikai törvényről rántotta le a leplet a változott viszonyokban föllépő szűkségszerűség, s kiviláglott, hogy a takaró alatt avult elvek, használhatatlan lim-lomok húzták meg magukat. Viszontos erkölcsi javak, melyeknek napja a modernizmus nagy füstje és lángja között elhomályosodva látszott : a férfias bátorság, kötelességtudás és áldozatkészség, valamint a kisebb partikuláris érdekeknek az országos fontosságnak alárendelése szemeinkben új fényt nyertek. Deésy Zoltán, a tipikus önfejű székely, kit sokan, nem is oly rég, csak okvetetlenkedő politikai botrányhajhász mértékével szerettek mérni, véres tanúságot tett róla, hogy szilárd, férfias egyénisége és meggyőződése minden poklok füzében megolvaszthatatlan marad; igaz magyar lelkének hiteléül ráütötte életére a legszebb, legpirosabb pecsétet: meghalt a férfias becsület mezején. Gróf Andrássy Gyula státus férjfiúi mély eszmékben gazdag s a legbehatóbb történeti s politikai bölcselet fegyverkzetében megirt tanulmányaival a háború eddigi folyamán többszörös európai hatásra tekinthet vissza; gróf Apponyi Albert pedig roppant tudásával, meggyőző erejével és lángszavaival a nemzeti társadalom már- már ernyedt idegeit újra megedzette s a humanizmus minden ágazatában, de kivált a hadifoglyok sorsának egyhitése körül nemzetközi viszonylatban is nagysikerű működése történelmi fontosságú. És mindkettőnek hazafias bölcsessége és" országos tekintélye csillapító olaj volt a pártok közötti viharoknak a háború válságai közt való féken tartására. Ez nem párttetszelgés, hanem elvitathatatlan igazság. De mindezek koncedálása után menjünk pár lépéssel tovább a tárgyilagos igazságszolgáltatás útján : a világháború egerföldet rázó zivatara önhibánkon kívül reánk zúdult; a világ fele fölkelt ellenünk s létünket fenyegette. Ki az, aki európai súllyal és tekintéllyel áll az ezeréves magyar állam viharvert hajójának parancsnoki hídján és azt, szilárd nyugalmában meg sem rezzenve, törhetetlen energiájával, biztos kézzel és szuggesztív erővel kormányozza ? Lehetnek róla különböző pártvélemények, de valamennyinek találkoznia kell egyben, ha van még hazafias belátás abban, aminek gróf Andrássy is nyiltan kifejezést adott, hogy a kormány tudját Tisza István gróf személyében a legilletékesebb kéz tartja. Nem lehet ezúttal célunk közismert tényeknek új köntösbe való öltöztetésével hatásra vadászni. De hol volnánk most a a rengeteg orosz túlerővel szemben, ha gróf Tisza az évtizedeken át mellőzött és obstruált katonai reformokat, bár csak részben és erőszak árán, ki nem forszírozta volna ? Akkor a politikai közvélemény jelentős része telve volt elítélő politikával ; az eredmény, a jövő pedig alig szolgáltatott még embernek jobban igazságot, mint Tisza Istvánnak. Emlékezzünk: hol van most az akkori szerb, cseh, orosz, francia rokonszenv a múltból és hol a Supiló-féle délszláv rezolució ? eltűntek ők a tények igazságai által elnyeletve. Most — sajnos — újra éles ellentét kezd kiformálódni az országos munkapárt és az ellenzék között; az új törvényjavaslat „a pénzintézeti központról“ a nagy ütköző. Az ellenzék legelőkelőbb tagjai is pártpolitikai szemüvegen nézik ezt a javaslatot és legalább is időelőttinek tartják törvénnyé válását, de emlékezzünk vissza néhány évre a katonai reformok ügyére, annál