Kecskeméti Lapok, 1883. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1883-07-01 / 27. szám

d­ ­­juk is, hogy az államnak kétszer is meg­­ kell gondolnia , mit tesz, mikor egyik vagy a másik biztos bevételét önként leszállítja, de mivel azt is tudjuk, hogy a magas kor­mánynak különös gondot kell fordítnia az­­ adóképesség fokozatos emelésére, a só árá­­­­nak leszállítására pedig egyenesen ezt fogja eszközölni, alapos reményünk van, hogy­­ kérésünk a netáni visszaélések meggátlá­­sára alkalmazandó intézkedések mellett mi­­­­előbb teljesíttetni fog, s gazdaközönségünk­­­­nek nemsokára azon örvendetes hírrel szol­gálhatunk, hogy a marhasó ára jelentéke­nyen leszállittatik. Bár Ser. Kecskemét, 1883. június 28. Élő példája fekszik előttünk azon igaz­ságnak, hogy nem nemzeti sajátságunk a ki­tartó munka. Első fellelkesülésünkben képe­sek vagyunk még az egész világ által is méltán megbámult nagy dolgokat véghez­vinni, de végre is könnyen meglazul a tett­erő, mert meglazítja a nem mindig helyesen alkalmazott ellenzékeskedés, a túlságos érzé­kenykedés, és meglazítja az, hogy—mint azt igen zamatos magyarsággal mondják—mind­nyájunkba igen hamar beleszalad a madzag. Íme, itt van a már-már híressé vált kincs­kereső bizottság, mely igyekezettel fogott nagy­szabású tervekbe­n indult meg hálátlan útján, és most már azt kell hinnünk, hogy a buzga­lom, melylyel e nagy munkásságú bizottság megindult, kialvó félben van. A lelkesedés eme szent lángját igaz, hogy nem e lánghoz méltó lehelettel igyekeztek kioltani, de hát ok-e az arra, hogy azért a munkakedv meg­szűnjék, a munka abba maradjon? Nem! Azért hát méltán kérdjük, hogy hol a foly­tatása a kezdetnek? Avagy azért, mert né­melyek indokolatlan érzékenységüket vetik gátul a jó ügy elébe s azért, mert némelyek, ők tudják miért, eleve kigyót békát kiáltanak az általunk is jóknak, hasznosaknak és szük­ségeseknek elismert tervekre és czélzatokra, szabad-e a közügy munkásainak csak egy perczig is csüggedni , mikor lelkiismeretük sugallata szerint igaz ügyet támogatnak ? Már megfeleltünk rá, hogy: nem! A közgyűlés elfogadta a cseléd hivatal felállítását, még pedig általános helyeslés között. — E Lapok írtak az eszme mellett, sőt első­sorban is itt látott az napvilágot; ellenvéleményt még nem volt alkalmunk hallani, sőt csakis a mondhatlan nagy szük­ségnek hallottuk sürgető kifejezését és ime az eszme megpendítése, a czélzatnak közgyű­lés általi elfogadása után, hónapok múltak el és még semmiből semmi! — íme, itt van a nyakunkon a mindszent, ez a minden cseléd­tartó gazda réme s akkor majd módunk lesz igen szép elegiát írni arról, hogy milyen jó világ lenne mi nálunk, ha kitartásunk csak egy kicsit is megközelítené végtelen jóaka­ratunkat. No de ez csak egy — és ez az egy már úgy halljuk, ki van adva egy bizottságnak, a­mi a mi viszonyaink mellett teljes garanciát nyújt az ügy sikerére nézve. — Hamar munkát nem csinálunk az igaz, de az nem is volna jó, hanem az is szent igaz, hogy ha­­ valami a bizottságok jóakar­atú csendes rin­­gatása közben örök álomra nem szenderedik, hát az végre is napvilágot lát. Hejh bölcs ember lehetett az, a­ki a bizottsági agyonhall­­gatás humánus eszméjére rájött! — Milyen rossz dolog is az, hogy ha a beteget keserű orvosságokkal gyógyítják, agyon , mint némely szép eszmét, az orvosságnál is keserűbb vi­tatkozásokkal, és mennyivel humánusabb el­járás, ha az illető, ki­világbólítandónak szak­értő hivatalos személy illeszti nyakára a hur­kot s szakértő tekintélyek konstatálják, hogy a halál hét percz múlva beállott s az illető meg­­halasztatott ,,lélekzet-folytonossági­ hiányban.