Kecskeméti Lapok, 1871. július-december (4. évfolyam, 26-51. szám)

1871-09-16 / 37. szám

Negyedik évfolyam.__________________________37. szám.______________________ Szeptember 16. 1871. Előfizetési dij : W Hirdetési dijak: 310 yflPOFflMIJT­ T AMV sss A4TM­­JT­T wi Hl­­I 1­IBN­ gl il 1 rl Ir 11 ll­l:jsjssr IIJuUUil 13191JU11 Illll UH. fogadtatnak G a 111 a rlllop I­ll ■ crr|flal Kecskeméten.—Hirdetések ezen­könyvkereskedésében Kees- ISVTieretterjeSZtO H C t I I 8 D. “AffA Kémetén. 3 I útera 60 87 A felnőttek oktatása. Azt hiszem t. ez. olvasó közönség, hogy nem leszek túlzó, ha azt állítom, miszerint közöttünk felnőttek között senki sem talál­kozik , kinek alapos okai nem volnának gyermekkori mulasztásai fölött sajnálkozni, és pedig még akkor sem, ha a higgadtabban gondolkozó és munkát inkább kedvelő ifjú­­vagy férfikorban a tudományosság és mi­­veltség magasabb fokára jutottunk is; és ezt annál biztosabban vélem állíthatni, mi­vel meg vagyok győződve, miszerint olyan sem találkozik közöttünk felnőttek között, a­ki már nem mondta, vagy legalább nem gondolta volna magában eme gyakran hall­ható közmondást: „Det ha a mostani eszem­mel még egyszer gyermek lehetnék, vagy, de sokért nem adnám, ha ezt vagy azt ta­nultam volna.“ És mik ezek a méltányos felsóhajtások, t. ez. olvasó közönség, mint megannyi bűnbánó őszinte vallomások és önmagunk elleni vádak?! Nem akarom azonban azt állítani, mint­ha ezen őszinte önvádolásoknak alapját min­dig vétkes mulasztások képeznék, mert tudom, hogy épen azon felnőttek, kik ily­nemű felsőhajtásokat hallatnak, legnagyobb részben a mostoha körülmények által szo­­ríttattak le az önművelési pályáról, s hogy a legtöbben édes örömest haladtak volna -­t tovább, ha körülményeik megengedik. Én ezeket csakis azért említem föl, hogy legyen alkalmunk visszapillantani a múltra és ön­magunktól ismerjük el, miszerint valóban van alapos okunk sajnálkoznunk ifjúkori mulasztásaink fölött, akár történtek légyen azok önhibánkból, akár a körülmények mos­­tohasága következtében. De mit használ az t. ez. olvasó közön­ség, ha mi bánkódunk és töprenkedünk mu­lasztásaink fölött, de nincs ki bajunkon segítsen? valójában semmit és ha helyze­tünk csakugyan ily szomorító volna, azaz nem lenne módunkban állapotunkon segí­teni, akkor én sem fogtam volna tollat és nem fárasztanám most az olvasó türelmét soraimmal, de hála az emberek sorsa felett őrködő legfőbb lénynek, találkozott hazánk­nak egy örökemlékű fia Eötvös József báró elhunyt közoktatási miniszerünk személyé­ben, ki aggodalmunkat és töprenkedésein­­ket, mint jó atya, gyermekei szándékát és óhaját eltalálta anélkül, hogy előtte nyilat­koztunk volna, és még mi önmagunkban aggódunk, addig az ő magas szelleme meg­­teremté az eszmét, mely a felnőttek okta­tásában testesült meg, s mely aktalmat nyújt mindannyiunknak legalább részben pótol­hatni azt, mit elmulasztónk­; alkalmat nyújt szellemi műveltségünket emelni, anyagi jó­létünket előmozdítani, és lelki­ismeretün­ket megnyugtatni, anélkül, hogy ez leg­csekélyebb anyagi áldozatunkba is kerülne. A felnőttek oktatási­nak tehát mint a fennebbiekből is kitűnik, más czélja nem lehet, mint az, hogy a mit ifjúságunkban elmulasztottunk, a kínálkozó alkalom föl­­használásával érett korunkban pótoljuk, mert a közmondásként „jobb a jó későn is, mint soha“, már­pedig mi lehet jobb, mi lehet nemesebb a szellemi felsőbbség­­nél, mely egyedül képes az embert urává tenni a többi teremtményeknek.