Kecskeméti Lapok, 1887. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1887-07-03 / 27. szám

, a nép is megtudandja, hogy kik az ő igazi barátai. Ez alkalomból nem tartjuk feleslegesnek mindenkinek figyelmét a városi záloginté­zetre irányítani, hogy ha magának nincs is szüksége az onnan nyerhető­ kölcsönre, ismerősei között annak előnyös voltát ajánlja. Xavér: A nőipariskola kiállítása. A helybeli Nőegylet nőipariskolájában m. hó 25-én tartatott meg az elméleti vizs­gálat. A sikerről nem szólhatunk érdem­legesen , mert nem voltunk jelen a vizsgá­laton , de ha az ipariskola termeiben a kö­vetkező két napon, 26. és 27-én kiállított női kézimunkákról vonunk következtetést, bízvást adózhatunk az elismeréssel a legna­gyobb mértékben. Ez a legfiatalabb iskola városunkban, még csak most töltötte be második évét. A nagy­közönségnek tudomása is alig van működéséről, szokásos nyomatott értesítő nem jelent meg róla, sem helyi, sem fővárosi újságok nem írtak a dicsére­téről hasábokat, csupán egy kevesek által látogatott, szerény kiállításban adott számot arról, hogy mit mivelnek ebben az iskolában. Megtekintettük Nagy Erzsike kisasz­­szonynak, a nőipariskola tanítónőjének szí­ves kalauzolása mellett a kiállítást, mely ötszáz darab különféle kézimunkát, ezek közt négyszáz darab fehérneműt foglalt magában, s elmondhatjuk, hogy az egész­nek áttekintése a legkellemesebb hatást gyakorolta a szemlélőre. Maga az egész be­rendezés finom ízlésről tanúskodott, s min­denütt a női gyöngédségnek, odaadó figye­lemnek s a fáradhatatlan női kezek mun­kásságának nyomaival találkoztunk. Voltak ott tárgyak a napi szükségletnek megfelelő dolgoktól kezdve a filigrán munkáig, a kez­det legalsó fokától egész a tökélyig s e ha­ladó fokozaton végig észlelhető volt egy gondos és hivatott vezető kéznek a műkö­dése. A kiállított munkák két teremben voltak elhelyezve, az egyik körül­belül a díszmunkák terme volt, a másikat egészen a hasznosság szempontjából készült tárgyak, a fehérneműek foglalták el, ezek közt leg­nagyobb számban az ingek a varrás és hím­zés legkülönfélébb nemeiben a legnagyobb tökélyig kiállítva s a legkényesebb igénye­ket kielégítve. Voltak ezeken kívül felső ruhák, egyszerűbbek és díszesebb utczai öltözékek, mind csínnal és szolidan készítve; nagy számú díszmunkák, mint ékes divány­­párnák, különféle térítők, a figurális hím­zésnek szép példányai gyanánt. Találhatott látni valót az avatatlan és a hozzáértő szem egyaránt, amazt a külsőleg tetszetős mun­kák elégíthették ki, emez hozzáértően gyö­nyörködhetett a fehér és színes hímzés ne­meiben és finomságában, a horgolt és var­rott csipkék változatosságában, az áttört varázsokban stb., melyeket szemlélve lehe­tetlen volt oda nem gondolni a fáradhatat­lan ujjakat a zajtalan körben munkáló szor­galmat, mely tanul és dolgozik egyszerre — a jövő érdekében. S mindezt tudva és látva, lehetetlen a méltó elismerés szavait elhall­gatnunk a derék tanítónő, Nagy Erzsike kisasszonynyal szemben, a­ki valóban nemes önérzettel tekinthetett végig az általa ren­dezett kiállításon , mint buzgó működésének szép eredményén. Az ő és szorgalmas növendékeinek sze­rénysége ugyan aligha nem tiltakoznék e hírlapi dicséret ellen, de az érdemet, bármi szerény körben működik is, joggal megilleti a méltó elismerés, a­mit ez alkalommal a Nőegylet nemes gondoskodásával szemben sem mulaszthatunk el, s főleg ebből a szem­pontból kell hangot adnunk egy két reflexió­nak, melyeket a kiállítás szemlélete keltött fel bennünk. A jó ízlés