Kecskeméti Lapok, 1887. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1887-07-03 / 27. szám
, a nép is megtudandja, hogy kik az ő igazi barátai. Ez alkalomból nem tartjuk feleslegesnek mindenkinek figyelmét a városi zálogintézetre irányítani, hogy ha magának nincs is szüksége az onnan nyerhető kölcsönre, ismerősei között annak előnyös voltát ajánlja. Xavér: A nőipariskola kiállítása. A helybeli Nőegylet nőipariskolájában m. hó 25-én tartatott meg az elméleti vizsgálat. A sikerről nem szólhatunk érdemlegesen , mert nem voltunk jelen a vizsgálaton , de ha az ipariskola termeiben a következő két napon, 26. és 27-én kiállított női kézimunkákról vonunk következtetést, bízvást adózhatunk az elismeréssel a legnagyobb mértékben. Ez a legfiatalabb iskola városunkban, még csak most töltötte be második évét. A nagyközönségnek tudomása is alig van működéséről, szokásos nyomatott értesítő nem jelent meg róla, sem helyi, sem fővárosi újságok nem írtak a dicséretéről hasábokat, csupán egy kevesek által látogatott, szerény kiállításban adott számot arról, hogy mit mivelnek ebben az iskolában. Megtekintettük Nagy Erzsike kisaszszonynak, a nőipariskola tanítónőjének szíves kalauzolása mellett a kiállítást, mely ötszáz darab különféle kézimunkát, ezek közt négyszáz darab fehérneműt foglalt magában, s elmondhatjuk, hogy az egésznek áttekintése a legkellemesebb hatást gyakorolta a szemlélőre. Maga az egész berendezés finom ízlésről tanúskodott, s mindenütt a női gyöngédségnek, odaadó figyelemnek s a fáradhatatlan női kezek munkásságának nyomaival találkoztunk. Voltak ott tárgyak a napi szükségletnek megfelelő dolgoktól kezdve a filigrán munkáig, a kezdet legalsó fokától egész a tökélyig s e haladó fokozaton végig észlelhető volt egy gondos és hivatott vezető kéznek a működése. A kiállított munkák két teremben voltak elhelyezve, az egyik körülbelül a díszmunkák terme volt, a másikat egészen a hasznosság szempontjából készült tárgyak, a fehérneműek foglalták el, ezek közt legnagyobb számban az ingek a varrás és hímzés legkülönfélébb nemeiben a legnagyobb tökélyig kiállítva s a legkényesebb igényeket kielégítve. Voltak ezeken kívül felső ruhák, egyszerűbbek és díszesebb utczai öltözékek, mind csínnal és szolidan készítve; nagy számú díszmunkák, mint ékes diványpárnák, különféle térítők, a figurális hímzésnek szép példányai gyanánt. Találhatott látni valót az avatatlan és a hozzáértő szem egyaránt, amazt a külsőleg tetszetős munkák elégíthették ki, emez hozzáértően gyönyörködhetett a fehér és színes hímzés nemeiben és finomságában, a horgolt és varrott csipkék változatosságában, az áttört varázsokban stb., melyeket szemlélve lehetetlen volt oda nem gondolni a fáradhatatlan ujjakat a zajtalan körben munkáló szorgalmat, mely tanul és dolgozik egyszerre — a jövő érdekében. S mindezt tudva és látva, lehetetlen a méltó elismerés szavait elhallgatnunk a derék tanítónő, Nagy Erzsike kisasszonynyal szemben, aki valóban nemes önérzettel tekinthetett végig az általa rendezett kiállításon , mint buzgó működésének szép eredményén. Az ő és szorgalmas növendékeinek szerénysége ugyan aligha nem tiltakoznék e hírlapi dicséret ellen, de az érdemet, bármi szerény körben működik is, joggal megilleti a méltó elismerés, amit ez alkalommal a Nőegylet nemes gondoskodásával szemben sem mulaszthatunk el, s főleg ebből a szempontból kell hangot adnunk egy két reflexiónak, melyeket a kiállítás szemlélete keltött fel bennünk. A jó ízlés mindenkor