Kecskeméti Ujság, 1911. július (4. évfolyam, 148-174. szám)

1911-07-01 / 148. szám

Kecskemét, 1911 julius 1._____________ Ára 2 fillér._____________Szombat, IV. évf., 148. sz. (639.) KECSKEMÉTI ÚJSÁG _______________________POLITIKAI NAPILAP________________________ A Kecskeméti Nemzeti Társszerkesztő: Felelős szerkesztő: Helyettesszerkesztő: Előfizetési ár helyben. . 8 korona Munkapárt és Munkapárt­ NÉMETH ERNŐ : . Vidékre..................... . 14 korona Kör hivatalos lapja. a Kecskeméti Nemzeti Munkapárt DR. RÉTI GYULA VIRÁNYI GYULA: Telefon­szám ....... 176 A perrendi aggodalmak. (b.) Minden oldalról megvilágítottuk már, hogy mennyire alaptalanok azok az aggodalmak, melyekből a véderő­reform és a katonai perrendtartás junktimjára irányuló óhajok fakadnak. Aki ilyen junktimot kíván, csak azért kívánhatja, mert attól fél, hogy a perrendből Ausztriában nem lesz tör­vény. Ezek az aggodalmaskodók, akik­nek még egyre fáj az osztrákok feje, két indokot tudnak felsorolni. Azt mondják, hogy a bécsi rájksztát nem szavazza meg az új katonai bírásko­dás rendjét: először, mert az magyar nemzeti előnyökkel jár és másodszor, mert ezek a magyar előnyök fölkelte­nék Ausztria szláv nemzetiségeinek, a cseheknek és lengyeleknek vágyát hasonló előnnyök után. Könnyű megállapítani, hogy ezek az érvek sem erősebbek a többi szempontnál. A javaslat magyar elő­nyei nem adnak az osztrák törvény­hozóknak alkalmat arra, hogy azokat leszavazhassák, mert hiszen a katonai bíráskodás nyelvére vonatkozó intéz­kedések tekintetében a magyar javas­lat és az osztrák javaslat nem egybe­hangzók. Mindegyik javaslat külön­­külön, a maga érvényességi területére nézve szabályozza a nyelvviszonyokat, úgy, hogy a magyar államterületre és a magyar államnyelvre vonatkozó rendelkezések az osztrák törvényben nem is foglaltatnak. Ami pedig a csehek, lengyelek és egyéb ausztriai nemzetiségek óhajait illeti, ez sem lesz súlyos ütközőpont. Erre vonatkozólag természetesen vi­szont csak az osztrák törvény rendel­kezik, a magyar javaslatban szó sincs róla. Az osztrák törvény pedig igen nagy kedvezményeket biztosít a külön­féle nemzetiségieknek, amennyiben kimondja, hogy a tárgyalás nyelve le­hetőleg mindig az a nyelv legyen, mely a perben szereplő személyek anyanyelve, föltéve, hogy ez a nyelv egyike az Ausztriában dívó nyelvek­nek és hogy a bíróság megalakítható olyképen, hogy ezt a nyelvet minden tagja értse. Ezekből látható, hogy sem a ma­gyar javaslat nemzeti előnyei, sem az osztrák javaslattal szemben támaszt­ható nemzetiségi igények nem igen veszélyeztethetik az új katonai bűn­vádi eljárás sorsát az osztrák parla­mentben. Sőt ettől annál kevésbbé kell tartani, mert hiszen a méregkeverés­sel vádolt Hofbauer főhadnagy peré­nek alkalmából épen az osztrák köz­vélemény volt az, mely legerélyeseb­ben sürgette a katonai bíráskodás modern szellemű reformját és ha most az ausztriai törvényhozás ezt a reformot, mely annyi százezer ember sürgős érdeke, holmi szőrszálhasogató nyelvviszálykodás vagy magyarellenes irigykedés miatt késleltetné, ezért épen a józan osztrák közvélemény háborod­nék fel leginkább. A hadsereg igazságszolgáltatási reformját különben nemcsak mi ma­gyarok követeljük nemzeti szempont­ból, sőt nemcsak a magyar és osztrák polgárság követeli fiaiért való aggo­dalomból, hanem épen úgy, sőt talán még erélyesebben kívánják, áhítozzák és sürgetik ezt maguk a katonai kö­rök is, akik a legnagyobb mértékben röstellik a közös hadsereg juriszdik­­ciójának elavult és elmaradt voltát. De követeli és sürgeti azt maga a király is, akiről autentikusan meg­állapítható, hogy hallani sem akar olyan véderőreformról, melyből a bűn­vádi eljárás reformja kinnrekedne. Még­pedig nemcsak azért nem akart erről hallani, mert a demokrati­kus