Kecskeméti Lapok, 1871. július-december (4. évfolyam, 26-51. szám)

1871-07-15 / 28. szám

nél csak munka és szorgalom kívántatik. Kitartás, buzgalom, ügyszeretet! E nemben a legkitűnőbb tagokat foglalja magában nőegyletünk. Összeköthetné a jótékonyság gyakorlá­sát saját haszna előmozdítása és egy kitűnő iparág meghonosításával. Az egész vidék lakosságát megtanítván arra, miként szaporíthatja kevés fáradsággal jövedelmeit, s a közjólétet elősegítvén, min­denki csak áldaná. Az államnak pedig nagy szolgálatokat tenne. Kezdje meg a selyemtenyésztést! Ötven épkézlábés koldus gondoztatásának terhe alól mentse föl a várost s ezért hajlandó lesz a mintakert melletti jelenleg kórháznak hasz­nált helyiséget és kertet a nőegylet kezelé­sére átengedni. Ott már­is van elegendő eperfa ültetve, de ha nem volna is, azok számát évről évre szaporítani lehetne. A berendezési költségek alig mennének 600 írtra. A koldusok felügyelet alatt foglal­koznának a különben is dolognak alig ne­vezhető selyemhernyó etetéssel, s ötven egyén munkássága évenként egyre másra ötezer forint bevételt eszközölne. Ekként minden kiadás bőven fedeztetnék. A fölösleget azután a nőegylet fordít­hatná egyéb jótékonysági czélokra. És e foglalkozást közgazdászatilag te­kintve nem lehetne eléggé jutalmazni! A selyemtenyésztés, mint hasznos ipar­ágnak h­azánkbani meghonosítása körülbe­lül 1711­—1730-ban kezdetett meg Verse­­czen és Temesvárt, hol szövődé is létezett. Mária Terézia királyné 1763. év augusztus 16-kán kelt rendeletével az eperfa ültetést minden hatóság, klastrom, város és köz­ségnek megparancsoló. József császár a se­lyemtenyésztés rendkívüli hasznosságáról győződvén meg, 1782-ben Mazzucata nevű olaszra bízta .­Budán egy gombolyító inté­zet felállítását, és habár e czélszerű intéz­kedés folytán a selyemtenyésztés rövid idő alatt nagy emelkedést nyert, s kétségkívül beigazolva lett, hogy hazánkban ez iparág a legszebb sikerrel űzhető, mégis az 1786-ki szerencsétlen év, s az 1788—1802-ik évben kiütött háború, majdnem egészen megsem­misítő, s csak napjainkban kezd ismét lábra kapni. Íme, meghonosításáért a kormány több, mint száz év óta majdnem egészen sikerü­letlenül fáradott. Erős meggyőződésem, hogy nőegyle­tünk buzdító megkezdése a selyemtenyész­tésnek nemcsak az egyes lakosoknak­ elter­jesztését, de rövid idő alatt teljes fölvirág­zását eszközlendi. Hogyan, mi nem sikerült a kormány­nak, sikerülni fog egy nőegyletnek? Igen !• Hogy a selyemtenyésztés megh­onosítása hazánkban nem sikerült, annak egyik oka az volt, miszerint minta­tenyészdék, hol a tenyészteni akarók tanulhattak, úgy gom­bolyitó intézetek, hol az egyes termesztők gubókészleteiket évenként folyóárért s azon­nal a termesztés után eladhatták volna, újabban sehol föl nem állíttattak, másik fő okul bizton elmondhatjuk azon körül­ményt, miszerint épen a nőknek, kik ná­lunk leginkább foglalkozhatnának e csen­des mesterséggel, nem volt alkalmuk min­den tekintetben vele megbarátkozhatni. A selyemtenyésztésnek valódi családias foglalkozássá kell magát kinőnie, úgy le­het csak virágzóvá! És a nőegylet bizonyára meg fogja szok­tatni gazdasszonyainkat e nemes iparág hasznos művelésére! , Csak rajta­ igen tisztelt nőegylet, e té­ren hallhatatlan nevet vívhat ki magának! A minden ájítás, vagy javítások iránt ellenszenvvel viseltető egyének könnyen rámondhatnák, hogy: Magyarország nem alkalmas selyemtenyésztésre. Sokak által be van már igazolva, hogy igen! Sőt ki fog tűnni, hogy Olasz- és Francziaországnál is alkalmasabb. Ez említett két ország azon területein, hol a selyemtenyésztés épen legnagyobb virágzásban áll, furcsa jelenség mutatkozik, ugyanis az eperfák gyökerein apró kis gom­bák támadnak, mik lassan elölik az egész fát, s a­hol csak e betegség befészkeli ma­gát , sehol nem képes egyetlen eperfa meg­maradni. Báró Gesseri, Trient melletti Pi­­etróból Liebig tanárhoz intézett levelében (Wochenblatt für Land und Forstwirthschaft, 1871-ks évfolyam) a legszomorúbb képét tünteti föl az eperfákból kipusztult egyes vidékeknek, s minthogy a selyemhernyókat is évenként bizonyos ragály kevesbíti, azon következtetést vonja, hogy természetesen először eldöglik az állat, mely a betegfa leveleivel élt, másodszor elvész maga a fa, mely azon egészségtelen leveleket szolgál­tatta. Magyarországon ilyesmi még elő nem fordult soha. Sőt városunkból B. polgártársunktól vi­tetik ez évben számosan olaszországi ter­mesztők a hernyómagot. E polgártársunkat és családját ajánlom a tisztelt nőegylet figyelmébe. Érdemes megnézni szorgalmukat; meg­lepő látvány: a selymérek épen most fon­ják gubóikat. Mihelyt a selyemtenyésztés városunk­ban meg lenne honosítva, azonnal