és mindenben a legjobb útmutató és nagyon hasznos tanítómester. Szüksége van rá egyszerű és előkelő embernek egyaránt, szüksége van rá főleg a nőnek, aki a család lelke, a háztartás vezetője. A nőipariskola pedig egyszersmind az Ízlés iskolája. Úgy tudjuk, hogy a Nőegylet szemei előtt is a hasznosságon kívül főleg az Ízlés és ügyesség képzése lebegett, midőn ez iskola szervezésével különösen a polgári osztályra gondolt. Pedig a 36 növendék közt, akik ez évben beiratkoztak a nőipariskolába, éppen a polgári osztályból voltak aránylag kevesen, holott a tanítás díja havonként 2 írt, legkevésbbé sem riaszthatja vissza még a szegényebb sorsúakat sem , midőn ez iskolában a női munka mindenféle nemében alapos kiképzést nyerhet minden rendű és rangú növendék, s a mellett az első öltéstől az utolsóig a maga részére dolgozhat, míg ezelőtt négy évig kellett másnak fáradnia igyen, hogy kiképezhesse magát. Kívánatos, hogy a női ipariskola minél szélesebb körben legyen népszerűvé s a mainál sokkal nagyobb számú növendék tanulja meg ott azokat a szép és hasznos dolgokat. Mei háttérbe szorultak, és neki, csakis neki volt abban hely, és én csendes boldogságomban őt, Josi Pált, rabbi Lebischt, pipaszárával együtt össze tudtam volna ölelni. De én néma voltam , de az egy sokat mondó némaság volt. „E’I silenzio amor suole, Haver prieghi e parole!“ (A némaságnak is vannak szavai és kérései.) De magam is bájos alak voltam 10 éves koromban. Lovasberény Alcibiadese, iskolatársaim között dandy, Cäsar diadalútján Úgy néztem ki, mint egy rész vígjáték vázlata, melyből az első felvonás épen jelenetezve van. Ha ez időben rólam személyleírást vettek volna, a leghitelesebb a következő lett volna: „Haja, szemei, szája, orra, termete, ruhája eiusdem colorit“: sárga. Botanikusok akár egy mozgó, édesgyökérfának tekinthettek volna . Ő, ez volt az ifjúság vágya! „Quant’e bella Giovenezza Di Doman non e certezza!“ (Oh mily szép az ifjúság! A holnaptól ne várjunk semmi bizonyosat.) Különösen szombati ruhámban voltam valóságos Achilles. Rég fájt már a fogam egy hosszú, kék kabátra, miglen jött egy házaló, kifosztómaradékokkal kereskedett. De fájdalom, nem volt elég maradék egy színből, mire azonban nagybátyám nem sokat adott, hanem a világoskék posztó hiányát pótolta a sötétkék. Én tehát kétszínű kabátomban úgy néztem ki, mint a kék hangya. Elölről májusi, hátulról novemberi ég. Ezen kék épületen mint tetődiszités, mint toronygomb „én“-em hegyes épületén fehér birkabőrrel diszitett manchester sipka pompázott. Sipkám leért a szemöldökömig és fraternizálni látszott magas kanavászgallérom hegyeivel, melyek mint a ló szemelkepzői előre nyomultak, így felékesítve, mint valamely kristály-jegecz, bájam ellenállhatlan voltának érzetében hálálkoztam Frumetellel és: jöttem, láttam , győztem! Ragyogó tekintetében olvasható volt: „Elcsábít, elbűvölt szép alakod, ha nem vagy hajlandó, te hozzád fordulok: hatalom“. Csak ritkán láthattuk egymást, mert Montecchik és Capulettik dühöngtek egymás ellen. Én — Rómeó és Frumetel — Júlia egymásra gondoltunk. Atyjának kukoriczaföldjén, mely házukat tőlünk elválasztá, láttuk egymást rendesen , és szerelmi esküvésünk belevegyült a kukoriczalevelek zümmögésébe. Mily gyakran mondta ő, mint Júlia: „Ó Rómeó, Rómeó! wherefere art thou Rómeó? Deny thy father, and refuse thy name! “ (0 Rómeó, Rómeó! Hol vagy Rómeó? Tagadd meg atyádat és dobd el nevedet! Persze más szavakkal mondta, de nekem mégis így hangzott. (Vége