Kecskeméti Lapok, 1882. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1882-12-03 / 49. szám

TIZENÖTÖDIK ÉVFOLYAM._____________________________________49. Szám.__________ 1882. DECZEMBER 3. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ ! _ __ . r t ^ HfRfiFTF^T m T ■ ^ POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP 4h, „ 5krbl... — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP delmes hirdetéseknél árleensedés adatik-Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ­HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Félévre . . 2­­­60 „ Egy szám ára 12 kr. Hány °0 legyen a városi adó? Városi életünkben ismét egy fontos momentum előtt áll a törvényhatósági bizottsági közgyűlés, a­mi nem egyéb, mint a jövő évi költségelőirányzat meg­­állapítása . Addig míg a város szük­séges , vagy mondjuk jövedelmei meg­engedték azt, hogy az évi szükséglet házi adó kivetése nélkül fedezhető le­gyen , vagy még akkor is, mikor ez a szigorú számítás alapján már megen­gedett nem volt, de végre is tényleg a házi adó nem vettetett ki, hisszük, hogy az adózó polgárok épen úgy , mint a bizottsági tagok kevesebb ér­deklődéssel tekintettek az előirányza­tokra mint most, mikor már tudják, hogy a közigazgatás és különösen a népiskolák költségeihez, ha nem nagy részben is, de mégis kell járulniok. Pedig nézetünk szerint ezen tárgy ez vagy amaz esetben egyaránt érde­kes és különösen azok részéről, kik polgártársaik bizalmából hivatva van­nak ez irányban határozni, fölöttébb figyelemre méltó.­­ Mert pl. bizton merjük állítani, hogyha jó eleve szigo­rúan számot vetett volna magával a közönség és belátva a helyzet tarthat­­lan voltát, előbb igyekezett volna a jövedelmeket a költségekkel összhangba hozni, most házi adót nem fizetnénk. Itt azonban önként fölmerül a kérdés, hogy vájjon hát most már olyan hely­zetben vagyunk-e, hogy teljesen meg­­nyughatunk a viszonyokban ? vagy talán a­helyett, hogy kezünket össze­dugjuk, jó volna tenni is valamit a jövő érdekében ? Feleljen ezekre a pénzügyi bizott­ság és városi tanács által javasolt vál­toztatásokkal közgyűlés elé terjesztendő 1883. évi költségvetés , melyet az alábbiakban röviden megismertetni óhaj­tunk. Az iskola­alap költségvetése, a­mely magában foglalja úgy a népis­kolák, mint a polgári leányiskola költ­ségeit, sőt egyéb tanügyi és közműve­lődési kiadásokat is, igen szép világot vet Kecskemét városnak azon eléggé nem dicsérhető nemes buzgalmára, hogy e szent czélra semmit sem tekint áldozatnak, de annál sötétebb színben tünteti fel a házi pénztár költségveté­sének eredményét. Alig fog valaki kételkedni a fen­tebbiekben, tudva, hogy 1883-ra az elő­irányzott kiadások összege 65,159 frt 15 kr., a bevételeké pedig csak 28,836 frt 68 kr., a melyben pedig még a polgári leányiskolára adandó 6000 frt állami segély is benne foglaltatik és igy a mutatkozó 32,322 frt 47 kr. hiány egészben a házi pénztár és ille­tőleg az 1868. évi 38. t.