is hasonló volt az eset. Földindulásnak, világkatasztrófának kellett bekövetkeznie, hogy az emberek magukra eszméljenek s a rosszul látó szemek meglássák az igazság fényét. A háborúban kétségtelenül legfontosabb a győzelem ; ez most nemzeti jövendőnk szülőanyja. De szorosan sorakozik mellé az előkészület kötelessége a háború utánra. Ezt a jövőbe való pillantást, ezt a jövőre való előkészülést kívánja szolgálni a tervezett pénzintézeti központ mint jegesedési alap az államéletben a vért képviselő pénz és hitel szabályozására. Ne engedjük kiveszni a buján sarjadzó kis pénzintézetek tömeges katasztrófáját a nemrég multban mikor pedig gazdasági viszonyaink többé- kevésbé normálisak voltak ; s gondoljuk el, hogy milyen lesz a pénzügyi és gazdasági helyzet a háború utáni „kaccenjammer“-ben a megújult vagy egészen új konjunktúrák között, tehát valóságos sötétbe ugrás előtt. Az előzetes biztos szervezkedés elengedhetetlen. , És a nemzetiségi pénzintézetek? A háború sok mindent vetett fölszínre és sok mindennek fokozta jelentőségét. Ez a kérdés eddig sem volt hijjával a fontosságnak, hát még a háború után ? A németeket nem lehet sem a szervezésbeli képtelenséggel, sem az üzleti érzék hiányával vádolni, a német birodalomban most kezdik pengetni egy hasonló pénzintézeti központ szükségét. Az az egy valószínű, hogy a birodalmi kormányt, ha benyújtja az erre vonatkozó törvényjavaslatot, nem fogják kortestendenciákkal, gyanúsítani. A. Nyújtsunk a „Gyermek Otthoniban levő árváknak is ! Uj csapásokon. A másfél év óta tartó háború ezer borzalmának magasztos tényei, a lelki nagyságok soha nem képzelt megnövekedése és a hitvány aljasságok elképzelhetetlen vakmerősége lehetetlen, hogynyomot ne hagyjon az ember lelkében, elméjében Vagy van e az Isten képére teremtett emberek között csak egy is, ki nyugodt szemlélője tudna maradni e történelmi időknek, anélkül, hogy annak tanulságait ne lássa, ne tudja vagy legalább ösztönszerűen ne érezze. Mert ugyebár akármennyire tobzódik is körülöttünk a gonosz a maga arcátlanságával és a maga hasznára tudja fordítani a világot végigsöprő viharát a háborúnak, hogy ott a hősök, a mártírok, itthon a szenvedő áldozatok, mind az ő érdekét szolgálják, aki ne érezné, vagy ki merné tagadni, hogy ezt a háborút mégis a lelkierő, az erkölcs nyeri meg az erkölcstelenséggel szemben, s hogy az igazság győz a gazságon. Mert bármilyen hősök is katonáink világraszóló a bátorságuk, a harci képességük, ha nem igaz ügyért röpült volna ki kardjuk hüvelyéből, aligha győztek volna olyan túlnyomó ellenséggel szemben , de az igazságérzete acélozta meg karjukat, növelte bátorságukat s adott nekik olyan testi és lelkierőt, mely bámulatba ejtette a világot. Nem azt látjuk-e ebből, hogy az egyes embernek ép úgy, mint egész nemzeteknek, az erkölcsi erő a fundamentuma : azon épülhet fel naggyá, erőssé, az az ő vára, melyet meg kell védenie mindennel szemben. Márpedig minálunk az utóbbi időben, valljuk be őszintén, kezdtünk az erkölccsel hadi lábon állni, a tisztességről nem a legvilágosabb fogalmaink voltak; az a nézet, hogy „más is úgy tesz“, nagyon sok embernek ok volt arra, hogy ő is „úgy tegyen“, s így a köz többnyire közpréda volt. A kötelességteljesítés a legkeservesebb robot, a munka csak szükséges rossz. Vagy volt-e