akadná­nak tőkepénzesek, kik legalább is a sot­­féle hat fonószékkel összekötött gombolyitó gép és gőzkatlant felállítanák s többé nem kellene a nyers selyem beváltásáról idegen helyen gondoskodni. Hogy a gombolyitásra használhatlan selyem-gubókat összetépve mily ügyesen lehet bárkinek pergőrokkán is felfonni s az ily fonalakból a legszebb kézimunkákat készíteni, arról B. polgártársunk már ele­gendő felvilágosítással szolgálhat. Városunkban a nők bizonyára nem dol­goznának többé pamutból. Belátnák, hogy a helyben termesztett selyem olcsóbb is, jobb is a kereskedők pamutjainál. A tisztelt nőegylet a legszebb, leghasz­nosabbat cselekedné, ha városunkban meg­­honosítani igyekeznék a selyemtenyésztést. Három czélt érne el vele, gyakorolván egyúttal a legnemesb jótékonyságot. Működési körében megvolna az erede­tiség. Közhasznú cselekedeteiben a változa­tosság. És a közvagyonosodás hatalmas előmoz­­dításában az érdem. Midőn mindezeket a virágcsokor juttatá eszembe, h­ízelgés nélkül elmondhatom, hogy ekként a kecskeméti nőegylet valóban még két tanultak be, u. m.: „Sárga csikó, sárga lovam sárga“, „megégett a csiribiri csárda“, „sohse lop­tam életemben“, „hess légy, ne szállj rám“ kezde­­tüeket, melyek a templomi zene történetében korsza­kot alkotandnak és a liturgiában a classicismus meg­buktatásával a romanticismust fogják behozni! Ismételve üdvözöljük ezen új világot helybeli társulataink koszorújában, ezen fénylő csillagot a zeneművészet egén, ezen hatalmas hidat oriens és occidens, Kecskemét és Zion között, ha ugyan csoda, hogy Makó közel esik Jeruzsálemhez , úgy még na­gyobb , hogy Zion Kecskeméten van. Jöjj elő Labou­­lay és ad nótám, „Párizs Amerikában“ írt új művet, melynek czím­e: „Zion Kecskeméten!“ No hisz mi különben mindnyájan nagy kedvelői vagyunk a nemes zenének, ha ezt nem bizonyítaná eléggé a helyben fennálló három dalárda, úgy be­bizonyítja azon sokféle hangverseny, melyet még ilyen nyári időben is látogatuak. Forró nyár és hangverseny — összeillik-e e kettő. Nem­ fogják mondani az üres formaságok apos­tolai és a divat prófétái. Ez nem saisonja a hangversenynek. De miért ne legyen ez saisonja? Mert a bonton ellen van! Mi az a bonton? Kinek parancsol? Hol és ki­től született? Mi jogon hoz törvényeket? Rázzuk le ezen nyűgöt — úgy mint a bajuszt, szakált és hajat! vessük el ezen terhet, mint a bu- Pir futja el arczát, szomorkodik mélyen S megragadá lova kantárai kezében Visszaforditá azt vissza Eger felé S addig meg sem pihent, mig azt fel nem lelé. (Vége következik.) Kecskeméti tárczalevél. ív. (Róma, Avignon, Zion, Kecskemét, nagy változás a templomi zene terén, mikor legyen hát a hangver­­seny-saison, kitüntetett izzadás, az orvos és a czi­­gány honoráriuma.) Történt pedig réges régen, hogy a keresztyén világot egyszerre két pápa kormányozta. Gyönyör­ködhettek ekkor a hívők azon számos deák-átokban, a­melybe a szent atyák egymást bőkezű­leg részesí­tették. Végre mégis megsokalták a botrányt és hogy ezt megszüntessék, mit tettek? Választottak egy har­madik pápát. Kettő helyett most már három foly­tatta a rémítő perpatvart. A római és avignoni esethez hasonló történt mostanában Kecskeméten. Volt két dalárda (marták-e ezek egymást?) és most alakult meg véglegesen a harmadik. Örülj és örvendezzél Kecskemét, mert a művészet központja leszesz maholnap nagy Magyarországon! Örülj és örvendezzél Izrael: „Zion“ föl­épült! Kótapapírból fölépítették a várat, mely oly so­káig romban hevert. Hangzik a dal szebben, tisztábban, nemesebben, magasztosabban, lelkesítőbben mint eddig! Nagy izraelita dalnokunk levette a hárfát a ba­biloni füzekről és most nagyban pengeti. Mikor a nagy építész, e „Zion“ dalegyletnek alapítója, fenntartója és kormányzója (környezze bo­rostyánkoszorú nemes halántékait és emlegesse az utókor nagy nevét!) összehordta a kavicsokat, hogy belőlök „Ziont“ fölépítse, bámulva kérdezék tőle: mit mivelsz ? miért rakod le alapját egy olyan épü­letnek, mely legalább is fölösleges? térj be a már kész hajlékba, tereld oda nyájadat, hol tárt karok­kal fogadnak! Erre ő azt válaszolá, hogy az új egyletnek egészen más czéljai vannak, mint a már létező ket­tőnek , csakis templomi énekeket fognak tanulni a mindenható dicsőítésére. Ezen szavakra megnyugodott mindenki, nem kárhoztatta a kicsinyes ambitiókat, a hiú karmesterke­dést, a minden áron való szereplési vágyat, mert mindez szépen el volt leplezve a szent szóval, a templom fala eltakart mindent. Sőt helyesléssel is találkozott ezen új szent czélú dalegylet, nem jöt­tek samaritanusok, hogy a templom építését aka­dályozzák. Zion már fennáll! És a zioni polgárok gyönyörű templomi éneke­

Next