mindenkor és mindenben a legjobb útmutató és nagyon hasznos tanító­­mester. Szüksége van rá egyszerű és előkelő embernek egyaránt, szüksége van rá főleg a nőnek, a­ki a család lelke, a háztartás vezetője. A nőipariskola pedig egyszersmind az Ízlés iskolája. Úgy tudjuk, hogy a Nő­egylet szemei előtt is a hasznosságon kívü­l főleg az Ízlés és ügyesség képzése lebegett, midőn ez iskola szervezésével különösen a polgári osztályra gondolt. Pedig a 36 nö­vendék közt, a­kik ez évben beiratkoztak a nőipariskolába, éppen a polgári osztályból voltak aránylag kevesen, holott a tanítás díja havonként 2 írt, legkevésbbé sem riaszthatja vissza még a szegényebb sorsú­­akat sem , midőn ez iskolában a női munka mindenféle nemében alapos kiképzést nyer­het minden rendű és rangú növendék, s a mellett az első öltéstől az utolsóig a maga részére dolgozhat, míg ezelőtt négy évig kellett másnak fáradnia igyen, hogy kiké­pezhesse magát. Kívánatos, hogy a női ipar­iskola minél szélesebb körben legyen nép­szerűvé s a mainál sokkal nagyobb számú növendék tanulja meg ott azokat a szép és hasznos dolgokat. Mei háttérbe szorultak, és neki, csakis neki volt abban hely, és én csendes boldogsá­gomban őt, Josi Pált, rabbi Lebischt, pipa­szárával együtt össze tudtam volna ölelni. De én néma voltam , de az egy sokat mondó némaság volt. „E’I silenzio amor suole, Haver prieghi e parole!“ (A némaságnak is vannak szavai és kérései.) De magam is bájos alak voltam 10 éves koromban. Lovasberény Alcibiadese, iskola­társaim között dandy, Cäsar diadalútján Úgy néztem ki, mint egy rész vígjáték vázlata, melyből az első felvonás épen jelenetezve van. Ha ez időben rólam személy­­leírást vettek volna, a leghitelesebb a követ­kező lett volna: „Haja, szemei, szája, orra, termete, ruhája eiusdem colorit“: sárga. Botanikusok akár egy mozgó, édes­­gyökérfának tekinthettek volna . Ő, ez volt az ifjúság vágya! „Quant’e bella Giovenezza Di Doman non e certezza!“ (Oh mily szép az ifjúság! A holnaptól ne várjunk semmi bizonyosat.) Különösen szombati ruhámban voltam valóságos Achilles. Rég fájt már a fogam egy hosszú, kék kabátra, miglen jött egy házaló, ki­fosztómaradékokkal kereskedett. De fájdalom, nem volt elég maradék egy színből, mire azonban nagybátyám nem sokat adott, hanem a világoskék posztó hiányát pótolta a sötétkék. Én tehát kétszínű kabátomban úgy néztem ki, mint a kék hangya. Elölről má­jusi, hátulról novemberi ég. Ezen kék épü­leten mint tetődiszités, mint toronygomb „én“-em hegyes épületén fehér birkabőrrel diszitett manchester sipka pompázott. Sipkám leért a szemöldökömig és frater­­nizálni látszott magas kanavászgal­lérom hegyeivel, melyek mint a ló szemelkepzői előre nyomultak, így felékesítve, mint valamely kris­­tály-jegecz, bájam ellenállhatlan voltának érzetében hálálkoztam Frumetellel és: jöttem, láttam , győztem! Ragyogó tekintetében ol­vasható volt: „Elcsábít, elbűvölt szép alakod, ha nem vagy hajlandó, te hozzád fordulok: hatalom“. Csak ritkán láthattuk egymást, mert Montecchik és Capulettik dühöngtek egymás ellen. Én — Rómeó és Frumetel — Júlia egymásra gondoltunk. Atyjának kukoriczaföldjén, mely házu­kat tőlünk elválasztá, láttuk egymást ren­desen , és szerelmi esküvésünk belevegyült a kukoriczalevelek zümmögésébe. Mily gyakran mondta ő, mint Júlia: „Ó Rómeó, Rómeó! wherefere art thou Rómeó? Deny thy father, and refuse thy name! “ (0 Rómeó, Rómeó! Hol vagy Rómeó? Tagadd meg atyádat és dobd el nevedet! Persze más szavakkal mondta, de ne­kem mégis így hangzott. (Vége