Kecskeméti Lapok, 1871. július-december (4. évfolyam, 26-51. szám)
1871-07-15 / 28. szám
nél csak munka és szorgalom kívántatik. Kitartás, buzgalom, ügyszeretet! E nemben a legkitűnőbb tagokat foglalja magában nőegyletünk. Összeköthetné a jótékonyság gyakorlását saját haszna előmozdítása és egy kitűnő iparág meghonosításával. Az egész vidék lakosságát megtanítván arra, miként szaporíthatja kevés fáradsággal jövedelmeit, s a közjólétet elősegítvén, mindenki csak áldaná. Az államnak pedig nagy szolgálatokat tenne. Kezdje meg a selyemtenyésztést! Ötven épkézlábés koldus gondoztatásának terhe alól mentse föl a várost s ezért hajlandó lesz a mintakert melletti jelenleg kórháznak használt helyiséget és kertet a nőegylet kezelésére átengedni. Ott máris van elegendő eperfa ültetve, de ha nem volna is, azok számát évről évre szaporítani lehetne. A berendezési költségek alig mennének 600 írtra. A koldusok felügyelet alatt foglalkoznának a különben is dolognak alig nevezhető selyemhernyó etetéssel, s ötven egyén munkássága évenként egyre másra ötezer forint bevételt eszközölne. Ekként minden kiadás bőven fedeztetnék. A fölösleget azután a nőegylet fordíthatná egyéb jótékonysági czélokra. És e foglalkozást közgazdászatilag tekintve nem lehetne eléggé jutalmazni! A selyemtenyésztés, mint hasznos iparágnak hazánkbani meghonosítása körülbelül 1711—1730-ban kezdetett meg Verseczen és Temesvárt, hol szövődé is létezett. Mária Terézia királyné 1763. év augusztus 16-kán kelt rendeletével az eperfa ültetést minden hatóság, klastrom, város és községnek megparancsoló. József császár a selyemtenyésztés rendkívüli hasznosságáról győződvén meg, 1782-ben Mazzucata nevű olaszra bízta .Budán egy gombolyító intézet felállítását, és habár e czélszerű intézkedés folytán a selyemtenyésztés rövid idő alatt nagy emelkedést nyert, s kétségkívül beigazolva lett, hogy hazánkban ez iparág a legszebb sikerrel űzhető, mégis az 1786-ki szerencsétlen év, s az 1788—1802-ik évben kiütött háború, majdnem egészen megsemmisítő, s csak napjainkban kezd ismét lábra kapni. Íme, meghonosításáért a kormány több, mint száz év óta majdnem egészen sikerületlenül fáradott. Erős meggyőződésem, hogy nőegyletünk buzdító megkezdése a selyemtenyésztésnek nemcsak az egyes lakosoknak elterjesztését, de rövid idő alatt teljes fölvirágzását eszközlendi. Hogyan, mi nem sikerült a kormánynak, sikerülni fog egy nőegyletnek? Igen !• Hogy a selyemtenyésztés meghonosítása hazánkban nem sikerült, annak egyik oka az volt, miszerint mintatenyészdék, hol a tenyészteni akarók tanulhattak, úgy gombolyitó intézetek, hol az egyes termesztők gubókészleteiket évenként folyóárért s azonnal a termesztés után eladhatták volna, újabban sehol föl nem állíttattak, másik fő okul bizton elmondhatjuk azon körülményt, miszerint épen a nőknek, kik nálunk leginkább foglalkozhatnának e csendes mesterséggel, nem volt alkalmuk minden tekintetben vele megbarátkozhatni. A selyemtenyésztésnek valódi családias foglalkozássá kell magát kinőnie, úgy lehet csak virágzóvá! És a nőegylet bizonyára meg fogja szoktatni gazdasszonyainkat e nemes iparág hasznos művelésére! , Csak rajta igen tisztelt nőegylet, e téren hallhatatlan nevet vívhat ki magának! A minden ájítás, vagy javítások iránt ellenszenvvel viseltető egyének könnyen rámondhatnák, hogy: Magyarország nem alkalmas selyemtenyésztésre. Sokak által be van már igazolva, hogy igen! Sőt ki fog tűnni, hogy Olasz- és Francziaországnál is alkalmasabb. Ez említett két ország azon területein, hol a selyemtenyésztés épen legnagyobb virágzásban áll, furcsa jelenség mutatkozik, ugyanis az eperfák gyökerein apró kis gombák támadnak, mik lassan elölik az egész fát, s ahol csak e betegség befészkeli magát , sehol nem képes egyetlen eperfa megmaradni. Báró Gesseri, Trient melletti Pietróból Liebig tanárhoz intézett levelében (Wochenblatt für Land und Forstwirthschaft, 1871-ks évfolyam) a legszomorúbb képét tünteti föl az eperfákból kipusztult egyes vidékeknek, s minthogy a selyemhernyókat is évenként bizonyos ragály kevesbíti, azon következtetést vonja, hogy természetesen először eldöglik az állat, mely a betegfa leveleivel élt, másodszor elvész maga a fa, mely azon egészségtelen leveleket szolgáltatta. Magyarországon ilyesmi még elő nem fordult soha. Sőt városunkból B. polgártársunktól vitetik ez évben számosan olaszországi termesztők a hernyómagot. E polgártársunkat és családját ajánlom a tisztelt nőegylet figyelmébe. Érdemes megnézni szorgalmukat; meglepő látvány: a selymérek épen most fonják gubóikat. Mihelyt a selyemtenyésztés városunkban meg lenne honosítva, azonnal