Kecskeméti Lapok, 1879. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1879-01-05 / 1. szám

évének ürömcseppjei is vegyültek. Az 1816. és 1817. éveknek rendkívüli rész­termése folytán nem volt ünnepély, de annál fényesebben volt meg­tartva 1819-ben, ehez hasonlóan 1833. és 1835-ben. De ez időtől fogva nem csupán vinczellér­­ünnep ez, hanem általában a földmivelésé. Diony­sos a boristen diadalmenete mellé Pales a tavasz és Ceres a nyár istennője trónjai is fölemelkedtek. Azon óriási téren, hol egykor Napoleon a ma­­rengói ütközet előtt csapatait számlálta, három hatalmas emelvény áll: a középső 37,000 □ láb felületet fed be és 6500 néző számára van beren­dezve, jobbról és balról két kisebb összesen 4000 nézőnek ad helyet. Maga a színpad 250 láb hosszú, 200 láb széles. A főemelvénynyel szemben három díszkapu áll, mindegyike a három fő év­szak képviselőinek jelmezeivel ékesítve. Már reg­geli 3 órakor az emelvények lépcsőzetét beláthat­­lan, hullámzó néptömeg ostromolja. Számtalan vasút­vonal és gőzkomp, melyek Genfből éjfélkor indulnak, szállítja az új és új embertömegeket. 4 óra körül nyílnak meg a körszínház ajtói és egy pillanat alatt telik meg nézőkkel az óriási tér. A hölgyek napernyő helyett, mivel az ekkor el van tiltva, széles keretű fehér kalapok és csuklyákban jelennek meg, mi szinte keleties jelleget kölcsö­nöz ez ünnepélynek. Pontban 6 órakor 100 schweizi katonából álló gárda kíséretében, kik alabárddal kezükben ősi helvét módon vannak öltözve, lépnek be az ünne­pély-rendező hatóságok és a megkoronázandó vin­­czellérek, valamint az apát megaranyozott görbe pásztorbottal, körülvéve ifjú vinczellérek által, kik virágot és szőlőfürtöt hordoznak, valamint az egye­sület selyemzászlaját az „Ora et labora“ jelmon­dattal. Erre Pales, Ceres, Bacchusnak három ének­kara vonul be, fehér tricot­, vörös és zöld tunikák­ és aranyozott sisakokban. Rendbe állnak és lelkesült üdvözletet zengenek a haza és szabadság dicsőíté­sére; ezután sorfalat alkotnak és a lelkesült közön­ség szemei előtt nagyszerű jelmezjáték kezdődik. 1200 egyén, férfi, nő, gyermek, pásztor, kaszás, arató, vinczellér, csordás siet az emelvény középterére, valamennyi gazdagon díszített jelmez­ben; a három pogány istenség diadalszekere a kapuk alatt egymásután bevonul. A három főpap szerepét Schweiz legderekabb énekesei viszik, drága ru­hákban lépnek elő és magándalokban, melyek egyes részleteire 1000 hangú kar adja a feleletet, dicsőítik a földművelést, mint a művészetek legelsőjét, az életnek támaszát. Megragadó az ének összhangja, magas irányú, mint az oratóriumoké, áhítatot s lelkesedést keltő a jelenlévők szívében. Majd kedves gyermekkar zeng bele a harmóniába, majd ismét főpapi soro­k, miközben a csordák és nyájak csen­­getyű- és kolomphangjai vegyülnek bele. Előlépnek a vinczellérek, fej­ükre tétetik a szőlővel ékesített korona- és az istenség ez ajándékait a főpapok kezeiből kapják. Megrendülnek most a tavasz kedves dalai, fülemüle-trillák, pásztor-bohózatok. Előlép Pales főpapja ezüsttel kivarrott fehérselyem öltözékben, kék bársony­köpenyének uszályát két alsóbb rendű papnak öltözött férfi viszi. Mosolygó gyermekek, kiknek leomló fürtéi közé virágok fűzvék, viszik előtte a virágkosárkákat, melyekből ők mint a tavasz gyermekei, fiúk és lánykák kék szalagokkal összefűzve szórják, szedik a virágot, kertészek és kertésznők tánczolnak virágfüzérekkel, kaszások pengetik kaszásokat, gyüjtőlányok követik gereb­­lyékkel, de csakhamar tánczba keverednek egy­mással. Mind e tánczok igéző kellem