-cz. 35. §. alapján kivethető 5%-os iskolai pótadó terhére marad. — Ez utóbbi t. i. a pótadó, a költségelőirányzatban 9800 írtban van felvéve és igy direct a házi pénztár által 22,522 frt 47 kr. fede­zendő. Magáról a költségelőirányzatról ke­vés a megjegyezni való, mert kiveéve a polgári leányiskolát, melyben álta­lánosan ismert változások állottak elő és kivéve a jövő évben felállítandó egy tanítói állást csaknem egészben a tavalyi nyomon van összeállítva és épen ez okból úgy a pénzügyi bizott­ság, mint a városi tanács — egyedül a negyedik jogakadémiai tanár fizetésé­nek felvételét javasolván, minden egye­bekben egészen elfogadásra ajánlják. A háztartási alap költségvetése természetesen ilyen normális nem le­het, mert csaknem minden évben for­dulnak elő olyan dolgok , melyek mintegy az égből cseppennek alá és­­ sajátos módon ezek mindig a kiadás oldalra esnek és a kiadások és bevé­telek egyébként is nagyon ingadozó mérlegén rendszerint rettentően nagyot lódítanak. Nehogy azonban közvetlenül a jövő évet ez esetben indokolatlanul nagyon sötét színben tüntessük föl, előre bo­csátjuk , hogy a javaslat szerint a jövő évre nem c­éloztatik a házi adó ösz­­szege emeltetni, tehát elmondhatjuk, hogy ez a költségvetés az ideinél jobb, mert bár a házi adó összege az ideivel egyenlő, nem szabad figyelmen kívü­l hagyni, hogy ez idén a költségvetés azon reményben , hogy az állam a polgári leányiskolát át fogja venni, 6197 frt hiánynyal záratott le.­­ Idáig tehát és így fölületesen tekintve , az eredmény eléggé kedvezőnek látszik, de bizony mélyebben vizsgálva a dol­got, sehogysem tudjuk ezen költség­­előirányzatból azon reményt meríteni , hogy a közel­jövőben a házi adót be­szüntetni , vagy annak összegét csak leszállítani is lehetne, sőt ellenkezőleg nagyon bizonyosra vehetjük, hogy ezen tXt. tv lapon okvetten a magasaim názi adó tartós épülete épül. Két sarkalatos hibája van ennek a költségelőirányzatnak , a­melyből kiin­dulva a fentebbieket állítani mertük. Egyik az, hogy nagyon híven halad azon nyomon , a­mely a közelebbi években megkezdetett és a­mi nem egyéb, mint a jelenben előforduló ki­adásoknak a jövendő terhére átvitele ; a másik pedig az, hogy igazi reális és a folyó kiadásoknak megfelelő folyó jövedelmek helyett a múlt év megtakarításából meríti a táplálékot. Hogy jobban megértessünk, nyilván kell kimondanunk, hogy a kórházi költ­ségek , melyek sok év alatt mintegy 14—16.000 frtra szaporodtak, ez évben és a jövő évben már elodázhatlan kiadássá váltak és mégis noha a folyó évi költségelőirányzatnál ezen körül­mény egyáltalán figyelmen kívül ha­gyatott, a jövő évi költségelőirányzat­ban is csak 2500 írttal van felvéve azon indokolással, hogy a többi több évre felosztva irányoztassék elő. A másik pedig az, hogy az 1881. évben elért esetleges megtakarítás­ból mintegy 8500 frt van felvéve mint bevételi fedezet. Azt elhisszük, sőt állítjuk , hogy mind a kettő teljesen indokolható, külö­nösen ez utóbbi, mert végre is nem lehet czélunk, hogy sok bajaink között is és különösen a házi adóból a városi vagyont oly rohamosan gyarapítani igyekezzünk. — Ha a jelen viszonyok között annyit megteszünk, a­mennyit minden viszonyok között meg is kell tenni, hogy azt ne csorbítsuk, úgy már tettünk valamit. — Az előbbit szintén indokolhatjuk, kivált ha feltesszük, hogy ilyen rendkívüli kiadások többé nem foruulnak elő, mert egben a, kire­vésben nem teszünk egyebet, minthogy a terhet több évre osztjuk fel. Mindamellett mi nem tudjuk, hogy e kettő közül melyik a nagyobb baj , de hogy a kettő együtt határozott ve­szedelem, azt bizton merjük állítani. Lássuk