“ E felöl hát — t. i. a cselédközvetítés felől — aggodalmunk nem igen lehet, mert a tárgy mai előhaladottságában már teljes bi­zalmunkat vethetjük abba, hogy vagy lesz belőle valami, vagy nem lesz; de hát a bizottság egyéb nagyszabású eszméi vajh hol pi­hennek? Hol van a falu­telepítés, mikor már oly sokan megcsináltuk a költségvetésünket ! frt 40 kros napszám helyett 80 kirossal, sőt erre a kontóra nagyot is ittunk ? És hol van az a mesterségesen tenyésztett felséges kecsege és több efféle, mikor már e remény annyira finomította az ízlésünket, hogy holmi vad­halat jó ízűn enni sem tudunk? És hol van a vasúton szedett kövezetvám-tarifa re­víziója, a­mely a mostani aránytalan felosz­táson lett volna hivatva segíteni? Vagy azért,­­ mert vannak, a­kik a kövezetvámot vámso­rompók felállítása nélkül is szedhetni vélik, már ez a kérdés is, a­mely pedig amattól egészen függetlenül is elintézhető , végleg elejtendő! És hol van a birtok­változások után sze­dendő városi pótlék és hol vannak a többi szép tervek? És hol van a zálogház, a­melynek mielőbbi felállítását a közgyűlés kimondta?­­ Jól tudjuk mi, hogy ilyen dolgokat csekély idő alatt véghezvinni, hólyagként fel­­fúni nem lehet, de azért nem tartottuk helye­­­telennek e helyen, a­mely helyen e terveket és c célz azokat több oldalról védelmeztük, fel­szólalni ; még­pedig felszólalni egyenesen azért, hogy ne hagyja magát sem a bizott­ság, sem­ annak bármelyik tagja, semmi ol­dalról befolyásoltatni; ne engedje kedvét el­venni sem a gyanúsítással, a­mi már nálunk oly soknak vérévé vált, sem az indokolatlan érzékenységgel. — Végre is a közügy, nem egyesek ügye. De más oldalról a közönség se igyekez­zék a kákán is csomót keresni, s ha még va­lamit teljesen nem ismer, ne ítéljen felette elfogultan a hamis próféták tendentiosus pró­­fétiáik után, hanem igen is inkább buzdí­tásra igyekezzünk, semmint a semlegesség­gel vagy az elfogult ellenzékeskedéssel a jót csirájában megfojtsuk. Van azonban Fürednek is egy közös jel­lemvonása a fürdőkkel, s ez azon merev el­­zárkózottság és elszigeteltség, mely a fürdő közönségén észlelhető. A fürdő vendégek leg­nagyobb része akkor köt ismeretséget , midőn már a fürdőt elhagyni készül, s ezen visszavo­násnak eredménye az általános unalom, mely­ről egytől egyig panaszkodnak a vendégek. * * * Levelem befejezéséül elmondom röviden azon két regét, melyek a Balaton eredetére vonatkozólag a nép között elterjedve vannak. Az egyik rege szerint azt tartják, hogy midőn Szent Pál e tájon járt hirdetni az evangéliumot, az itt lakott pogányok kikerget­ték e területből és 12 mértföldnyire üldözték , de a menekülő Szent Pál nyomában mindenütt víz áradt a talajból. A másik rege szerént a Balaton helyén hajdan édenkert volt, és benne szép ifjú hölgy lakott, kinek hasztalan virágzott min­den e szép vidéken, mert őt szerelmi bú emésztő. Boldogságát egy ifjú tépte szét, s a nő széttépett boldogságát folyton siratta. Oly bőségben folytak a leány könyei, hogy a kis patak, mely édenkertjében folydogált, nem győzte azokat befogadni. A patak a leány hűtlen, hitszegő kedvesét megboszulandó, kérte az anyaföldet, adjon emlőjéből egyszerre annyi víztömeget, hogy haragjával a hitsze­gőre szállhasson. A kis csermely óriási ten­gerré növekedett, vize alá jött az egész határ, a hitszegőt kergető, de el nem érhető, mert egy szellem határt vetett a viznek. Haragja,­ most is dúl s mint a költő mondja: „Miként ha régi dühvel Még most is üldené A hitszegő­t, naponként kiront a part felé.