és csoporto­sítással vannak kivive és pedig olyanok által, kik ballettet talán sohasem láttak, hanem hasonló par­­thiekat legfölebb nyár folytán rendeztek a hársak alatt. Gyermekek kezdik meg a körtánczot, utánok fokozatosan mind nagyobbak következnek , mint a­hogy körülbelül a mezei munka erősebb karokat és kitartóbb szorgalmat kíván. Pásztorok sietnek elő bégető bárányokkal; a pásztorsíp lágy hang­jaiba hirtelen égzengés dördül bele , sietve mene­külnek szalmafedél alá és aggodalmasan szorul össze minden élő együvé, de a nehéz hangok nem sokára lágyabb, derültebbekké válnak és ismét párok tánczolnak a csörgő patak partján. Kurjan­­tás hallik a havasról és megkezdődik a felvonulás a hegyi legelőkre. Gyönyörű tehenek lépdelnek elő, aranyozott nyakékeikre büszkélkedve, vigan követik a csordások, tehénpásztorok hivő szavát. A csordás-táncz azon melancholikus dallamon fo­lyik , melynek hallatára idegen földön a schweizi szív meghasad, ezt a havasi kürt szava váltja fel, mely a teheneket legelőikről a pásztorkunyhóhoz hívogatja vissza. A teheneket megfejik, a teli sajtárokat bemutatják az apátnak. Adott jelre csoportosulnak a tavasz e képviselői, elvonulnak Pales diadalszekere körül , melyről igéző amoret­­tek virágbagrétákkal integetnek. Érik a nyári vetés, a sarló zizegése hangzik az érett vetésen. Az ember táplálója, Ceres köze­lít. Hatalmas két bika vonja a vörös selyemmel és aranykalászokkal ékesített diadalszekeret. A főpap segélyül hívja a gabona­vetés istennőjét, előszólítja az aratókat, megindul a sarlók mun­kája és hull a kalász a gyűjtő leányok kötőjébe, a­mi a nyalábból kiszóródik, a kalászböngészők szorgalmas keze menti meg az elveszés elől. Köz­ben páronkint tánczolják végig a teret, hol vigadó arcz mosolyog minden oldalról. Elő­csikorog a gyűjtő kocsi, kisérve eke és boronától, végig fek­tetnek a cséplők néhány kévét és vígan eresztik meg a dallal fűszerezett cséplést. Felszórják a ma­got. Nemsokára jön a zörgő malom , melyben szép molnárnéjáról dalol a molnár és büszkén nézi lisz­tes fakó egyenruháját, mert csak oly takarosan van hajporozva, mint bármely telivér marquis a múlt századból. Egyhangú kelepelés közben to­vább vonul a malom, melynek ajtóküszöbén lu­kas zsákokat foltoz a szép molnárné, a pajkos inas pedig szeme közé szórja az öreg schweizi pa­rasztoknak a lisztet. Mind e látványosság , táncz, ének meg-megújuló jelenetek közt, melyek változatossága az időt gyors szárnyakon repíti, úgy hogy a szem és fül 6 órai látás, hallás után ki nem fárad, minduntalan vál­tozik a diszitmény, — mert a különben nagy tö­megnek zöméből, mely játszik, mindig új és új csoportok válnak ki, hogy az egészet egy élő mozgó testnek tüntessék elő. Most jön ő, a földnek legyőzője, azon ifjú istenség, kinek homloka szőlőlevél-koszorúval van övezve, kinek kíséretét mámortól nehezült fők képezik. Négy pompás fehér ló, tigris bőrökkel betakarva, vonja a diadalszekeret, négerek tartják a lovak zablását. Szőlőgal­lyak és borostyán foly­jék körül a hordót, melyen az ifjú boristen trónol; egyik kezében királyi pálcza gyanánt thyrsus (szőlőlevelek és borostyánnal ékesített fenyőlomb), másik kezében csillogó borral töltött érczkehely. Lábainál kupák, kancsók, börtömlők hevernek, mint zsákmány Görögország, Levante, a távol India, a kanyargó Rajna és a fölséges genfi tó partvidékéről. Satyrok és Faunok tánczolnak sze­kere körül, jókedvű Maenadok zengetik a czim­­balmot, verik a tamburint. Segélyül hívja Bacchus főpapja az öröm és vidámság osztogatóját, lelkesedve vág énekébe a