miért? Az 1881-ben elért megtakarítás vagy fölösségből 8538 frt 74 kr. mint a mely részben elért nagyobb jövede­lemből részben kiadások megtakaritá- TÁRCZA Kecskemét vasárnap éjfélkor. — Dramatizált jelenetek egy Sári-bálból — petroleum­­fénynyel világítva. — Felesleges dolog volna a czímtől megijedni, miután nagyon is jámbor dolgok megírására vállalkoztam. Különben is Kecskeméten — bár a népdal szerint híres város az alföldön — nin­csenek sem anarchisták, sem szoczialisták, annál kevésbé nihilisták, a petroleurok pedig a petro­­leum-adó behozatala óta határozottan hiányoz­nak , s így nagyon merész fantázia kellene ahhoz, hogy valami rémes históriát komponál­jon , melyre rá lehessen fogni, hogy Kecskemé­ten történt. Még az antiszemiták is aggasztó mérvben nyugodt magatartást tanúsítanak, s főnökük a kapitányság részéről történt erélyes megintés óta csupán arra szorítkozik, hogy 3 decziliter­­rel több bort iszik meg eszende­i hitelbe. Ilyetén körülmények között tehát a leglüege­­wackerebb reporter sem tudna valami szenzá­­cziós dolgot kiszorítani, annál kevésbé én, jám­bor tárczairó, kinek költői szárnyalását a szer­kesztőnek ama szigorú utasítása is megnyir­bálta, hogy három hasábnál többet ne írjak, mert különben — így és úgy — stb. Ha most a hátam mögött állana, már­is azt mondaná: ne arról beszéljen hát az úr, a­miről nem beszél, hanem beszéljen arról, a­miről beszél. Persze, ő azt hiszi, hogy az olyan könnyű. Node próbáljuk meg, és szorítsuk három tárczahasábra azt a thémát, a­miről Homér 3 Odysseát írt volna, ha t. i. szerencséje lett volna neki Kecskeméten a „Nádor“ fényesen kivilá­gított és alaposan kisuvixolt termeiben végig nézhetni azon kitűnő táncrestélyek egyikét, melyeket a profán tömeg Sári-bálnak nem átal­lott elkeresztelni. Sári-bál?! Miért nem Sarolta-bál, vagy Charlotte-bál ? Node hagyjuk ezt. Demokratikus korsza­kot élünk s nem illik a czimen megütközni. Elég az ahhoz, hogy egy viális kedélyű barátom arra ösztönzött, hogy látogatnám meg a kocsisok és szolgálók elit­bálját s ha még nem láttam igazi kedélytől duzzadó s kram­­pampulinál jobban lobogó murit, hát majd látok most. Csak vásott keblek zárkózhatnak el ilyesmi elől, csak fásult szív nem lelkesül, midőn al­kalma van szemlélnie, hogy a természet rom­latlan és faragatlan ficzkóinak duhajkodásaiban mennyi őserő nyilvánul. Világos tehát, hogy elfogadtam a meg­hívást. Az ajtónál a rendező úr (a város egyik hetyke kocsisa) fogadott és pedig a lehető leg­­előzékenyebben. — Hohó! lassabban, fizessenek előbb az urak három hatost, mert addig ide be nem dugják az orrukat. És mi fizettünk. A rendező úr előbb megnézegette egyen­­kint a hatosokat, ha vájjon nem hamisak-e s csak azután intett bizonyos grandezzával, hogy beléphetünk. És mi beléptünk. Persze a t. olvasó ezt úgy érti, hogy az ember egyszerűen belép és akkor bent van. Ebből is látszik, hogy a t. olvasó mennyire tájékozatlan. Hiszen az igaz hogy bent van, csakhogy erről a bentlevésről csak olyan em­bernek lehet tisztult fogalma, kinek a ring­­színházi katasztrófa alkalmával tolongás közben három oldalbordáját betörték. A­mint beléptem, először is bámulni kezdtem a tüdőmet, hogy hogy bírja ezt a gőzt kitartani, melyben a világ valamennyi chemikusa nem birt volna egy csepp oxygent felfedezni. Épen tanakodni kezd­tem a fölött, hogy talán azért oly hiányos a gőzfürdői intézmény Kecskeméten, mert ingyen is kapni, midőn barátom szívszaggató hangon felsikolt: „Juj a tyúkszemem!