“ Sióról, a Balaton tündéréről, más alka­lommal fogok írni. Götsch József. A korzón végig. T. i. a kecskemétin. Utóvégre ha a budapesti honpolgártársak a maguk prczinyke Dunapartján sétálva oda tudják magukat kép­zelni Romának ama negyedfélezer méteres útjára , a­melyen igazán , corsálnak a fogatok, lovasok késő éjfélig, ugyan mért lenne kisebb a kecskeméti ember fantáziája, hogy ne ta­lálhatna valami közepest a maga korzójában a római és budapesti korzó között. Éhes gyo­mor nem kérdezősködik, hogy szarvasgomba­pástétommal lakik-e jól vagy pattogatott ku­­koriczával s Veuve-Cliquet iszik-e rá vagy széktól savanyúvizet, csakhogy teli van s lát­tam én már élvezni a disznó-karmonádlit, s fitymálni a kolibri­ czombot stb. Ne irigyeljétek hát tőlünk a mi korzón­kat szegény falusiak, kiknek még ilyen sincs, s ne mosolyogjatok oly fölénynyel reánk, ti boldog pestiek ha látjátok, hogy mily odaadó pontossággal koptatjuk mi a Kőrösi­ útera kö­vezetét. Hm, koptatjuk bizon. Bár koptatnék még többen. Akkor legalább reményünk le­hetne , hogy nem telik bele egy évtized s si­mára csiszolhatjuk talpainkkal azokat a kiszö­­gelléseket, melyek oly sajgó öntudatban tart­ják most tyúkszemeinket. Végtére is a városi tanácstól sem lehet mindent kívánni, s nagyon szép tőle, hogy legalább lerakatja a köveze­tet , hogy mikép találja a közönség azt előnyö­sebbnek használni, a kikerüléssel vagy rálé­­péssel, kinek-kinek a maga gusztusa. Kérdés, hogy tulajdonképen hol kezdő­dik a mi korzónk? Nem az, hogy az elején-e vagy a végén? Azt utó végre mindenki tudja, hogy a végczél a vasúti perron, mely hála a mi derék főnökünknek ismét nyitva van a t. ez. publicumnak, úgy hogy a keresztüluta­­zónak ismét lehetnek magas fogalmai arról a forgalomról, mely városunkat a fel és alvi­dékkel egyaránt összeköti,­­azért nem volna érdemes a kabinet­kérdést fölvetni, hanem igen az, hogy hol kezdődik az eleje? A fontos kérdés circumspectus megoldást követelvén, föl kell ama kérdést vetnünk hogy mikor? mikor döntsük el a korzó kér­dését , szombaton-e vagy vasárnap. Mert egyébkor nem igen mutatja az ő korzó vol­tát semmise. Élettelen , kihalt mint akár a dob­ utera (ismét t. i. a kecskeméti), a­melyen három nap egyszer ha végig megy egy kapatos ember, s akkor is bizonyosan nem más mint a­­ végrehajtó. Városunk még nem emelke­dett annyira, hogy beláthatná a naponkénti szükségét, elégnek tartja, ha egyszer egy héten lát és láttatja magát. A nőt, ki na­ponként mutatná magát az utczán , tán meg is ítélnék. Egy-egy diák- vagy jogász-csapat, mely a gyalogútat egész szélességében elfoglalja, vagy sőt foglalva tartja, úgy hogy aki elég szemérmes a vihogó sorfalak között el nem haladni, néha napján térdig érő sarat gázol­hat, csapong rajta végig, komoly diskussiókat tartva amaz érdemes thémák fölött, melyet a Beretvás, Tomaskó vagy a lakatos utczai aka­démia tanárai adtak föl nekik. Egy-egy tanár vagy biró, ki itt egyengeti a hosszas üléstől megpókosodott lábait, a menetrend idején az utazók vagy érkezők rohanó vagy fontolva haladó léptei,—íme, ezek szakítják meg hét közén a kongó korzó nesztelen egyhangúságát. De szombaton, vasárnap! Ekkor korzó ám, igazán korzó ! mondja Petőffy. (Tudós tanár urak legújabb, még csak