Kecskeméti Ujság, 1911. november (4. évfolyam, 252-276. szám)
1911-11-01 / 252. szám
2. oldal állanak. Ahelyett, hogy segítenék, emelnék vállalatainkat, nyomásnak, zaklatásnak teszik ki. Igazán különös eset, fura helyzet. Ilyen és ehhez hasonló esetek szolgálnak jellemző például arra, hogy hát miért is nem lehet Kecskemét azzá, amivé lehetne. Nekünk kecskemétieknek őszinte örömmel kell fogadnunk minden olyan törekvést, mely akár közművelődési, akár közgazdasági téren haladást jelent. S ne az legyen az első kérdésünk, hogy mi hasznot hoz a reform, az új intézmény, vagy vállalat Péternek, vagy Pálnak, a város közpénztárának , hanem azt kérdezzük, hogy hány munkáskezet foglalkoztat, mennyivel emeli a város közforgalmát s mivel járul a város fejlődésének előmozdításához ? Építkezésre, népesedésre, idegenforgalomra, eleven ipari és kereskedelmi életre van szüksége minden városnak, amelynek hasznából az egész kommunitás részesedik; nemcsak egy-két telekspekuláns, egy-két vállalkozó. Ha a város közönsége csak azért akar ipartelepek, gyárak létesítéséhez vállalkozót fogni, hogy annak jövedelmén a városi közpénztár javára osztozkodjék, akkor itt sohase fog az ipari élet fejlődni, hanem az is tönkremegy, amely most még prosperál. Nyújtsuk minden életrevaló vállalkozásnak a legmesszebbmenő támogatást, ne legyünk szűkkeblűek, legyünk gavallérok, mint a múltban már volt is erre eset, adjunk ezután is ingyen telket, villany és adókedvezményt, minden elképzelhető előnyt azoknak, akik városunk területén nagyobb pénzösszegeket fektetnek be, hogy a szellemi és vagyoni erejükkel Kecskemét város összességének kulturális és közgazdasági fejlődését, az általános haladást mozdítsák elő. Csak azért megnehezíteni, megakadályozni valamely vállalkozást, mert nem egyik, vagy másik polgártársunk magánérdeke nyer általa kielégítést, a legnagyobb önzés, melynek letörésére kell törekednünk. Nyitott szemmel járunk a városban, látjuk, hogy mi történik; látjuk, hogy ki-ki hova kacsingat. Az önző érdekekkel szemben foglaljon állást a város minden polgára, aki Kecskemétet szereti s e jobb sorsra érdemes város fejlődését szivén hordja! És mindig csak a polgárság összességének érdekeit tekintsük, mindig csak a közérdeket mozdítsuk elő; akkor még azzá lesz Kecskemét, amivé lehetne : az ország legnagyobb vidéki városainak sorában vezető kulturváros, melyben jólét, gazdaság és megelégedettség honol. Is nagy küzdelem a drágaság ellen megindult tehát s most ez a legaktuálisabb kérdés. Olcsó lakás, olcsó hús, olcsó kenyér stb. ezek a legkézenfekvőbb szükséges jók most, s ezért száll síkra, egymással versenyre utca és a város parlamentje. Bent ékes dikciókkal igyekeznek elintézni a fontos társadalmi kérdést a látszat szerint, a dikció tényleg csak másnak volt jó, mert Kecskemét város vezetősége komoly munkára és tettekre határozta magát az általános drágaság csökkentésére és a szegény munkásnép nehéz helyzetének javítására. A fényes dikciókra, a csillogó mázra azonban szüksége van a népnek, mert az utcai is hangos frázisok közepette tárja fel korgó gyomrát és a frázisok vészes hangja mellett követeli a drágaság megszüntetését. A történelem több helyen idézi e mondást: „Kenyeret a népnek !“ És a népnek ez óhajtásában volt mindig valami drámaian megrázó, mert majdnem mindig a valójában éhező nép ajkáról hangzott e jelszó. Sokszor eshettek az emberek munkáért, hogy ilyképen megkereshessék maguknak és családjuknak a mindennapi kenyeret. Ma is hangzik e fenti jelszó, de most már a kenyér alatt legtöbbször nem a kenyérkereső munkát értik. Elégedetlenek most is vannak, de ezek legnagyobb részének nem a munka a vágya, hanem a könnyen szerzett kenyér és a jog, melyhez szívesen látnak izgató botrányokat. Egyforma élethez vágynak az emberek milliói és egyforma életre formálnak jogot. Nem a kenyérszükség, hanem a kenyéririgység terjed egyre jobban. Akinek nincs kenyere, az irigy a másikra, bármily kis kenyere legyen is annak és akinek már van kenyere, az irigyli azt, akinek nagyobb van. Terjed a békétlenség, mert nincs vagyoni egyenlőség ! Egyiknek betevő falatja is alig van, míg a másik kincseket szór ki élvezetekért. Sivár látvány ez, szomorú tény, melyen változtatni azonban nem lehet, mert ahány az ember annyiféle módon keres és annyiféleképen él. Ebbe beleszólani nem lehet, nem szabad. Ez ellen küzdeni, lázadni céltalanság. Mert a mindig száraz, barna kenyeret rágó ínyenccé lesz, ha módja van rá. Helyes és jogos tehát csak az a küzdelem lehet, mely arra törekszik, hogy a szegény ember is meg tudjon élni, meg