“ Ez intés volt arra, hogy ne csak a szemem világára, ha­nem a tyúkszememre is vigyázzak. Programmom röviden az volt, hogy kere­sek magamnak egy kényelmes helyet, honnan kedélyesen szivarozgatva végig nézem a diszes társaságot s vázlatos rajzokat csinálok egyes cseber-nimphák, konyha szirének és mosogató­­bajadérekről. Könyökeim megfeszített erejének sikerült a kályha mellett egy zugot elfoglalni, hol szemlélő helyzetbe tévén magamat körül­néztem — már t. i. a mennyire azt a gőz engedte. Mellettem egy hetyke kocsis legény való­ságos orkánokat sóhajtott és igy magára vonta eredetileg a gyengédebb nemnek szánt figyel­memet. Tömzsi kis mokányficzkó volt, igazi kálomista nyakkal, mi makacsságot és szenve­délyességet fejez ki. Jól megnéztem. Fogadni mernék — mondom magamban — hogy ennek az ifjúnak valami bánat nyomja a szívét, vagy pedig két liter bor az agyát. (A következmény igazolni fogja, hogy mily helyesen kombinál­tam.) Egész odaadással kezdtem szemlélni az én emberemet, kinek kancsal szemeiben való­ságos othellói szenvedély látszott csillogni, míg markát oly görcsösen szorongatá össze, hogy én bizony sok pénzért nem mertem volna a kis ujjamat odatartani. Szemei, melyeket szúrósan az ajtóra függesztett, mindinkább karikára kezd­tek nyitni és egy bekövetkezendő vihart lát­szottak jósolni. — Jó, hogy itt van az esernyőm, — mon­dom magamban. Ekkor hirtelen egy hölgy lép be a terem­be, kinek szeplős arczát igen finomal árnyalta a patikai pirosság, melyet­­ kzért árulnak és kárminnak neveznek. Milyen kár, hogy táncz­­közben az izzadság mind lemosta róla. Az én búsuló emberem keble nagyokat lihegett az örömtől, midőn a belépő nőt megpillantotta. — Áh, ez bizonyosan szive hölgye — gondolom. Azonnal feléje sietett és a szerelmesek eme szokatlan kifejezésével üdvözölte: „Hát te hunn a fityfiringós fityfenébe maradtál olyan sokáig?“ — „Hát tudod, trakta volt nálunk, aztán csak most végeztem el a mosogatást.“ A kocsis úr e választ tudomásul vette s szó nélkül derékon csípte és eltűnt vele a tánczolók tömegébe. Úgy látszék azonban, hogy az én vastag nyakú barátom nem igen volt valami szenvedé­lyes bálványozója Terpsychorénak, mert alig néhány percz letűnte után ismét mellettem állt. Alkalmat vettem magamnak őt megszó­lítani. — Úgy látszik, barátom, az a leány, a­kivel most tánczolt, szeretője. — Az a, törje ki a nyavalya, — válaszolt ő elandalgó hangon. — Talán nincsen vele nagyon megelé­gedve ? — Hamis annak még a zúzája is, eddig is ki tudja, hol csatangolt. Lám, milyen a féltés, a szegény Desde­­mona mosogat, és Othello azt hiszi, hogy csatangol. A zene elhallgat, a tánczolók pihenőt tar­tanak , a hölgy felkeresi kocsis ifját, ki őt ekként szólítja meg : — Te, Sári, aszondom, hogy ha azzal a Gereblye Mukival tánczolsz, hát én úgy meg­ugratlak, hogy még a más világon is csillagot rúgsz tűle. — Már pedig — válaszolt a hölgy a leg­méltóbb indignatió hangján — abba nékem a herkópáter se parancsol, hogy kivel tánczoljak. És ebben tökéletesen igaza volt, egy tisz­tességes nőnek egy tisztességes tánczestélyen senkit sem illik megkosarazni.

Next