nem is 50 kros nemesítése, hogy tanítanám meg őket Arany János, Gyulay Pál s Berzsenyi Dá­niel nevére!) Attól függ tehát, mondom, hogy szom­baton vagy vasárnap keressük-e a korzó elejét. Mert hogy rátérjek, két eleje lehet, a takarékpénztár , meg a kaszinó sarka. Szombaton-e hát, a­mikor sémita polgár­társaink orthodoxiája csukva tartja a boltokat s az egész Deák-téren, rec­e csirkepiaczon k­magul egy lelket se lelsz, vagy vasárnap-e, a mikor keresztyén véreink mély hitbe ojtott vallásos kedélye a pudli mögött hangolódik ugyan imára fel, de napszámosainknak, ara­tóinknak a magas politika s ezzel együtt ter­mészetesen az eszlári sakterbicska iránt ta­núsított okadatok­ érdeklődése úgy fogva tart minden talpalatnyi földet, hogy ha Árpád apád vére csörgedezne is ereidben, s Uszubu nagyapánkkal jöttél volna is direete a tigri­sek — azaz hogy jegesmedvék hazájából, mondom, még akkor is piros véred hullajtása se tudna ezen utat törni. Mert mi haszna András úr, a­ki pesti kollégájának még jámborabb s együgyűbb kiadása, sokkal kalapemelőbb fogalmakkal bír Gangos Jóska szomszéd félpipányi dohá­nyáról, vagy Ripők Pisti félverdung gagyi­­járól, semhogy letérítené őket az útról. De essék meg csak rajtad a csoda, hogy egy péntek délután teljes harmadmagaddal tekin­ted körül a könyvkereskedő kirakatát, rögtön melletted terem, a benfentességi felsőbbség magaslatáról kiáltva le rád: Ne tessék a jár­dát elfogni ! Természetes, mert rendnek muszáj jönni! Az eszlári saktereket sem fogják több törvényszerűséggel s igazságosabban ad majo­rém­ Det glóriám felakasztani, mint a mily törvényszerűséget s igazságossággal ítéltem én oda a korzó elejét a takarékpénztárnak. A korzó eleje ! De t. ez. úr — olvasd tisztelt czimű tárczaczikkező úr — azt már látjuk, hogy nemsokára a tárczája végén leszünk, (hál istennek?), de mikor leszünk még a korzó végén ? Eljutottunk nagy nehezen az elejére, elérünk majd a végére is. KECSKEMÉTI LAPOK A marhasó. A mezőgazdaság virágzásának elenged­­hetlen feltétele a marhatenyésztés, mely nélkül még az okszerű gabonatermelés sem képzelhető. Ezen kettős czél elérésére azonban szük­séges, és nagyfontosságú egyik főkellék, hogy a termelő közönség állatállományát lehetőleg olcsó áron beszerezhető sóval, olyan mennyiségben táplálhassa, mely az élettani szempontoknak leginkább megfelel,­­ és hogy ezt az egyedárúságot gyakorló ál­lam segítse elő. Alig van a marhatenyésztésnek nagyobb hátránya a drága­­ sónál, mert már csak annak, ha kisebb mennyiségben adhatja a gazda jószágainak a sót, mint a­mennyit az okszerű létfentartás szabályai megkíván­nának , ha nem is oly szemmel látható mó­don, de az által, hogy a jószágállomány lassanként elsatnyul, elcsenevész , — kiszá­­míthatlan kárai vannak, — legfőképen pedig az által, hogy az ország lakosságának zö­mét képező kis- és középbirtokos osztály­nak különben is szerfelett sújtott gazdasá­gát értékteleníti, mert a birtokos a drága só szükségletet beszerezni képes nem lévén, ez éltető táplálék elvonása miatt csenevésző marhaállomány rendeltetésének a gazdaság­ban meg nem felelhet. Ezen kiszámíthatlan kárral szemben nem lehet felvetni, hogy a só árát az ál­lam , fennálló szükségleteire való tekinte­tekből le nem szállíthatja, mert ezen leszál­lítás parancsoló szükségesség in ultimo analysi, már csak azért is, mert e nélkül a kis- és középbirtokos osztály adóképes­ségének emelése teljes lehetetlenség, a­míg­­ ellenben ha a só ára