­­ És erre most annál nagyobb szüksé­günk van, mert már elmúlt azon kor, melyben a nyers erő uralkodott a világ fölött, elmúlt azon kor, midőn a személyes bátorság és a halálnak megvetése győzött a csatatéren, és végre elmúlt azon kor, midőn a puszta vagyon elég volt arra, hogy ezreket tartson rabszolgaságban; most a tudományok és szellemi műveltség kora nyílt meg, melyben csak azon nemzetek és egyesek számíthatnak biztos és maradandó önállásra, és jólétre, melyek a kor szelle­mének intő szavát megértve, minden erejü­ket oda irányozzák, hogy annyi tudományt és oly magas fokú szellemi műveltséget sze­rezhessenek maguknak, amennyi csak ere­­jökből kitellik. Vagy talán azt mondja valaki a felnőt­tek közül, hogy ő már öreg tanulni, s hogy mit a Jancsi meg nem tanult, azt a János meg nem tanulhatja; ez merőben téves fel­fogás és az igy bölcselkedőtől csak azt bá­torkodom kérdezni, vagyon van-e az ép ésszel biró felnőttek között csak egy is, a­ki azt mondaná, ha alkalom kínálkozik, hogy ő már öreg meggazdagodni, ő neki már vagyon nem kell, ha fiatal korában nem volt; már pedig mi lehet drágább kincs, mi lehet többet érő vagyon, mint a tudomány és szellemi­­műveltség, mely egyedül képes az embert az eke szarvától, vagy az egyszerű kézműves műhelyből mi­nisten bársony pamlagra vagy államkor­mányzói állásra juttatni. Hogy nemcsak magam gondolkozom így, s hogy nemcsak én hiszem azt, mi­szerint a tudományos műveltség megszer­zése minden korban és minden körülmé­nyek között hasznos és szükséges, eléggé bizonyítja azon örvendetes esemény, hogy a múlt télen tartott előadásainkat, annak daczára, hogy az eszme még egészen új volt, összesen 48 felnőtt látogatta, kik kö­zül 38-an voltak a szó szoros értelmében TÁECZA. Samil honából. A cserkesz hegyek közöt Kis lak ajtaján Ifjú muszka-tiszt kopog: „Nyisd ki jó anyám!“ „„Istenem! Ez a fiam! Ismerem szavát... “ “ — És remegve nyitja meg A lak ajtaját. Örömtől égő szeme Most fiára néz: Elhal, — a­mit ölelőn Emelt fel, — a kéz. Gyűlölettel csügg szeme Az egyenruhán. .... Mindent, csak ezt nem hivó Látni jó fián. „Ah! Mióta téveteg Az anyák szeme? Nem ismersz, — fiad vagyok! Hát nem úgy van-e?“ „„Ön csalódik jó uram, — Útja hasztalan! Énnekem volt egykoron. — De most... nincs fiam!““ Bagi László. Franklin ifjúsága. (Lchboulay fölolvasása. (Folytatás). „Van-e a városban valaki, a ki meggazdago­dott? s meg tudnád-e mondani emelkedése okát?“ „Van-e valaki, a ki elszegényedett? s meg tud­­­­nád-e mondani miért? Mértékletlensége vagy rendet­len élete miatt-e?“ „Nem tehetnénk-e valamit egymás, a város, a haza, vagy az emberiség javára?“ Oly kérdések, melyek iránya egy kissé nagyra­­látónak tűnhetik föl szegény munkásokban, egy­­ pusztaságba temetett kis város lakóiban! De mily nemes nagyravágyás! Csak a ki nagyra vágyik , te­het jót igazán, s azért a nagy czélok szeretetét ko­rán ki kell fejteni s ápolni magunkban. (Helyeslés­) íme Franklin első műve. E kör alapítása ötven évig tartó öröme volt lelkének. Nem akarta azt sze­mélyes dicsvágya eszközéül fölhasználni, nem is akarta, hogy egyszerre több legyen a juntában 12 tagnál, de megegyeztek, hogy mindenik tag maga új hasonló kört alapíthat, s ily módon Philadelphia I városában és környékén apró egyletek alakultak, melyeknek tagjai beszélgetni és vitatkozni jöttek­­ össze hetenként. Ez ama nagy eszközök egyike volt, melyekkel Franklin a maga eszméit népszerűsítette. Egyik legelső eszméje volt, 1731-ben, huszonöt év­es korában, hogy könyvtárat alapítson. Ameriká­ban akkor nagyon ritkák voltak a könyvek, majd mind Angliából vitték oda. Nyomtattak ugyan Ame­rikában is imakönyveket és theologiai vita­iratokat, — a theologusok mindenütt vitatkoznak— (nevetés)] nyomtattak ábéczéket, naptárakat, de kevés komoly tartalmú könyvet; ilyeneket Európából kellett hozni. Többnyire nagy ivrétü vagy negyedrétü könyvek s nagyon drágák voltak. Franklin sokkal szegényebb lévén, mintsem módja lett volna könyvtárt szerezni magának, arra a gondolatra jött, hogy barátaival együtt, aláírás útján szerezzen. „Gondoltam magamban, úgymond, ha azt mondom, hogy a terv eszméje magamtól eredt, senki sem hallgatna rám, azért is azt mond­tam , hogy az eszme egy baráti körtől származott, ez megbocsáthatóvá tette, hogy az eszmét fölmagasz­taljam s kijelentsem, hogy én azt igen jónak találom. Azóta mindig használtam e jámbor cselfogást s mond­hatom , hogy mindig sikerült.“ (Nevetés.) Franklin tehát részvényes egyletet indítványo­zott. Egy részvény két font sterling (gyarmati pénz) legyen, a­mi körülbelül 40 frankot tesz; ez volna a

Next