nálunk igazi munkaszeretet ? Nem ennek a következménye-e az, hogy a nagy többség mind születési helyzetén okvetlen felül akar emelkedni, akár van arra tehetsége, akár nincs ; innen a sok megbízhatatlan munkás, munkásnő, hivatalnok egész a legmagasab fórumokig. Nem egyszer, hallani egészen intelligens embertől, mikor gyermeke pályaválasztásáról van szó, hogy alapos vita tárgyává teszi, melyik pálya volna a legkényelmesebb, — természetesen a lehető legjobb javadalmazással; hogy aztán az a gyermek hajlama ellen talál lenni, s azt egész életére szerencsétlenné teszi, arra már nem gondol. — Általában nálunk igen sok az elégedetlen ember, szidja a hivatalát, szidja a kenyéradóját, pedig mind a kettőt maga választotta, sőt még törte magát, kilincselt is utána! Miért bízik nálunk olyan kevés ember az eszében vagy a két keze erejében ? — mert már kis korában azt látja azt hallja, hogy mindenki követel anélkül, hogy adni akarna. Ez pedig nem megy. Vannak nálunk nagy férfiak, igaz és egész emberek, de fájdalom, a közszellem nem az. Ott az önérdek, a hasonlesés elveinél elsősorban: ott olyan alakok ragadták kezekbe a gyeplőt, akiknek fogalmuk sincs tisztességről, kényes becsületérzésről, — sőt — ravaszsággal, furfanggal másokon győzedelmeskedni, felülkerekedni még tekintélyt is ad. Itt aztán a baj, hogy azok, akik nem ilyenek, de nincs elég világos ítéletük, nincs szilárd meggyőződésük, elfogadják a kétes alakokat csakugyan tekintélynek — s bár Tollhegyről. A drágaság. Az agráriusok és a merkantilisták Budapesten már összevesztek fölötte. Az amúgy is farkasszemet néző felek egymásra igyekeznek hárítani az ódiumot s mindketten elfelejtik, hogy egyiknek sincs igaza. A „gazda“ szó manapság már magában is a külön haszon élvezésének forgalmát jelenti, a kereskedők pedig szintén nem tagadhatják, hogy a háborúból igen tekintélyes anyagi hasznot élveznek. Hangulatkeltésből bevonták ugyan gyűléseikbe a szocialistákat is, ámde köztudomású, hogy a munkásosztályk sokkal többet keres a háború óta, mint azelőtt. Nálunk a múlt héten a kereskedői kaszinó kezdeményezésére szintén gyüléseztek épen azok a körök, melyeknek legkevésbé van okuk panaszra. Csakhogy itt békés egyetértésben megfértek egymás mellett szép számmal agráriusok és merkantilisták. A drágaság azóta sem enyhült, nyilván nem is fog enyhülni, úgy hogy a fix fizetésből élő hivatalnok osztály és az építőiparos és ennek körébe tartozó szakmakörök, melyek csakugyan érzik, szenvedik a drágaságot, tovább szenvedhetnek, békétlenkedhetnek. A különbség csak az, hogy míg amazok telt szájjal beszélhetnek, ha épen kedvök tartja, emezeknek nemcsak a szája üres, hanem a gyomruk is. Az élelmiszerek requirálását kérjük. (y) Az ember élete az örökharc kegyelemsora: harc a falat kenyérért. Ökölbeszorított kézzel tör magának utat és jövet. A kenyérharc köpenyébe burkolózva halad előre, hogy célját a világ mérhetetlen forgatagában elérje. A megélhetésért küzdő ember ritkán zökken ki boldogulása felé törő útjából. Keveset törődik embertársaival. Kérlelhetetlenül keresztül gázol mindenkin, csakhogy biztosítsa magának a megélhetést. Idegrázó nagy események sem képesek az emberrel a szívtelenség álarcát, a kenyérharc emberi könnytől ázott köpenyegét levettetni. Ezt igazolják a mostani állapotok, mi-