leszállíttatik, az állam jövedelmei nemcsak apadni nem fognak, hanem, mivel az olcsó ár mellett minden gazda a szükséges mennyiségben táplálja jóval jószágállományát, s ez­által a fo­­­­gyasztást aránytalanul nagyobbítja , emel­­kedendnek. Hiszen most a nagybirtokokon kívü­l — és ott is lehetőleg korlátozva, — a­­ marhasót alig használják, a közép- és kis­­birtokokon pedig a legtöbb esetben egé­szen nélkülözni kénytelenek. Ilyen körülmények között, városunk­­ törvényhatósági bizottsági közgyűlése, a marhasó árának leszállítása tárgyában, Győ­r vármegye közönségének, pártolás vé­gett megküldött felterjesztését, melyet a magas pénz- és földmű­ipar- és kereskede­lemügyi minisztériumhoz intézett, nem fo­gadhatta közönyösen, hanem felfogván annak közgazdasági nagy jelentőségét, egyhangúlag csatlakozott hozzá, s a maga részéről is ha­sonló felterjesztéssel járul az említett mi­nisztériumhoz, kérvén, hogy a gazdasági egyesületek ellenőrzése mellett, az ország­­ összes marhaállományára szükséges mérv­­é­ben , a marhasónak lehető olcsó áron eláru­­sítását saját hatáskörében rendelje el; a­mennyiben pedig ezen kérelem törvényho­zási intézkedést igényelne, a megfelelő tör­vényjavaslatot az országgyűlés képviselő­házához terjeszsze be. Sokat megértünk már, a­minek egé­szen másképen kellett volna lennie , s tud- 27. sz. Felhívás gyümölcsészetünk érdekében. A kecskemétvidéki gazdasági egy­­­­let gyümölcsészeti szakosztálya, vá­­­­rosunk gyümölcsészetének emelése és gyü-­­ mölcskereskedelmünk jövőjének fejlesztése­­ érdekében, összes gyümölcs­fajainknak po­­mológiai rendszerbe leírását elhatározván, midőn e törekvésével az eddig ismeretlen gyümölcsök helyes elnevezését, a legjelesb fajok további ismertetését, terjesztését — ki­válóbb gyümölcstermelőink megnevezésével közleni — czélul tűzte, tudván hogy ezen nagy fáradságot és időt igénylő munkának teljes elkészítése csakis gyümölcstermelő közönségünk hozzájárulása és támogatása mellett érhető el: a Pelí­t bizottság tisztelet­tel felhívja mindazokat, kik bármiféle is­meretlen, vagy hibás elnevezésű, avagy ismert jeles, gyümölcs­fajokkal rendelkez­nek , ezeknek egészséges legszebb példányai­ból legalább egy-egy pár darabot, minde­­nikhez a fának kis leveles gályából is mellékelve, kedd , péntek és vasárnapi na­pokon — mindig a reggeli órákban — a gaz­dasági egylet helyiségébe bemutatni szíves­kedjenek. Melyek ott vasárnaponként a dél­előtti órákban elbíráltatván , belbecsült, ter­mékenységi és kereskedelmi értékek szerint osztályoztatni fognak. Minden ily alkalommal kellemesen ve­­endi a lelí­t bizottság, ha az elbírálásnál a termelők is részt venni szívesek lesznek. A gazdasági egylet gyümölcsészeti szakosztálya. Színház. Sok akadály, még több készülődés után végre szombaton avatta föl Mik­­lósy a sétatéri színkört Thália templomává. Volt minden, a­mi egy ünnepi előadáshoz szükséges. Taraczklövés, alkalmi prológ, történeti képek, bengáli fény quantum satis, egy darab hős tragoedia s mindezek befe­jeztével egy egész népszínmű, úgy hogy éjfél körül már is bevégződött az előadás. A társulatot a míg a télről jól ismert ta­gok alkotják nagyobbára, úgy, hogy bemu­tatásra alig néhány szorul. S­ik­ló­sy Zrí­nyije, Peterdy Juranicsa ismert alakítá­sok, melyek nagyobb színpadon is megálla­­nák helyüket. Uj volt Fenyvesi Szelimje, ki ez este lepte meg először a világot je­lentő deszkákat. Ezt tudva, nem valami­­ sokat vártunk tőle s épen azért annyival

Next