Kecskeméti Lapok, 1871. július-december (4. évfolyam, 26-51. szám)
1871-09-16 / 37. szám
Negyedik évfolyam.__________________________37. szám.______________________ Szeptember 16. 1871. Előfizetési dij : W Hirdetési dijak: 310 yflPOFflMIJT T AMV sss A4TMJTT wi HlI 1IBN gl il 1 rl Ir 11 lll:jsjssr IIJuUUil 13191JU11 Illll UH. fogadtatnak G a 111 a rlllop Ill ■ crr|flal Kecskeméten.—Hirdetések ezenkönyvkereskedésében Kees- ISVTieretterjeSZtO H C t I I 8 D. “AffA Kémetén. 3 I útera 60 87 A felnőttek oktatása. Azt hiszem t. ez. olvasó közönség, hogy nem leszek túlzó, ha azt állítom, miszerint közöttünk felnőttek között senki sem találkozik , kinek alapos okai nem volnának gyermekkori mulasztásai fölött sajnálkozni, és pedig még akkor sem, ha a higgadtabban gondolkozó és munkát inkább kedvelő ifjúvagy férfikorban a tudományosság és miveltség magasabb fokára jutottunk is; és ezt annál biztosabban vélem állíthatni, mivel meg vagyok győződve, miszerint olyan sem találkozik közöttünk felnőttek között, aki már nem mondta, vagy legalább nem gondolta volna magában eme gyakran hallható közmondást: „Det ha a mostani eszemmel még egyszer gyermek lehetnék, vagy, de sokért nem adnám, ha ezt vagy azt tanultam volna.“ És mik ezek a méltányos felsóhajtások, t. ez. olvasó közönség, mint megannyi bűnbánó őszinte vallomások és önmagunk elleni vádak?! Nem akarom azonban azt állítani, mintha ezen őszinte önvádolásoknak alapját mindig vétkes mulasztások képeznék, mert tudom, hogy épen azon felnőttek, kik ilynemű felsőhajtásokat hallatnak, legnagyobb részben a mostoha körülmények által szoríttattak le az önművelési pályáról, s hogy a legtöbben édes örömest haladtak volna -t tovább, ha körülményeik megengedik. Én ezeket csakis azért említem föl, hogy legyen alkalmunk visszapillantani a múltra és önmagunktól ismerjük el, miszerint valóban van alapos okunk sajnálkoznunk ifjúkori mulasztásaink fölött, akár történtek légyen azok önhibánkból, akár a körülmények mostohasága következtében. De mit használ az t. ez. olvasó közönség, ha mi bánkódunk és töprenkedünk mulasztásaink fölött, de nincs ki bajunkon segítsen? valójában semmit és ha helyzetünk csakugyan ily szomorító volna, azaz nem lenne módunkban állapotunkon segíteni, akkor én sem fogtam volna tollat és nem fárasztanám most az olvasó türelmét soraimmal, de hála az emberek sorsa felett őrködő legfőbb lénynek, találkozott hazánknak egy örökemlékű fia Eötvös József báró elhunyt közoktatási miniszerünk személyében, ki aggodalmunkat és töprenkedéseinket, mint jó atya, gyermekei szándékát és óhaját eltalálta anélkül, hogy előtte nyilatkoztunk volna, és még mi önmagunkban aggódunk, addig az ő magas szelleme megteremté az eszmét, mely a felnőttek oktatásában testesült meg, s mely aktalmat nyújt mindannyiunknak legalább részben pótolhatni azt, mit elmulasztónk; alkalmat nyújt szellemi műveltségünket emelni, anyagi jólétünket előmozdítani, és lelkiismeretünket megnyugtatni, anélkül, hogy ez legcsekélyebb anyagi áldozatunkba is kerülne. A felnőttek oktatásinak tehát mint a fennebbiekből is kitűnik, más czélja nem lehet, mint az, hogy a mit ifjúságunkban elmulasztottunk, a kínálkozó alkalom fölhasználásával érett korunkban pótoljuk, mert a közmondásként „jobb a jó későn is, mint soha“, márpedig mi lehet jobb, mi lehet nemesebb a szellemi felsőbbségnél, mely egyedül képes az embert urává tenni a többi teremtményeknek. És erre most annál nagyobb szükségünk van, mert már elmúlt azon kor, melyben a nyers erő uralkodott a világ fölött, elmúlt azon kor, midőn a személyes bátorság és a halálnak megvetése győzött a csatatéren, és végre elmúlt azon kor, midőn a puszta vagyon elég volt arra, hogy ezreket tartson rabszolgaságban; most a tudományok és szellemi műveltség kora nyílt meg, melyben csak azon nemzetek és egyesek számíthatnak biztos és maradandó önállásra, és jólétre, melyek a kor szellemének intő szavát megértve, minden erejüket oda irányozzák, hogy annyi tudományt