akadnának tőkepénzesek, kik legalább is a sotféle hat fonószékkel összekötött gombolyitó gép és gőzkatlant felállítanák s többé nem kellene a nyers selyem beváltásáról idegen helyen gondoskodni. Hogy a gombolyitásra használhatlan selyem-gubókat összetépve mily ügyesen lehet bárkinek pergőrokkán is felfonni s az ily fonalakból a legszebb kézimunkákat készíteni, arról B. polgártársunk már elegendő felvilágosítással szolgálhat. Városunkban a nők bizonyára nem dolgoznának többé pamutból. Belátnák, hogy a helyben termesztett selyem olcsóbb is, jobb is a kereskedők pamutjainál. A tisztelt nőegylet a legszebb, leghasznosabbat cselekedné, ha városunkban meghonosítani igyekeznék a selyemtenyésztést. Három czélt érne el vele, gyakorolván egyúttal a legnemesb jótékonyságot. Működési körében megvolna az eredetiség. Közhasznú cselekedeteiben a változatosság. És a közvagyonosodás hatalmas előmozdításában az érdem. Midőn mindezeket a virágcsokor juttatá eszembe, hízelgés nélkül elmondhatom, hogy ekként a kecskeméti nőegylet valóban még két tanultak be, u. m.: „Sárga csikó, sárga lovam sárga“, „megégett a csiribiri csárda“, „sohse loptam életemben“, „hess légy, ne szállj rám“ kezdetüeket, melyek a templomi zene történetében korszakot alkotandnak és a liturgiában a classicismus megbuktatásával a romanticismust fogják behozni! Ismételve üdvözöljük ezen új világot helybeli társulataink koszorújában, ezen fénylő csillagot a zeneművészet egén, ezen hatalmas hidat oriens és occidens, Kecskemét és Zion között, ha ugyan csoda, hogy Makó közel esik Jeruzsálemhez , úgy még nagyobb , hogy Zion Kecskeméten van. Jöjj elő Laboulay és ad nótám, „Párizs Amerikában“ írt új művet, melynek czíme: „Zion Kecskeméten!“ No hisz mi különben mindnyájan nagy kedvelői vagyunk a nemes zenének, ha ezt nem bizonyítaná eléggé a helyben fennálló három dalárda, úgy bebizonyítja azon sokféle hangverseny, melyet még ilyen nyári időben is látogatuak. Forró nyár és hangverseny — összeillik-e e kettő. Nem fogják mondani az üres formaságok apostolai és a divat prófétái. Ez nem saisonja a hangversenynek. De miért ne legyen ez saisonja? Mert a bonton ellen van! Mi az a bonton? Kinek parancsol? Hol és kitől született? Mi jogon hoz törvényeket? Rázzuk le ezen nyűgöt — úgy mint a bajuszt, szakált és hajat! vessük el ezen terhet, mint a bu- Pir futja el arczát, szomorkodik mélyen S megragadá lova kantárai kezében Visszaforditá azt vissza Eger felé S addig meg sem pihent, mig azt fel nem lelé. (Vége következik.) Kecskeméti tárczalevél. ív. (Róma, Avignon, Zion, Kecskemét, nagy változás a templomi zene terén, mikor legyen hát a hangverseny-saison, kitüntetett izzadás, az orvos és a czigány honoráriuma.) Történt pedig réges régen, hogy a keresztyén világot egyszerre két pápa kormányozta. Gyönyörködhettek ekkor a hívők azon számos deák-átokban, amelybe a szent atyák egymást bőkezűleg részesítették. Végre mégis megsokalták a botrányt és hogy ezt megszüntessék, mit tettek? Választottak egy harmadik pápát. Kettő helyett most már három folytatta a rémítő perpatvart. A római és avignoni esethez hasonló történt mostanában Kecskeméten. Volt két dalárda (marták-e ezek egymást?) és most alakult meg véglegesen a harmadik. Örülj és örvendezzél Kecskemét, mert a művészet központja leszesz maholnap nagy Magyarországon! Örülj és örvendezzél Izrael: „Zion“ fölépült! Kótapapírból fölépítették a várat, mely oly sokáig romban hevert. Hangzik a dal szebben, tisztábban, nemesebben, magasztosabban, lelkesítőbben mint eddig! Nagy izraelita dalnokunk levette a hárfát a babiloni füzekről és most nagyban pengeti. Mikor a nagy építész, e „Zion“ dalegyletnek alapítója, fenntartója és kormányzója (környezze borostyánkoszorú nemes halántékait és emlegesse az utókor nagy nevét!) összehordta a kavicsokat, hogy belőlök „Ziont“ fölépítse, bámulva kérdezék tőle: mit mivelsz ? miért rakod le alapját egy olyan épületnek, mely legalább is fölösleges? térj be a már kész hajlékba, tereld oda nyájadat, hol tárt karokkal fogadnak! Erre ő azt válaszolá, hogy az új egyletnek egészen más czéljai vannak, mint a már létező kettőnek , csakis templomi énekeket fognak tanulni a mindenható dicsőítésére. Ezen szavakra megnyugodott mindenki, nem kárhoztatta a kicsinyes ambitiókat, a hiú karmesterkedést, a minden áron való szereplési vágyat, mert mindez szépen el volt leplezve a szent szóval, a templom fala eltakart mindent. Sőt helyesléssel is találkozott ezen új szent czélú dalegylet, nem jöttek samaritanusok, hogy a templom építését akadályozzák. Zion már fennáll! És a zioni polgárok gyönyörű templomi éneke