Kecskeméti Lapok, 1901. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

2. oldal KECSKEMÉTI LAPOK 27. sz. IV. A gazdasági ismétlő műhelyi munkásságának tárgyi csoportosítása. I. év: Házi­ eszközök készítése az összes szerszámgyakorlatokkal vonószéken és gyalupadon. II. év: Kerti- és mezőgazda­­sági eszközök a fontosabb fakötésekkel. III. év: Kisebb gazdasági épületek, fél­szerek, ketreczek, aktok stb. szerkezetei és kötési rajzban és fában kidolgozva. Városok kongresszusa. — Két közlemény. — II. A délutáni ülés a városok kölcsön szükségleteinek tárgyában Győr város polgármestere által arra nézve beterjesz­tett javaslatot tárgyalta, hogy a városok kölcsön-szövetkezetet alakítsanak, mely­nek kölcsönei útján a városok hitelszük­ségletei olcsóbban lennének kielégíthetők. Minthogy az erők kifejtésére a tár­sulás a közgazdasági téren is alkalmas módnak bizonyult és újabban a hasonló szövetkezetek külföldön szép eredményt mutatnak fel, az értekezlet az eszmét he­lyeselte, s a szövetkezet szervezetének ki­dolgozásával Győr város polgármesterét megbízta. Jóllehet a fent érintett eszme igen üdvös és pártolásra méltó, annak a keresz­tülvitel előtt még igen nagy nehézségei lesznek. Ezek egy részét az alulírott városi kiküldött is jelezte az értekezleten, mint olyan aggályokat, melyeket a tervezet ké­szítésénél, s az eszme megvalósításánál mérlegelni kell. A szövetkezet — mint kiszámították — részjegyekből 800.000 koronát hozhatna össze, mely tartalék alapul szolgálna, a pénzszükséglet pedig kötvények útján fe­deztetnék. A kötvények biztosítására a szövetkező városoknak mintegy 250 millió koronát tevő vagyona jelöltetnék ki, a városok korlátlan és egyetemleges felelős­sége alapján. Ezen korlátlan és egyetemleges fele­lősség már maga igen nagy akadály, s ha bízunk is minden város értelmes és gon­dos vezetésében és vagyonaik helyes ke­zelésének felsőbbi ellenőrzésében, máso­kért minden vagyonukkal jótállani, nem indokolt, s csak annyit tehetnénk, hogy­­ mint az országos hitelszövetkezetnél, a tagok a részjegyek többszörös összege erejéig vállalnának felelősséget, miben az értekezlet tagjai megállapodni hajlandók is voltak. Nagyobb baj az, hogy a szövetkezet elegendő pénzt össze nem hozhat, mert a közönség a kötvényeket csak magasabb­­ kamatozás esetén venné meg, ily esetben­­ azonban a szövetkezet azért nem érne,­­ mert a szövetkezet olcsó pénzhez nem jut­hatna és még az is nehézséget okoz, hogy a városok rendszerint nagy kölcsönökre vannak utalva, mit a szövetkezet legalább egyelőre­­ ki nem elégíthet; de másrészt ép a városok, mint nagy kölcsönvevők vannak ama helyzetben, hogy a legolcsóbb pénz­forrásokból elégíthetik ki szükség­leteiket és így a szövetkezetre nincs szük­ségük, így csak a már szorultabb helyzet­ben levő városok fordulhatnának a szövet­kezethez, kisebb kölcsönökért. Mindamellett az eszme életre való és pártolásra érdemes. Idő múltán és ki­tartással a szövetkezet erős intézménynyé nőhetné ki magát, mely a pénzügyi ne­hézségekkel küzdő városoknak támasza lenne. Csak ne várjunk tőle eleinte igen sokat. Egyébiránt a szervezés iránt beter­jesztendő tervezet tárgyalása alkalmával jön el az ideje, hogy ahhoz bővebben hozzá­szóljunk a polgármesteri értekezleteken, vagy — ha a megvalósulás aktuálissá válik — törvényhatósági közgyűlésün­kön is. Bagi László, főjegyző, h. polgármester. T­Á­RCZ A. Kétezer forint. — Irta : Tl1.1a.137- Zoltán. — Gálfi Samu ur lassan lett biró, de amikor aztán mégis az lett, elvette a régi szerelmét. Nem annyira a becsületnek tett eleget ezzel. Szerelmes volt s mivelhogy a szemei előtt, minden meglepetések nél­kül hervadt a leány, nem is vette észre. Gálfi Samu úr éppen negyven esztendős volt, mire ilyenformán szerencsésen a révbe jutott, a leány pedig talán mindössze egy­két esztendővel több mint harmincz. Egy kis három­szobás lakásba költöztek be s velük ment a leány anyja is, egy hosszú, végtelenül sovány, egészen kiaszott öreg asszony. Azaz hogy­ vitték. Egy nagy gyékényfonású karosszékben, egyik olda­lon a biró, a másik oldalon pedig egy ismerős hordár, aki ezért a szívességért szivart kapott. Rossz szivarokat, egyikből kócz lógott ki. Mikor betette maga után az ajtót, szomorúan nézett vissza. A biró­­ ur megijedt volna ettől a pillantástól,­­ hogyha látta volna. Olyanforma volt az,­­ mint hogyha a hordár sajnálta volna a biró urat, aki pedig benn éppen rendez­kedni kezdett. Szeget vert a falba, tükröt akasztott rá, aztán díványt tolt alá, amikor­­ ráállott, hogy egy tálat is elhelyezzen fölötte, az öreg bútor