Kecskeméti Napló, 1913. november (2. évfolyam, 254-278. szám)

1913-11-01 / 254. szám

254. szám. Kláber-telepen. Őszi verőfényben pirosló felszántott földek, napsütésben élénken zöldelő ugar­táblákon keresztül vágtat velünk a közös. A nap már alant jár, mint a fáradt madár sugarait sárga kévékben ontja visszafelé, arannyal önti le az országúti fák lombját, a fák között több targonca­kocsi halad las­san a város felé, hordókat visznek meg­töltve a hegy levével — szüret ideje van. A vasúti kocsi ablakára is rácsillognak a kacagó napsugarak, csöndes őszi illúziómat csak a másik oldalról becsapódó lokomotív­­füst zavarja meg. A látóhatár peremén las­san lebukik a nap, eltűnik a sárga tündök­lés, helyébe kék romantika ereszkedik a szemhatárra, a kocsi lámpáit sorban meg­­gyújtják, a vonat most egy kis állomás előtt áll, az állomást rongyos lombú fák ölelik körül, pirosló levelük sűrűn hulldo­­gál, hűvös esti levegő csapódik be az ab­lakon, a vonat lassan megindul döcögve, rithmikus rázása őszi melódiába ringat, halkan fütyürészek egy operett-darabot: „Hervad az ősz, mint a rózsák ..." Kláber-telepre igyekszünk, ahová­ meg­­hivást kaptunk egy kedélyes kis szüreti mulatságra s ezzel kapcsolatban magának a telepnek a megtekintésére; ez a telep ugyanis egy darab Mezőkövesd—Kecskemét határában; a telep tulajdonosa évekkel ezelőtt vagy húsz matyó-családot idetele­­pitett s azok most itt élnek kolóniájukban, híven megőrizve szokásaikat, vizeletüket és eredetiségüket. A vendéglátó házigazda, akit röviden csak Bácsinak fogok nevezni, vár bennünket a kis állomáson, tipikus, nyíltszívű, eredeti jó magyar ember, nya­kába ölel bennünket, hogy a lábunk se éri a földet. Kocsira kapaszkodunk, ahányan vagyunk, a két jó ló sietve visz bennün­ket , körös-körül, amerre a szem ellát, mindenfelé szőlő, szőlő, a jól gondozott tőkék nyílegyenes rendben állanak, kívána­tos pirosan mosolyog le a fürt. A rövid kocsiútnak gyorsan vége, gyermekkiabálás hallatszik, a kocsi oldalán, meg a saváglyá­­ban egy-egy élettől duzzadó, mosolygó gyermekfej bukkan föl, kissé bátortalanul néznek, majd szemébe kacagnak a vendég­nek. Kutyaugatás, megérkeztünk, kölcsönös üdvözlések sablonos bemutatkozások mind­két részről. Meglehetős fokú, de minden­esetre megbocsátandó indiszkrécióval be­mutatom az egyes személyeket: a ház asszonya, a kedves néni, jóságos arcú nő, amilyent már csak régi festményekből ismer az ember, a családdal már az út fordulójánál fogad. A legnagyobbik gyermek egy tizenöt éves, fekete hajú, érdekes kék szemű, gödrös arcú szép leány, haját sárga szalag­gal kötötte át, úgy néz ki, mint egy sárga­liliom. Az apróság körülugrálva örül, de a puszikák meglehetős szőlőízűek. Beljebb megyünk a házhoz, amely egy parkszerű kert közepén áll, a ház előtt vadszőlő-luga­­sos verenda, villaszerű, kényelmes falusi ház. A kert egyik részében egy tisztás van, sötéten bólingató fákkal körülvéve; a kö­zépen tűz ég, lángja élénk világot vet a körülállók arcára, a tűznél készül a va­csora szenzációja , a zsivány pecsenye, szakácsa Doktor, a család közeli rokona, aki idejött a Kláber-telepi szőlőhegyek közé ügyvédi vizsgára készülni s most szakértő kezekkel forgatta a faparázson a bükkfanyársat; hamarosan körbe telepe­dünk, mindenkinek kijut az élvezetből for­gatni a zsiványpecsenyét. A hússzeletek a nyárson egy-egy hagyma és szallonna­­szeletek közé vannak téve s igy süldögél finoman a parázson a zsiványpecsenye. Az este már egészen ráborult a tájra, a hold kiflije a látóhatár fölött gyengén világít, arra kelet felé világos egy kicsikét az ég alja, mintha messze tűz volna — az ottan Kecskemét esti fényében ... A fák között hinta, sorosfa, pázsitos tisztás, nosza lehet