modern igazságszolgáltatási szel­lem teljesen megfelel az ősz uralkodó felfogásának, hanem ami ránk, ma­gyarokra nézve különösen biztató, ő­felsége részben azért óhajtotta en­nek a kérdésnek megoldását, mert királyunk a kilences bizottsági pro­gramm megvalósítását, melyet ő a nem­zetnek megígért, olyan hátraléknak tekinti, melyet feltétlenül ki akar egyenlíteni azzal a nemzettel szem­ben, mely a kilences programmot létrehozó közjogi alapra visszatért. Sőt ismerve a királynak ezt a férfias és gavalléros felfogását, bizta­tásnak látszik Tisza István grófnak ez a tegnapelőtti kijelentése, melyet a pénzügyi bizottság készített, s mely azt konstatálta, hogy mire a perrend­tartásból törvény lesz, a kilences programmból már csak a jelvénykér­dés rendezése marad fenn, ez pedig királyi felségjog lévén és egyedül a felség személyes elhatározásától függ­vén, valószínűleg nem fog sokáig vá­ratni magára. Íme, a junku­mot sürgető aggo­dalmakkal szemben mennyi garanciája sorolható fel annak, hogy a véderő­reformból nem fog a perrendtartás kimaradni! Garantálja ezt maga a törvény alapelve, a territoriális princípium, mely megfosztja Ausztriát a magyar­nyelvkérdésbe való beleszólás lehető­ségétől; garantálja az új törvénynek az ausztriai nyelviszonyokkal is szem­ben is liberális szelleme, garantálja a magyar kormány program­ja és az Ausztriában kormányról­ kormányra szálló kötelezettség; garantálja továbbá a magyar és az osztrák közvélemény sürgető óhaja, a katonai körök kíván­sága és az uralkodó kétségtelen akarata. Ha a magyar ellenzéki politiku­sok mégis junktimot sürgetnek, akkor ez a junktim ugyan fölösleges, de a kívánság maga megnyugtató. Mert ez azt jelenti, hogy ez a perrendi javas­lat mégis csak becsesnek látszik el­lenzéki uraink előtt is, különben bizo­nyára nem igyekeznének azt junkt­m­mal biztosítani. Amint a miniszterel­nök egyik bizottsági beszédében oly találóan megjegyezte: úgy látszik, a kormány még­sem csinálja a lemon­dás politikáját, mert a lemondás poli­tikájának termékét sem Ausztria miatt nem kellene körülbástyázni, sem a hazafias magyar ellenzéknek nem fájna érte a feje. Jánosi pártot ki­alakítani Kecskemét, június 30. Nem ismerünk városi közgyűlést, ahol ha tárgyalták a városi jövedelmeket gyara­pító kérdéseket, hogy a legnagyobb lelkese­déssel ne üdvözöltek volna egy-egy eszmét osztály és politikai különbözőségre való te­kintet nélkül. A mi képviselőtestületünk, hogy úgy mondjuk, fuldoklóként kapaszko­dik bele minden indítványba, amely a kiadá­sokat csökkenteni s a bevételeket fokozni volt hivatva. Voltak már kérdések, amelyek nehezen szívódtak föl helyes megértésben a köztu­datba, sőt félremagyarázások nyomán ellen­séges hangulatot keltettek. Ilyen volt, hogy egy legközelebbi példára mutassunk, a víz­vezeték illetve a vízdíjak kérdése. És hogy több ilyen nagyobbszabású kérdés éppen ell­­étes áramlatot teremtett, mint amilyen ki­vatos lett volna, annak okát abban lát­­ni , hogy dacára a sok bizotttságnak, a sok­­ -hol értekezletnek, még­sem lehet plénu­­mon úgy mérlegelni kérdéseket, hogy amikor határozathozatalra kerül a sor, mindenki tisztában legyen úgy részleteivel, fontosságá­val, hasznosságával. Egy városi párt volna hivatva, hogy minden városi képviselőnek ebbe a pártba való bevonásával s itt az ügyeknek tüzetes, részletes megismerésével előre, még­pedig helyesen kialakulhassanak a fogalmak. Ahol volna idő és alkalom megmagyarázni az újabban és újabban felszínre kerülő kérdése­ket s ahol, ha már volna ilyen, bizonyára helyes mederbe lehetett volna már terelni úgy a vízvezeték, mint a helypénzszedés re­formjának kérdését is. A városi párt megalakítása tehát szük­séges, fontos dolog. Ajánljuk a képviselő­­testület vezéreinek figyelmébe ezt a gondolatot.

Next