és oly magas fokú szellemi műveltséget szerezhessenek maguknak, amennyi csak erejökből kitellik. Vagy talán azt mondja valaki a felnőttek közül, hogy ő már öreg tanulni, s hogy mit a Jancsi meg nem tanult, azt a János meg nem tanulhatja; ez merőben téves felfogás és az igy bölcselkedőtől csak azt bátorkodom kérdezni, vagyon van-e az ép ésszel biró felnőttek között csak egy is, aki azt mondaná, ha alkalom kínálkozik, hogy ő már öreg meggazdagodni, ő neki már vagyon nem kell, ha fiatal korában nem volt; már pedig mi lehet drágább kincs, mi lehet többet érő vagyon, mint a tudomány és szellemiműveltség, mely egyedül képes az embert az eke szarvától, vagy az egyszerű kézműves műhelyből ministen bársony pamlagra vagy államkormányzói állásra juttatni. Hogy nemcsak magam gondolkozom így, s hogy nemcsak én hiszem azt, miszerint a tudományos műveltség megszerzése minden korban és minden körülmények között hasznos és szükséges, eléggé bizonyítja azon örvendetes esemény, hogy a múlt télen tartott előadásainkat, annak daczára, hogy az eszme még egészen új volt, összesen 48 felnőtt látogatta, kik közül 38-an voltak a szó szoros értelmében TÁECZA. Samil honából. A cserkesz hegyek közöt Kis lak ajtaján Ifjú muszka-tiszt kopog: „Nyisd ki jó anyám!“ „„Istenem! Ez a fiam! Ismerem szavát... “ “ — És remegve nyitja meg A lak ajtaját. Örömtől égő szeme Most fiára néz: Elhal, — amit ölelőn Emelt fel, — a kéz. Gyűlölettel csügg szeme Az egyenruhán. .... Mindent, csak ezt nem hivó Látni jó fián. „Ah! Mióta téveteg Az anyák szeme? Nem ismersz, — fiad vagyok! Hát nem úgy van-e?“ „„Ön csalódik jó uram, — Útja hasztalan! Énnekem volt egykoron. — De most... nincs fiam!““ Bagi László. Franklin ifjúsága. (Lchboulay fölolvasása. (Folytatás). „Van-e a városban valaki, a ki meggazdagodott? s meg tudnád-e mondani emelkedése okát?“ „Van-e valaki, a ki elszegényedett? s meg tudnád-e mondani miért? Mértékletlensége vagy rendetlen élete miatt-e?“ „Nem tehetnénk-e valamit egymás, a város, a haza, vagy az emberiség javára?“ Oly kérdések, melyek iránya egy kissé nagyralátónak tűnhetik föl szegény munkásokban, egy pusztaságba temetett kis város lakóiban! De mily nemes nagyravágyás! Csak a ki nagyra vágyik , tehet jót igazán, s azért a nagy czélok szeretetét korán ki kell fejteni s ápolni magunkban. (Helyeslés) íme Franklin első műve. E kör alapítása ötven évig tartó öröme volt lelkének. Nem akarta azt személyes dicsvágya eszközéül fölhasználni, nem is akarta, hogy egyszerre több legyen a juntában 12 tagnál, de megegyeztek, hogy mindenik tag maga új hasonló kört alapíthat, s ily módon Philadelphia I városában és környékén apró egyletek alakultak, melyeknek tagjai beszélgetni és vitatkozni jöttek össze hetenként. Ez ama nagy eszközök egyike volt, melyekkel Franklin a maga eszméit népszerűsítette. Egyik legelső eszméje volt, 1731-ben, huszonöt éves korában, hogy könyvtárat alapítson. Amerikában akkor nagyon ritkák voltak a könyvek, majd mind Angliából vitték oda. Nyomtattak ugyan Amerikában is imakönyveket és theologiai vitairatokat, — a theologusok mindenütt vitatkoznak— (nevetés)] nyomtattak ábéczéket, naptárakat, de kevés komoly tartalmú könyvet; ilyeneket Európából kellett hozni. Többnyire nagy ivrétü vagy negyedrétü könyvek s nagyon drágák voltak. Franklin sokkal szegényebb lévén, mintsem módja lett volna könyvtárt szerezni magának, arra a gondolatra jött, hogy barátaival együtt, aláírás útján szerezzen. „Gondoltam magamban, úgymond, ha azt mondom, hogy a terv eszméje magamtól eredt, senki sem hallgatna rám, azért is azt mondtam , hogy az eszme egy baráti körtől származott, ez megbocsáthatóvá tette, hogy az eszmét fölmagasztaljam s kijelentsem, hogy én azt igen jónak találom. Azóta mindig használtam e jámbor cselfogást s mondhatom , hogy mindig sikerült.“ (Nevetés.) Franklin tehát részvényes egyletet indítványozott. Egy részvény két font sterling (gyarmati pénz) legyen, ami körülbelül 40 frankot tesz; ez volna a