következik.) KECSKEMÉTI LAPOK Mit hisznek a fekete kontinensen. (Felolvasta Laczkó Dezső a kecskeméti Felolvasó Társaság 1887. márczius 15-én rendezett összejövetelén.) (Folytatás.) A gallák, szomalik s a tovább délre lakó félnégerek általában alig képesek abstrakt fogalmak fölvételére. Afrika havasain túl a Nil forrásainak vidékén lakónégereknél , kiknek egyik Ukereveta melléki törzséről Stanley azt a különös üdvözlési módot jegyezte fel, mely szerint, midőn királyukat Lukonghez fogadták, azt szorosan megközelítették , kezeikkel tapsoltak és aztán a király elé térdeltek, mire az uralkodó megelégedésének méltó kifejezést akarván adni, nyálát tenyerükbe juttatá, ők pedig siettek a nedvet arczukra mázolni s ezzel is hódolatukat kifejezni.A néger törzsek előtt Wilson missionarius szerint, a tulajdonképeni bálványimádás ismeretlen. Hisznek egy fő lényben, akit „katondá“-nak hívnak és a kitől származtatják az embert és a világot is; nem imádják őt azért, mert azt hiszik, hogy sokkal magasabban áll, sehogy az emberrel törődnek. Ennél jobban tisztelnek bizonyos alsóbbrendű szellemeket, a minő a 17 santató szelleme, a háborúnak fákban lakó két szelleme, a folyók, hegyek, az égiháború és egyéb természeti tárgyak és tünemények szellemei, kiket bizonyos alkalmakkal különféle áldozatokkal kénytelenek maguk iránt kedvezően hangolni. A teremtés lefolyása szerintük a következő vala Emin Bei följegyzései után: Az ősidőkben sok ember lakta a földet, ezek sohasem haltak meg, hanem örökké éltek; de mert idővel elbizakodók lettek és a nagy varázslónak (Niavankja v. Kagra), aki az emberek sorsát intézi, áldozatokat hozni nem akartak, az megharagudott rájuk, az egész égboltot a földre hajította és a föld valamennyi lakóját megölte. De hogy a föld végkép lakatlan ne maradjon, onnan felülről küldött egy emberpárt a földre, mind a kettőt bojtos fark disziié. Házasságuk gyümölcse egy fiú és két leány jön. Ez utóbbiak egyikétől származott a Chamäleon nevű gyíkféle állat, a másikától egy óriás, a hold. Mind a két gyermek felnőtt, ekkor azonban veszekedések támadtak közöttük, mert a Chamäleon mérges és ravasz volt, ezért aztán a nagy varázsló a holdat magához vette az égbe, ahonnan ez most mindig lenéz a földre, de földi származására való megemlékezésből időközönként növekszik és fényes lesz, azután fogy, mintha haldokolnék, azonban nem hal meg, hanem vándóról több napon keresztül az égboltozaton , míg végre a hosszú útban elfáradva, meg fagyott arczcal jelenik meg ismét a nyugati égboltozaton. A nap az égbe került holdban versenytársat látván, haragjában oly erősen sütötte a hold arczát, hogy ezen foltok támadának, melyek többé sohasem fognak a hold arczáról elenyészni. A földön maradt Chamäleon és utódjai ismét benépesíték a földet, külsejük azonban megváltozott , mert a farkot elvesztették és testök eredeti fehér színét a nap barnára pörkölte. Az éggömb most is be van népesítve hosszú farkot viselő emberekkel, akik számos marhacsordával bírnak. A csillagok éjjeli őrök , akiket a nagy varázsló állít ki éjszakára. A napot óriások lakják. A Venus csillag a Vangorok szerint a holdnak kedvese. Még azt is mondják, hogy az ősemberek boldogok valának és egy az égből a földre lelógó kötélen az égbe mászhattak, de utóbb a kötél elszakadt, vagy mások szerint egy kis kék madárka rágta volna el a csőrével. Egy érdekes dal a dinkák földjéről, melyet Kaufmann jegyzett föl, igy szól: Ama napon, midőn isten a világot teremté, Teremté a napot — Éa a nap fölkel, lenyugszik és visszajön ismét,— Teremté a holdat— És a hold felkel, lenyugszik és visszajön ismét — Teremté a csillagokat — És a csillagok felkelnek, lenyugosznak, és visszajőnek Teremté az embert —ismét, És az ember előjön, aztán a földbe megy — És többé vissza nem jön. A hold azon kiváltságos égitest, melyet a benszülöttek általában a legtöbb tisztelettel ünnepelnek. A holdtöltét lármával és lövöldözéssel üdvözlik. Minden harmadik alkalommal az egész udvar leberetváltatja a fejét, kivéve egyes, a vallás által előírt hajcsomókat. A boszorkányokban erősen hisznek , ezek is mint más kuruzslók , ő előttük hatásos orvosok. A földöntúli életben való hitet itt is a temetési szertartásaik jellemzik legjobban. Ha a Schilluk törzsnél egy kuruzsló meghal, testét megégetik ,és zsírját mint csalhatatlan bűvszert összegyűjtik , a hulla megégett részeit aztán gödörbe temetik, mely fölé kőlapokból gunyhót emelnek és ebbe zárják egyszersmind a megboldogultnak három négy szolgáját, hogy uraknak ezentúl is rendelkezésére álljanak. Az ilyen földöntúli szolgálatra szánt rabszolgáknak lábait, hogy a sírból meg ne szökhessenek, előbb levagdossák. Az emberi zsir mint varázsszer Schweinfurth és Piaggia egybevágó állításai szerint a nyam-nyamoknál is szerepel. Ezek a felfalásra szánt áldozatok fogait zsinórra fűzve mint amuletteket nyakukon hordják . Babona náluk is virágzik, éjjel vagy bizonyos napokon félnek utazni a hold rossz befolyása miatt; három szerencsétlen napok van, a vasárnap, kedd és péntek, a szerda az közömbös természetű és nemcsak nekünk czivilizált embereknek vannak lényeink, akikkel való találkozásból szerencsétlenséget jósolgatunk, hanem nekik is. Mindenesetre bámulatos ragaszkodás mindkét részről az ősök erkölcseihez. Délafrika népei bőrük színe után két nagy csoportra oszthatók: a világosabb szinűekhez tartoznak a busmanok, a hottentottok és Afrika törpéi; a fekete szinűekhez pedig a tulajdonképeni négerek. Lássuk előbb amazokat. A busmanok kivált állat-mythosaikkal tűnnek ki; a vallás itt nem egyéb mint szellemek , állatok , égitestek tisztelete, érthetetlen babona és kuruzslás keveréke. Orpen mondja , hogy a Mabuti hegység szikláin sok rajz van, különösen sok őzbakfejű férfialak ; egy ízben kérdezte egy busmantól, mit jelentsenek e képek, az azt felelé, hogy azok meghalt férfiak képei, kik most folyókban élnek és kik táncz által romlottak meg úgy mint az elenszarvasok. Azt is állította ez a benszülött, hogy Kage teremté az egész világot és az emberekimádkoznak hozzá körülbelül ilyképen: „0 Kage! 0 Kage! Nem vagyunk-e mi a te gyermekeid ? Nem látod-e a mi éhségünket? Adj nekünk enni!* — Ők nem tudják, hogy istenük hol lakik, mert ezt csak az elenszarvasok tudják. Ennek az istennek a felesége egy elenszarvasnak adott életet, melyet Kage titokban akart fölnevelni az emberek javára, de fiai az állatot megtalálták és vadászva megölték. Kage azért megharagudott és a fiatal állat véréből teremtett először kígyókat, azután más vadállatokat, végre elenszarvasokat, mely utóbbiakból néhányat megölt s húsukat az embereknek adta, kik e hústól rosszak és vadak lettek. Kage valószínűleg nem más, mint a nyugati törzsek Kaggenje sáskája. Valamennyi busman visel amuletteket , hogy baj ne érje. A szellemek akaratát koczkavetéssel szokták eldönteni. Hogy hisznek a túlvilági életben , bizonyítja ama közmondásuk , mely szerint „a halál nem egyéb, mint álom“, és hogy mennyire babonásak, elég említenem , miszerint komolyabb betegség esetében levágják valamelyik ujjukat, hogy az ezen át a testből kifolyó vérrel a betegség is távozzék. Az anya, ha első szülötte meghal, a második gyermek születése alkalmával szintén valamelyik ujját vágja le, hogy az újszülött meg ne haljon. Ily módon szoktak külömben gyászolni is. Érdekes e népnél az égi testek története. A nap szerintök mint férfi élt egykor a földön és hónaljából fényt szórt, de mert ez csak neki magának vált hasznára, csak az ő gunyhóját világitá, az ős busmanok néhány gyereke megfogta és felhajitotta az égre s azóta világit mindenkinek. A hold is férfiú, kiről a nap a fénysugarakat haragjában késsel lemetéli és csak nagy kérésre hagy meg rajta egy-két sugarat gyermekei számára, mely sugarak azonban a holdtöltéig megint megnőnek eredeti nagyságukra. Némely vidéken a hold származásáról a következő mese van elterjedve. A sáska, hogy a sötétséget, melyet ő maga okozott, megszüntesse, czipőjét az égre hajította azon parancscsal, hogy az ott holddá változzék. Mivel a czipőn a busmanföld pora volt, a hold e portól vöröses fényű és mert csak bőrből van, azért hideg. Időnkint azért távozik az égbe, azaz fogy, mert a busmangyerekek csúfolják és csak ha szive kiengesztelődött, tér ismét vissza. A holdhoz fűzik egy történetkével a halandóság magyarázatát is. A hold ugyanis egy nyáltól azt üzeni az embereknek, hogy ők is, mint maga a hold, elmennek ugyan, de ismét visszatérnek; mivel azonban a nyúl rosszakaratúlag ép az ellenkezőjét mondá el a földön, a hold megharagudott és egy botot vágott a nyálhoz, amely a nyúlnak felső ajkát felhasította. A hasadás a nyúl ajkán még most is látható. E mese némi változtatással más afrikai népeknél is előjön. A csillagokat egy lányka olyképen hozta létre, hogy hazatérő rokonainak világítani akarván, egy marék tüzes hamut dobott fel az égre, s ebből lettek a csillagok. Vannak nap-, hold- és csillagokhoz szóló imáik is. (Folyt, következik.) 27. sz. Választási apróságok. Benne vagyunk tehát még most is a választási mozgalmakban, s folyik a korteskedés javában minden megengedhető és meg nem engedhető eszközökkel. A tisztelt választók pedig buzgalommal és ügyszeretettel felhasználják az alkalmat, mert hijába, öt év nagy idő, s addig aligha lesz újabb képviselőválasztás. * * * De meg is látszik a választóközönség hangulatán. Soha a korteseszközöknek oly mérvű igénybevételét, s a kortesszerepnek oly mód nélkül lealacsonyítását nem tapasztalhatta , mint a függetlenségi párt jelöltjének mostani eljárásában, ki házról-házra, korcsmáról-korcsmára és pusztáról-pusztára járva oktatja választóit az „elvhűség“ és önzetlen hazafiság nagy elveinek követésében. Csoda-e, ha az ily épületes dolgok s fényes ígéretek jó kedély hangulatot keltenek a választó közönségben? * K * „Várjon miből költenek annyit ezek a függetlenségi kortesek ?“ — kérdi az egyik atyafi a másiktól; — „már akár honnan veszik, de annyi bizonyos, hogy sokat költenek s drágán veszik meg a dicsőséget“, — felel a másik. Annyi bizonyos, hogy az alkotmányos kiadások gyarapításában ezúttal a függetlenségi párt megy elöl jó példával, — de hát azért persze mégis mi vagyunk a vesztegetők és lélekvásárlók! * # * Aztán meg az a bizonyos elvhűség és tántoríthatlan ragaszkodás a negyvennyolczas elvekhez! Hej! volt idő, s pedig nem is olyan régen, mikor még a szél más irányból fújt, a midőn ezek a tántorithatlan hazafiak nem a legjobb egyetértésben állottak egymással, s midőn még a Horvátok