hancúrozni a fiatalságnak. Fához támaszkodva bámulok bele a tűzbe, gondolataim most Kecskeméten kor­zóznak, egyszerre valami búbánatos, fáj­dalmas, vontatott melódia fogja meg a lelkem, száll, száll, tovaszáll a sirámos ének, mennyi érzés, mennyi bánat, lelke van tán e nótának ! Kérdésemre elmondja a Bácsi, hogy a matyók énekelnek, akik itt a közelben laknak egy nagy, hatalmas pajtaszerű épületben s most, vasárnap este, a ház előtt összegyűlve, dalolnak magukkal hozott népdalokat. Indítványomra a társa­ság fölkerekedik a tűz mellől és lámpások­kal megyünk a matyókhoz, útközben két lánnyal találkozunk, idegenszerű kiejtéssel csendes jó estét kívánnak, lámpámmal a szemükbe vilá­g­ítok, rokonszenves, kissé nyers arcok, ijedező szemekkel menekül­nek. A matyó-telep előtt 25—30 főnyi cso­port jöttünkre abbahagyja a nótázást, öl­tözködésük, modoruk különös, de sajátosan, romlatlanul magyaros, a menyecskék tor­nyos fejkötőt hordanak, rikító színű, de ízléses ruhákban a lányok, valamennyi ünneplőben, nem egyen a mezőkövesdi kézimunka-művészet remekét látjuk. Bent a telepházban érdekes az élet, a nagy terem­szerű helyiségben a fal mellett két oldal­ról állnak az egyes családi fészkek, az ágy, suba, láda, ruhanemű, minden családnak van egy-egy ilyen fészke s szépen békes­ségben élnek egymás között, odakünn már ing az élet, egy harmonikás valami nótát nyaggat, lányok, legények táncra ke­rekednek, rezegve, furcsán járják a csár­dást. Távozásunk közben, ismét fölhangzik egy honvággyal s mély rezignációval teli nóta. Vacsora időre szép társaság gyűl össze, mindenkit szüreti hangulat fog el, szép szőlő van bőven, leve nemkülönben. A szüretes vacsoráról elmaradhatatlan a juhhúsos kása, hanem az a Doktor­ készí­­tette, cigánypecsenye is kap elég dicsére­tet. Már a vacsora is föllendült hangulat­ban telik el, lánykacagások, pohárcsengé­sek között szellemes viccek röpködnek a levegőben, a Bácsi érces baritonhangon biztat bennünket: „Igyatok fiúk, tegyetek ki a kecskeméti jogászokért!“ S mi meg­felelünk, mindig fenekére nézünk a pohár­nak. Vacsora után tágas belső szobába megyünk, diskurálgatunk a termésről, meg hogy: „Volt-e erre eső!“ Egy későn érkezett vendég másod­magával jön, egy füstös cigányt fogott Mizsén: „Nosza cigány! Húzd el nekem azt a nótát!...“ Leültetjük s cimbalom mellé s az ügyesen nótákat ver ki belőle. A társaság egyik szellemes hölgytagja tár­sasjátékot ajánl: kapva-kapnak rajta, körbe ülünk s folyik a haragszomrád. Kellemes, tiszta hangulat fog el, szinte szentimentá­lis vagyok, a zsebkendőt a szemben ülő sárgaliliomnak dobom : „Haragszom rád ! Mert te nem vagy gyenge őzike és én nem vagyok mormogó medve, hogy megehet­­nélek . . . !“ A Bácsi s a Néni nem vesz­nek részt a játékban, csak néma örömmel nézik s szivükben bizonyára emlékek­re­— Mintha ágyúdörgés volna — szólt félhangon egyik katonám. A halkan surranó szél át­borzongatott... „Ágyúdörgés“ ismételtem magamban. Meg­rázkódtam a hidegtől és szemem egy kis fényt, derűt keresett. Sehol semmi! . . . Klobuk vára felett azoban gyorsan kelt fel a hold vörös, kísér­teties fénnyel árasztva el a romokat . . . Távoli visszhang tompa csattanásként verte vissza a legördült szikla robaját. „Ágyú­dörgés“ mormogta ajkam s térdemről fel­emelkedve belenéztem a mindinkább növekvő szürkület sötét fátyolába. Szemem nem látott semmit, csak a hold­fényben ragyogó Klobuk várát. A távolban sejteni lehetett Montenegró égre emelkedő fekete hegyeit, de a képzeletet ez most nem bírta meg­ragadni. Szivemnek minden érzése csak Klobuk vára felé vonzott ! . . . Hirtelen, minden átmenet nélkül a Szlavina brdo és a Vjeli vrh között sűrű köd kezdett felszállni. Mintha csak egy széles folyam folyna