a maga módja szerint. Legyen olcsó, de egészséges lakása, kapjon tisztességes árban megfelelő élelmiszert és legyen rendes munkabére, hogy családját illően elláthassa. Mikor emellett emeli fela nép a szavát meghajlunk előtte. Ilyen óhaj meghallgatást és megszivlelést érdemel és ennek az óhajnak a megvalósítása megéri a fáradságot. Kecskemét város munkás népe követelésével ilyen körben mozog, szívesen látja is mindenki akciójukat Igenis meg kell élni a szegényembernek, ki kell a módot megélhetésére keresni. Ezt el lehet így, ilyen egyszerű szavakkal mondani, hisz maga a tény is egyszerű. Fölösleges minden zaj, fölöslegesek főként a frázisok, melyek hamis fényt vetnek a dolgokra. Érezzük a drágaságot valamennyien, súlyos teherként nehezedik az ránk magánosokra csak úgy, mint a város vezetőire, kik szintén emberek és szintén részesednek a drágaságban. Közös érdek tehát a nagy küzdelem lefolytatása a drágaság csökkentésére. De a küzdelemnek csak ezt az egy célt szabad szolgálnia — semmi egyebet. Épen azért kívánatos a reális drágaság okainak kifürkészése és a helyes irányban történő munkálkodás, ez pedig higgadtságot, megfontoltságot követel. A kecskeméti küzdelmet is sok üres, hangzatos frázis előzte meg. El kell hagyni ezeket a frázisokat, nagy érdekek kiküzdésénél legyünk egyszerűek, őszinték és a küzdelem máris sikerrel kecsegtet. Most meg épen szükség van a nyugalomra, mert folyik a munka a drágaság csökkentésére, dolgoznak a szellemi erők a korgó gyomrok kielégítésére! KECSKEMET! UJSAQ 252. (743.) szám HÍREK. Kecskemét, október 31. Tarifa képek a kecskeméti utcákról. (A hetipiac.) Érdekes lenne megfejteni, miként történik, hogy az éjszaka csendjét egyszerre zavaros lárma váltja fel. Az imént mikor belenéztem a sötétbe, még néma, hangtalan volt az utca. Sehol egy emberfia. Aztán egyszerre csak nagy kendőbe bugyolált öreg asszonyok, kopogós csizmájú emberek, kocsik sürgése-forgása zavarja el a csendet. Hetipiacra készül a város. Csípős hideg szél fújdogál. *A Széchenyi-tér fáiról csendesen hullanak a megsárgult levelek. A hajnalban élő emberek mintha egyszerre érezték meg, mikor kell felkelniök s pontosan majdnem egy időben indulnak el a külvárosokból a piactér felé. Itt-ott szembe találkoznak velük azok, akik most mennek hazafelé lefeküdni. Ezek álmos, sápadt arcúak, a kabátjukat fázósan húzzák össze és irigykedve néznek azokra, akik már kipihenték a nap fáradalmait. Kezdődik a piac. Az éjszaka még nem engedte át helyét teljesen a hajnalnak, még kissé homály van. Az utcai villanylámpák sápadtan pislognak még, de a piac népének nem is kell még világosság. A baromfipiacon kezdődik meg először a nyüzsgés. Kocsikon hozzák a libát, csirkét, meg a kacsát. A kecskeméti tanyai ember már éjszaka elindul és még hajnalban vissza akar térni. Luba van a vállán, a lábán meg csizma. Két szomszédos kocsi gazdája beszélget egymással. Az ismerkedés hamar megvan, de beszélgetésre való téma nagyon kevés akad. — Hova való kend? — Kécskei. Hát maga? — Alpári. Libát hozott ? — Azt. Az asszony tömte otthon, de kell a pénz, eladjuk. Maga mit árul? — Csirkét. Azt legalább hamarabb megveszik, így folyik a beszélgetés, rövid, szaggatott mondatokban. A disznópiacon már érdekesebb a beszélgetés. Módos gazdák, szegény zsellérek jönnek össze. Mindegyik panaszkodik. De aztán szó kerül köztük a politikáról is. A panaszkodás elhallgat, az arcok kipirulnak s a hangok szenvedélyesebbé válnak. A disznópiacon még érdekli az embereket a politika. Bent a városban már intelligensebbek a piacok, ha hajnalban kelnek is fel. A ruhapiacon sátrakat építenek. Téliruhákat, ócska jägeringeket árulnak a hevenyészett árubódékban. Akik a sátrakat összeszegezik, azok már városi emberek. Munka közben a színházról beszélnek és meglehetős gyakorlatra valló kritikával ítélkeznek a színielőadásokról. — Látta az este Pálfi Marcsát — milyen pompás volt. Ma is megnézem. Inkább színházba megyek, mint korcsmába. Ott sokat láthat az ember, így beszélnek a színházról a sátorszögező emberek. Ez már mindenesetre haladás és dicséretreméltó kulturális jelenség. — A korcsmánál többre kezdik becsülni a színházat ! . . . A reggel rohamos gyorsasággal szétűzi a pirkadó hajnal félhomályát. Hirtelen világos lesz a piacon. Az almás kofa kirakja a szép télirevaló gyümölcseit, az inasgyerekek Tisztelettel értesítem a n. é.közönséget, hogy szülővárosomban letelepedtem és gyakorlatomat a mai naptól fogva Csongorádi utca 6-ik szám alatt (Kócs rézöntő házában) megkezdtem Dr. Feldmeier Géza egyetemes orvostudor. Szülész és nőorvos.