szuszogni kezdett, mint a harmonika. Aztán az ebédlőt hozta rendbe. Fölpoczkolta a kredencz lábát egy deszkadarabbal, helyre húzta az asztalt, ami különben kerekeken szaladt és se­hogyan se akart megállani. Körülrakta székekkel, benn összekalapácsolta az ágya- o­kát, az egyikbe egy menyke nagy szeget­­ is kellett verni, mert a strófok sehogyan­­ se tudtak megfogózkodni a kitágult lyukak­ban és széthullott a nyoszolya éppen a fejénél. Közben a mamát erre-arra tolták a nagy székben, amint éppen útban volt. A mama nem tudott felkelni, sokáig kösz­­vényes meg csúzos volt s egyszerre aztán­­ egészen elaludt a lába. Künn a konyhán az asszony verte a szögeket a falba és j­ócska főző holmit akasztgatott fel, a cseléd pedig neki izzadva súrolta a kőkoczka­­padlót, amit csúnya állapotban hagyott hátra az előbbi lakó, egy bizonyos szücs­­mester. Dél felé, amikor már benn helyre volt tologatva minden, kijött a biró és nagyon elégedetten mosolygott körül. — No, mondta, ha sohase is, de most innám egy pohár sört. Az asszony rámondta, hogy : ő is, de aztán hirtelen visszaszívta, — nem, külön­ben nem . . . — Dehogy nem. Csak ne sajnáld­­ magadtól. — Nem azért, hogy sajnálnám, ha­nem mégse kell. — S csendes, nyugodt mosolygás ült az arczára. Az asszony volt már, a kicsi ekszisztenczia mellé szegő­dött társ, aki magán takarékoskodja még a munkás apró örömeit. Aztán elkezdtek élni. Tagadhatatlan, hogy kissé nehezen ment, mert a bíró ur­nak, meg a másik oldalon a két asszony­nak is maradt valami kis tartozása még a múltból. Számlák, csupa apró summa, némelyikről meg is feledkeztek. A hite­lezők most már jó módot sejtettek, vagy legalább is olyat, amiből telik egy kis törlesztés s a biró úr mindennap kapott valami levelet ügyvédtől, meg egy-egy kék papirost, amire ítélet volt írva, aztán meg egymásután végrehajtások következ­tek. Fölirták az ebédlő asztalt, ami majd kiszaladt a végrehajtó könyöke alól, mi­kor úgy kényelmesen jegyzőkönyvet kez­dett fogalmazni rajta. Terminusok jöttek és a biró úr most már ideges, félős em­ber lett, aki ijedten pislantott föl, ha meg­csendült az előszobában a csengő, vagy valami idegen hangot hallott künn. Ami a hivatalából fennmaradt időben, azt azzal töltötte el, hogy pénz után szaladt. Persze mindig csak az utolsó napon, éppen a lic­itáczió előtt. Előbb szégyenlette, meg remélt is valamit. Valamit, hogy csak úgy magától jön. Teszem fel, kap egy levelet s amikor kibontja, kihull belőle egy százas. Se szó, se magyarázat, se semmi több, csak éppen egy százas. Vagy hogy be­hivatja az elnök s azt mondja neki: — Kedves kartárs, van nekünk egy alapunk,­ amelyből jóravaló derék embereket segí­tünk föl a birói karban. Itt van magának is ezer pengő belőle. Hozza rendbe a dol­gait. — Mindez azonban nem esett meg. Ilyenformán mondhatom, hogy a biró ur élete nem igen volt kellemetes és amikor egy csavargó, aki a törvény elé került, azt vágta oda tromfnak a birák fejéhez, hogy: — könnyű az uraknak. Délbe hús, este pecsenye, mindig meleg szoba, semmi gond, — a tanácsban székelő Gálfi úr hangosan kaczagni kezdett. Úgy kacza­­gott, hogy kidagadtak a homlokán az erek s az elnök ur igen-igen feddő pillantást vetett rá. (Vége köv.) A gazdasági munkások segély­pénztára. — Egy kis beszámoló. — Még csak alig félesztendeje annak, hogy az Országos Gazdasági Munkás- és Cseléd- segély­pénztár — ez a legújabb emberbaráti intézmény — életbe lépett és már­is fényes bizonyítékát adta annak, hogy milyen égető szükség volt nálunk ennek a segélypénztárnak a megalakí­tására. Ugyan mi is a czélja ennek az intéz­ménynek ? Újra felteszszük ezt a fontos kér­dést, mert míg ezt nem tudjuk, nem ért­hetjük meg igazi jótékony hatását. Ennek az emberbaráti intézménynek az a c­élja, hogy a földmíves embert, aki napról-napra való keresményéből vagyont nem gyűjthet, öregsége idejére megbizto­­sítsa afelől, hogy nem irgalom kenyéren kell tengődnie. Vagy ha baleset éri, akkor sem fog sem maga, sem családja nyomo­rúságra jutni. Mert a segélypénztár tagjait vagy ezek halála esetén ezek feleségét és gyermekeit segélyezi, gyámolítja. Aki tehát tagja a segélypénztárnak, az nyugodtan végzi nehéz munkáját, mert nem gyötri őt az örökös gond, hogy mi lesz hitvesével, apró gyermekeivel, ha munkabíró karja ellankad és a kasza, kapa kiesik kezéből. A segélypénztár félesztendős műkö­dése világosan bizonyítja, hogy a föld népét gyakran éri olyan baj, mely őt munka­képtelenné teszi és gyakran fordulnak elő olyan balesetek, melyek a földmíves nép családját örökre megfosztják a kenyér­­keresettől.

Next