el lábaimnál. A távoli visszhang még egyszer tom­pán visszaverte a leomlott szikla robaját s felizgatott képzeletem visszaszállott a múltba. A távoli grancserevói magaslatokon mintha távoli ágyútűz villanását láttam volna. A felszálló köd helyett a megáradt Trebincsk­a egymást űző szennyes hullámait véltem látni s a rohanó árban feltűntek a 32. gyalogezred ágyút vontató katonái. Hatalmas mellüket vad dühvel pacskolta a a fehéren tajtékozó szennyes hullám. Ám e hősöket nem rettenti meg a bősz elem haragos ostroma. Irtóztató, gigászi küzdelem után egyik ágyú után a másik éri el az innenső partot s még víztől nedvesen s a hidegtől megdermedve vontatják őket a magaslatokra. S egyszerre előttem áll a félelmetes harc minden nagyszerűségével és borzal­mával egyetemben. E Szabovina magasla­ton két nehéz ágyú irtóztató rombolással támadta meg a kula Azize-t, majd ennek megsemmisítése után Klobuk várának for­dult. A sötét éjszakában kísérteties suho­gással repültek a nehéz faltörő gránátok, de a kemény sziklavár elszántan dacolt az ostrommal. A távoli hegyek tetején jeltüzek piros lángjai tűntek fel s az arszlán-agics­­moszti hídon hallani véltem a nehéz, lő­­szeres kocsik tompa dübörgését . . . Klobuk vára megszűnt néma s moz­dulatlan rém lenni. A bedőlt falakat csodás gyorsasággal láthatatlan kezek tatarozzák ki s a régi vár előbbi félelmetes, komor épségében áll előttem ! A lővéseken bronz ágyúcsövek kandikálnak ki s a mellvérte­ken vad tekintetű, barna arcú, csupasz mellű harcosok hosszú csövü puskákkal rajzanak. Lövés után lövés dördül s csakhamar ret­tenetes ágyutűztől bömböl a visszhang. A tüzérségi harccal támogatott elővéd pedig óvatosan halad Klobuk vára ellen. A császári vadászok zöld tollával inger­kedve játszik az enyhe Bóra lenge fuval­lata. Csakhamar kezükben van a zasztrami magaslat s Nagy vezérőrnagy kula Azizie­­tól Kozmácsig terjesztette ki csapatjainak rajvonalát. Néha egy-egy velőtrázó sikoly sikolt bele az éjszakába s aztán újra csak a fal­törő gránátok tompa robbanásai hallatsza­nak. Az ostromló úgy látszik birtokába kerített minden támadásra alkalmas helyet, mert mindenütt dördült az ágyú, ropog a puska, vagy csillog a szurony kísértetiesen fehér fénye. A nehéz ágyúk bőszült táncot járnak a kemény sziklarétegen s kerekeik és fékjeik úgy töredeztek, mint gyönge nádszálak az erős szélben. Vad eső szilaj zápora omlott az ostromlók fejére, de csak rajta­ előre­ nem lankadt a harci kedv. Két nap szakadatlan ostroma után még dacosan áll a vár s kemény sziklahomloka elszántan hitt fel újabb küzdelemre. A fel­kelők ágyútüze azonban megszűnt s úgy tetszett, eljött a végső, elszánt szurony­roham ideje! S a hajnali szürkülettől fedve mámo­rosan kúsznak előre katonáink. Alacsony sapkájuk, tollas sisakjaik alól egyaránt a harcvágy kemény tüze lángol. Megragadó, fenséges kép! Az ostromló sereg csupa tűz, lelkesedés és erő! A sziklák mögött rémitően gyilkos tüzelés folyik s a nehéz gránátok vad szilajsággal rombolják a­­sas­fészek sziklafalait. Úgy rémlik, az ember elrabolta Vulkán földalatti műhelyének min­den tüzét s most ennek segítségével akarja lángba borítani ezt az egész, komor, hideg, sziklavilágot. A katonák sűrű csatárláncából egy­szerre csak feltűnnek a rohamra induló tisztek. A fényes pengék tündökölve verik vissza a nap hajnali hirdető sugarait. Tekintetük elszánt akarat s a nemes bátor­ság fényében ragyog. Weinberger hadnagy és Wagner főhadnagy a rohamoszlop élén magasra emelt karddal hatalmas kiáltással hívják fel támadásra embereiket : „Fiuk, előre !“ A lelkes kiáltásra minden szikla meg­elevenedik s mint egy hatalmas, feltartóz­­hatatlan áradat hömpölyögnek előre a 16- 3. oldal. Kecskeméti Napló

Next