vinczellérek kardala. Egyszerre hátrálni kezdenek ijedten a boristen szolgái, mert mámorosok vad táncra tör keresztül a békés sorokon, érzéktom­­pító zajjal rohannak elé a satyrok és maenadok. Amarok csaknem mezítelen, alig övezi szőlőlevél ágyékukat, vállaikról őzböz függ alá, a maenado­­kat is csak könnyű lepel takarja, ezek a vigság túlságig fokozódott ittasságában térdre bocsátkoz­nak, hátrahajlítják majd a földig testöket és úgy merülnek kéjsóvár szemekkel Bacchus lelkesült szép ifjainak nézésébe. Nőttön nő a sürgés-forgás, zavar, kerengenek az alakok, mint a rokka, de midőn már egyet sem lehet közölök megkülöm­­böztetni, fölemeli Bacchus a thyrsust és intésére egyszerre lábai előtt térdel minden alak. A maena­dok , mámoros nők szerepét nem hölgyek, hanem ifjak adják, kiknek állán a férfiúság risze még ki nem pelyhedzett, de a hajfürtök, melyek vállaik fölött repülnek, nem bírták teljesen elpalástolni a nöietlen vonásokat és igy hivebben adják a szere­pet, mely különben nőkhöz nem illenék azon vad­ság miatt, melyet mellette kifejteni kell. E phantasia-kép az őskor hitregéiből lévén kölcsönözve, nem felel meg a mai viszonyoknak. De mivel az előadás a jelent is fel akarja ölelni, csakhamar jönnek a vinczellérek a szőlőkötöző és hegyelő asszonynéppel, ez utóbbiak a festői nép­viseletben , mely Montreux környékén szokásos. A kék ruha fel van helyenkint kötözve, a karcsú derekak vállfűzőbe szorítvák, a mosolygó arczokat azon igéző szalmakalapok fedik, melyek gombja a gránátalma ketté vált gyümölcséhez hasonlít. E lánykák közt gyönyörű arczokat láthatni, a kife­jezésnek gyakran oly finomságával, mint a föld népénél igen ritkán található, pedig ezek olyan hajadonok, kik az egész nyár hevét szabadban viselik el és nehéz munka alatt görnyednek. A montreux-i lánykák kék szeme, mintegy viszfénye TARCZA. Az újév alkalmából. (Karácsonyi és újévi ajándékok. A piros bugyelláris. Közeledő farsang bál nélkül.) Mikor az esztendő már a tizenkettedik hónap felét is átélte, eszébe jut az embereknek, hogy mennyit bosszantották egymást s igy a tizenkettedik hónap másik felében arról gondolkoznak, hogy mivel szerezzenek egymásnak apró örömet, mert hát jelszó, hogy örömmel kell bevégezni az ó­évet és örömmel kell kezdeni az újat. A férj, a­ki egész éven keresztül bele volt melegedve a választások körül lábrakapott párttusákba s ellenfelének sok nagy s apró bosszúságot okozott, örömet is akar egyszer szerezni ellenfelének. Ezen ellenfél az asz­­szony, a­ki már hetekkel azelőtt szakít régi szo­kásaival. Nem korholja a férjet, ha az esték­ről elkésik, vagy teljesen elmarad, nem tervez új ruha bevásárlásokat, nem kér havi pótlékot a konyhapénzhez. A férj csupa gyöngédséggel lesz elhalmozva. Reggelenként tej­sűrűvel kap kávét, melyet mig szürcsöl, neje átkarolja liliom karjaival s lecsókolja homlokáról a nehéz gondokat s e csak mennyire édes, édesebb mint az a czukor, mely a kávéban fel van olvadva. S készülnek mindketten a meglepetésekre. Az asszony Dumont philosofiai munkáját a nőről rendeli meg Lipcséből s azt adja át férjének Christkindb­ül s lesi, várja, hogy férje újévi ajándék gyanánt nem csupán a bolti szám­lákat egyenlíti ki, hanem fog szerezni még más kellemetes dolgot is. Csalódhatnék-e reményében, várakozásában? Nem. Hiszen a férj ugyancsak töri a fejét, hogy megfelelő ajándékot adjon nejé­nek , ki csecse­becsével, ékszerrel, diszmóvel any­­nyira el van látva, hogy ezeknek szaporítása töké­letesen felesleges volna. Dumont philosofiai mun­kája a nőről segíti ki zavarából. Átolvasva