következik.) KECSKEMÉTI LAPOK Mit hisznek a fekete kontinensen. (Felolvasta Laczkó Dezső a kecskeméti Felolvasó Tár­saság 1887. márczius 15-én rendezett összejövetelén.) (Folytatás.) A gallák, szomalik s a tovább délre lakó félnégerek általában alig képesek abs­trakt fogalmak fölvételére. Afrika havasain túl a Nil forrásainak vidékén lakó­­né­gereknél , kiknek egyik Ukereveta melléki törzséről Stanley azt a különös üdvözlési módot jegyezte fel, mely szerint, midőn kirá­lyukat Lukonghez fogadták, azt szorosan megközelítették , kezeikkel tapsoltak és az­tán a király elé térdeltek, mire az uralkodó megelégedésének méltó kifejezést akarván adni, nyálát tenyerükbe juttatá, ők pedig siettek a nedvet arczukra mázolni s ezzel is hódolatukat kifejezni.A néger törzsek előtt Wilson missionarius szerint, a tulajdonképeni bálványimádás ismeretlen. Hisznek egy fő lényben, a­kit „katondá“-nak hívnak és a kitől származtatják az embert és a világot is; nem imádják őt azért, mert azt hiszik, hogy sokkal magasabban áll, sehogy az em­berrel törődnek. Ennél jobban tisztelnek bizonyos alsóbbrendű szellemeket, a minő a 17 santató szelleme, a háborúnak fákban lakó két szelleme, a folyók, hegyek, az égi­­háború és egyéb természeti tárgyak és tü­nemények szellemei, kiket bizonyos alkal­makkal különféle áldozatokkal kénytelenek maguk iránt kedvezően hangolni. A terem­tés lefolyása szerintük a következő vala Emin Bei följegyzései után: Az ősidőkben sok ember lakta a földet, ezek sohasem haltak meg, hanem örökké éltek; de mert idővel elbizakodók lettek és a nagy varázs­lónak (Niavankja v. Kagra), a­ki az em­berek sorsát intézi, áldozatokat hozni nem­­ akartak, az megharagudott rájuk, az egész égboltot a földre hajította és a föld vala­mennyi lakóját megölte. De hogy a föld végkép lakatlan ne maradjon, onnan felülről küldött egy emberpárt a földre, mind a kettőt bojtos fark disziié. Házasságuk gyü­mölcse egy fiú és két leány jön. Ez utóbbiak egyikétől származott a Chamäleon nevű gyík­féle állat, a másikától egy óriás, a hold. Mind a két gyermek felnőtt, ekkor azonban veszekedések támadtak közöttük, mert a Chamäleon mérges és ravasz volt, ezért aztán a nagy varázsló a holdat magához vette az égbe, a­honnan ez most mindig lenéz a földre, de földi származására való megemlékezésből időközönként növekszik és fényes lesz, azután fogy, mintha haldo­kolnék, azonban nem hal meg, hanem ván­dóról több napon keresztül az égboltozaton , míg végre a hosszú útban elfáradva, meg fagyott arczc­al jelenik meg ismét a nyu­­gati égboltozaton. A nap az égbe került holdban versenytársat látván, haragjában oly erősen sütötte a hold arczát, hogy ezen foltok támadának, melyek többé sohasem fognak a hold arczáról elenyészni. A földön maradt Chamäleon és utódjai ismét benépe­­síték a földet, külsejük azonban megvál­tozott , mert a farkot elvesztették és testök eredeti fehér színét a nap barnára pörkölte. Az éggömb most is be van népesítve hosszú farkot viselő emberekkel, a­kik számos mar­hacsordával bírnak. A csillagok éjjeli őrök , a­kiket a nagy varázsló állít ki éjszakára. A napot óriások lakják. A Venus csillag a Vangorok szerint a holdnak kedvese. Még azt is mondják, hogy az ősemberek boldogok valának és egy az égből a földre lelógó kötélen az égbe mászhattak, de utóbb a kötél elszakadt, vagy mások szerint egy kis kék madárka rágta volna el a csőrével. Egy érdekes dal a dinkák földjéről, melyet Kaufmann jegyzett föl, igy szól: Ama napon, midőn isten a világot teremté, Teremté a napot —­­ Éa a nap fölkel, lenyugszik és visszajön ismét,— Teremté a holdat— És a hold felkel, lenyugszik és visszajön ismét — Teremté a csillagokat — És a csillagok felkelnek, lenyugosznak, és visszajőnek Teremté az embert —­­ismét, És az ember előjön, aztán a földbe megy — És többé vissza nem jön. A hold azon kiváltságos égitest, melyet a benszülöttek általában a legtöbb tiszte­lettel ünnepelnek. A holdtöltét lármával és lövöldözéssel üdvözlik. Minden harmadik al­kalommal az egész udvar leberetváltatja a fejét, kivéve egyes, a vallás által előírt hajcsomókat. A boszorkányokban erősen hisznek , ezek is mint más kuruzslók , ő előt­tük hatásos orvosok. A földöntúli életben való hitet itt is a temetési szertartásaik jel­lemzik legjobban. Ha a Schilluk törzsnél egy kuruzsló meghal, testét megégetik ,és zsírját mint csalhatatlan bűvszert össze­gyűjtik , a hulla megégett részeit aztán­­ gödörbe temetik, mely fölé kőlapokból guny­­hót emelnek és ebbe zárják egyszersmind a megboldogultnak három négy szolgáját, hogy uraknak ezentúl is rendelkezésére álljanak. Az ilyen földöntúli szolgálatra szánt rab­szolgáknak lábait, hogy a sírból meg ne szökhessenek, előbb levagdossák. Az emberi zsir mint varázsszer Schwein­­furth és Piaggia egybevágó állításai szerint a nyam-nyamoknál is szerepel. Ezek a fel­­falásra szánt áldozatok fogait zsinórra fűzve mint amuletteket nyakukon hordják . Ba­bona náluk is virágzik, éjjel vagy bizonyos napokon félnek utazni a hold rossz befolyása miatt; három szerencsétlen napok van, a vasárnap, kedd és péntek, a szerda az közömbös természetű és nemcsak nekünk czivilizált embereknek vannak lényeink, a­kikkel való találkozásból szerencsétlenséget jósolgatunk, hanem nekik is. Mindenesetre bámulatos ragaszkodás mindkét részről az ősök erkölcseihez. Délafrika népei bőrük színe után két nagy csoportra oszthatók: a világosabb szi­­nűekhez tartoznak a busmanok, a hotten­tottok és Afrika törpéi; a fekete szinűekhez pedig a tulajdonképeni négerek. Lássuk előbb amazokat. A busmanok kivált állat-mythosaikkal tűnnek ki; a vallás itt nem egyéb mint szellemek , állatok , égitestek tisztelete, ért­hetetlen babona és kuruzslás keveréke. Or­­pen mondja , hogy a Mabuti hegység szikláin sok rajz van, különösen sok őzbakfejű férfi­alak ; egy ízben kérdezte egy busmantól, mit jelentsenek e képek, az azt felelé, hogy azok meghalt férfiak képei, kik most folyók­ban élnek és kik táncz által romlottak meg úgy mint az elenszarvasok. Azt is állította ez a benszülött, hogy Kage teremté az egész világot és az emberek­­imádkoznak hozzá körülbelül ilyképen: „0 Kage! 0 Kage! Nem vagyunk-e mi a te gyermekeid ? Nem látod-e a mi éhségünket? Adj nekünk enni!* — Ők nem tudják, hogy istenük hol lakik, mert ezt csak az elenszarvasok tud­ják. Ennek az istennek a felesége egy elen­szarvasnak adott életet, melyet Kage titok­ban akart fölnevelni az emberek javára, de fiai az állatot megtalálták és vadászva meg­ölték. Kage azért megharagudott és a fiatal állat véréből teremtett először kígyókat, azután más vadállatokat, végre elenszar­vasokat, mely utóbbiakból néhányat megölt s húsukat az embereknek adta, kik e hústól rosszak és vadak lettek. Kage valószínűleg nem más, mint a nyugati törzsek Kaggenje sáskája. Valamennyi busman visel amuletteket , hogy baj ne érje. A szellemek akaratát kocz­­kavetéssel szokták eldönteni. Hogy hisznek a túlvilági életben , bizonyítja ama közmon­dásuk , mely szerint „a halál nem egyéb, mint álom“, és hogy mennyire babonásak, elég említenem , miszerint komolyabb beteg­ség esetében levágják valamelyik ujjukat, hogy az ezen át a testből kifolyó vérrel a betegség is távozzék. Az anya, ha első szülötte meghal, a második gyermek szüle­tése alkalmával szintén valamelyik ujját vágja le, hogy az újszülött meg ne haljon. Ily módon szoktak külömben gyászolni is. Érdekes e népnél az égi testek törté­nete. A nap szerintök mint férfi élt egykor a földön és hónaljából fényt szórt, de mert ez csak neki magának vált hasznára, csak az ő gunyhóját világitá, az ős busmanok néhány gyereke megfogta és felhajitotta az égre s azóta világit mindenkinek. A hold is férfiú, kiről a nap a fénysugarakat ha­ragjában késsel lemetéli és csak nagy kérésre hagy meg rajta egy-két sugarat gyermekei számára, mely sugarak azonban a holdtöl­téig megint megnőnek eredeti nagyságukra. Némely vidéken a hold származásáról a kö­vetkező mese van elterjedve. A sáska, hogy a sötétséget, melyet ő maga okozott, meg­szüntesse, czipőjét az égre hajította azon parancscsal, hogy az ott holddá változzék. Mivel a czipőn a busmanföld pora volt, a hold e portól vöröses fényű és mert csak bőrből van, azért hideg. Időnkint azért tá­vozik az égbe, azaz fogy, mert a busman­gyerekek csúfolják és csak ha szive ki­­engesztelődött, tér ismét vissza. A holdhoz fűzik egy történetkével a halandóság ma­gyarázatát is. A hold ugyanis egy nyáltól azt üzeni az embereknek, hogy ők is, mint maga a hold, elmennek ugyan, de ismét visszatérnek; mivel azonban a nyúl rossz­­akaratúlag ép az ellenkezőjét mondá el a földön, a hold megharagudott és egy botot vágott a nyálhoz, a­mely a nyúlnak felső ajkát felhasította. A hasadás a nyúl ajkán még most is látható. E mese némi változta­tással más afrikai népeknél is előjön. A csillagokat egy lányka olyképen hozta létre, hogy hazatérő rokonainak világítani akarván, egy marék tüzes hamut dobott fel az égre, s ebből lettek a csillagok. Vannak nap-, hold- és csillagokhoz szóló imáik is. (Folyt, következik.) 27. sz. Választási apróságok. Benne vagyunk tehát még most is a választási mozgalmakban, s folyik a kortes­kedés javában minden megengedhető és meg nem engedhető eszközökkel. A tisztelt vá­lasztók pedig buzgalommal és ügyszeretettel felhasználják az alkalmat, mert hijába, öt év nagy idő, s addig aligha lesz újabb képviselőválasztás. * * * De meg is látszik a választó­közönség hangulatán. Soha a korteseszközöknek oly mérvű igénybevételét, s a kortesszerepnek oly mód nélkül lealacsonyítását nem tapasz­talhatta , mint a függetlenségi pár­t jelöltjé­nek mostani eljárásában, ki házról-házra, korcsmáról-korcsmára és pusztáról-pusztára járva oktatja választóit az „elvhűség“ és önzetlen hazafiság nagy elveinek követésé­ben. Csoda-e, ha az ily épületes dolgok s fényes ígéretek jó kedély hangulatot kelte­nek a választó közönségben? * K * „Várjon miből költenek annyit ezek a függetlenségi kortesek ?“ — kérdi az egyik atyafi a másiktól; — „már akár honnan veszik, de annyi bizonyos, hogy sokat köl­tenek s drágán veszik meg a dicsőséget“, — felel a másik. Annyi bizonyos, hogy az alkotmányos kiadások gyarapításában ezúttal a függetlenségi párt megy elöl jó példával, — de hát azért persze mégis mi vagyunk a vesztegetők és lélekvásárlók! * # * Aztán meg az a bizonyos elvhűség és tántoríthatlan ragaszkodás a negyvennyol­­czas elvekhez! Hej! volt idő, s pedig nem is olyan régen, mikor még a szél más irány­ból fújt, a midőn ezek a tántorithatlan hazafiak nem a legjobb egyetértésben állot­tak egymással, s midőn még a Horvátok

Next