a 22-ik levelet, egy becses ismerettel lett gazdagabb. Hány­szor kereste okát már annak, hogy a nő nyelve miért oly perdülékeny, miért oly csacska, fecsegő? Dumont munkája megadja erre a feleletet. A nő erősebben kifejlett légzőszervvel bír, mint a férfi, mert a férfi a tüdő alsó részével, a nő a felső ré­szével lélegzik. A férj most már tervez nagyot és merészet s nem gondol vele, ha mindjárt udvariat­lannak , avagy gorombának is fogják tartani. Beköszönt az újév s miután Sylvester estéjén a régi pajtások körében elveszíté az újévi ajándé­kokra szánt összeget s neje hazaérkeztekor egy óra hosszáig tartó prédikáczióval kínozta hallérzékét, nem habozik terve kivitelében, ebben már az sem képes őt megakadályozni, hogy reggel a nő, mintha mi sem történt volna az éjjel, gyöngéden meg­csókolva homlokát, kiván boldog újévet. A nő várja-várja az ajándékot, de a férj nem szólt, sőt már el is távozik. A nő még mindig remél s ízletes ebédre várja férjét. Az ebédnek is vége, azonban a férj még mindig nem áll elő az újévi ajándékkal. A nő türelmetlen lesz s követelőleg kérdi: hát hol van az újévi ajándék? A férj mosolyt erőltet ajkaira s suttogva mondja: azt hiszed kedvesem , hogy nem szereztem neked meglepetést ? Lásd, mily igazságtalan vagy. A nő kikutatja a felöltő zsebeit. Egy csomagot talál. Reszkető kézzel bontja le a papírburkolatot és mit talál? egy lakatot. Hát ez mi? kiált fel bosszúsan. A férj megőrizve nyugodtságát, egész hidegen azt válaszolja: alkalmazd édesem nyelvedre, úgy az újévben én is meg te is boldogabbak leszünk. Tableau: „A piros bugyelláris“ népszínmű, mely a szín­igazgató lapossá lett bugyellárisának néminemű duz­zadását elősegíti, egészen időszerű, mert a bugyel­láris az, mi a lefolyt héten leginkább szerepelt. Hja! azt a sok jókivánatot, melynek újév napján részesévé lesz a bugyellárisos halandó, meg kell fizetni. A socialisták rémképeket rajzolván maguk elé, két osztályt látnak egymással küzdeni, a sze­gények és gazdagok osztályát, ha azonban a so­cialisták az újévi szokásos gratulatiók közrehatása alatt állították volna fel a társadalmi osztályokat, bizonyára a gratulálók és gratulatiókat megfizető osztályt különböztették volna meg, melyek ép oly harczot vívnak egymás ellen, mint a­milyen volt a harcz az osztrák hadsereg és a bosnyákok kö­zött. A gratuláló támad s felkeresi rejtek­helyében is azt, a­kit a gratulálásnak kitenni akar, a gra­­tulálást megfizető pedig védi magát az ostrom ellen. A bugyelláris­ kérdés azonban még tovább is húzódik, mint a­meddig az újévi gratulatiók tarta­nak, s hogy ez mennyire passive oldatik meg, kitűnik abból, hogy a pápák sehogy sem akarják kibontani a bugyellárist báli czélokra leányaiknak. Ilma és Izidora pedig András napján azt álmodták, hogy az 1879-ik évi farsang jogászbáljában fogják meglátni először azt, kinek kinek életpárjává leen­­dőnek s horrendum nem lesz jogászbál. A külön­­böző pártkörök is ugyancsak hallgatnak a bálok­kal, mintha félnének a bálrendezés által előállható deficittől, így megtörténhetik , hogy az 1879-iki farsang elit bál nélkül múlik el a tánczkedvű fia­talság, de különösen Ilma és Izidora bosszúságára, kik nemcsak a jogászbálban, de még más bálban sem láthatják meg azt a boldog halandót, a­kit nekik rendelt a sors. Farsang pedig elit bál nélkül olyan, mint a baka bakkancs nélkül. Színpártoló­­kör legyen áldott a te neved, s ha meghaltál volna, támadj újra fel, egy bálban Ilma, Izidóra örülni fognak neki, és ezek öröme mindenesetre ellensú­lyozni fogja a papák bosszúságát.

Next