Kecskeméti Ujság, 1911. november (4. évfolyam, 252-276. szám)

1911-11-01 / 252. szám

2. oldal állanak. A­helyett, hogy segítenék, emelnék vállalatainkat, nyomásnak, zaklatásnak te­szik ki. Igazán különös eset, fura helyzet. Ilyen és ehhez hasonló esetek szolgálnak jellemző például arra, hogy hát miért is nem lehet Kecskemét azzá, amivé lehetne. Nekünk kecskemétieknek őszinte öröm­mel kell fogadnunk minden olyan törekvést, mely akár közművelődési, akár közgazda­­sági téren haladást jelent. S ne az legyen az első kérdésünk, hogy mi hasznot hoz a reform, az új intézmény, vagy vállalat Pé­ternek, vagy Pálnak, a város közpénztárá­nak , hanem azt kérdezzük, hogy hány munkáskezet foglalkoztat, mennyivel emeli a város közforgalmát s mivel járul a város fejlődésének előmozdításához ? Építkezésre, népesedésre, idegenforgalomra, eleven ipari és kereskedelmi életre van szüksége minden városnak, amelynek hasznából az egész kommunitás részesedik; nemcsak egy-két telekspekuláns, egy-két vállalkozó. Ha a város közönsége csak azért akar ipartele­pek, gyárak létesítéséhez vállalkozót fogni, hogy annak jövedelmén a városi közpénztár javára osztozkodjék, akkor itt sohase fog az ipari élet fejlődni, hanem az is tönkremegy, amely most még prosperál. Nyújtsuk minden életrevaló vállalko­zásnak a legmesszebbmenő támogatást, ne legyünk szűkkeblűek, legyünk gavallérok, mint a múltban már volt is erre eset, ad­junk ezután is ingyen telket, villany és adókedvezményt, minden elképzelhető előnyt azoknak, akik városunk területén nagyobb pénzösszegeket fektetnek be,­­ hogy a szellemi és vagyoni erejükkel Kecskemét vár­os összességének kulturális és köz­­gazdasági fejlődését, az általános haladást mozdítsák elő. Csak azért megnehezíteni, megakadályozni valamely vállalkozást, mert nem egyik, vagy másik polgártársunk ma­gánérdeke nyer általa kielégítést, a legna­gyobb önzés, melynek letörésére kell töre­kednünk. Nyitott szemmel járunk a város­ban, látjuk, hogy mi történik; látjuk, hogy ki-ki hova kacsingat. Az önző érdekekkel szemben foglaljon állást a város minden polgára, aki Kecskemétet szereti s e jobb sorsra érdemes város fejlődését szivén hordja! És mindig csak a polgárság összességének érdekeit tekintsük, mindig csak a közérdeket mozdítsuk elő; akkor még azzá lesz Kecs­kemét, amivé lehetne : az ország legnagyobb vidéki városainak sorában vezető kultur­­város, melyben jólét, gazdaság és megelé­gedettség honol. Is nagy küzdelem a drágaság ellen megindult tehát s most ez a legaktuálisabb kérdés. Olcsó la­kás, olcsó hús, olcsó kenyér stb. ezek a leg­kézenfekvőbb szükséges jók most, s ezért száll síkra, egymással versenyre utca és a város parlamentje. Bent ékes dikciókkal igyekeznek elin­tézni a fontos társadalmi kérdést a látszat szerint, a dikció tényleg csak másnak volt jó, mert Kecskemét város vezetősége komoly munkára és tettekre határozta magát az álta­lános drágaság csökkentésére és a szegény munkásnép nehéz helyzetének javítására. A fényes dikciókra, a csillogó mázra azonban szüksége van a népnek, mert az utcai is hangos frázisok közepette tárja fel korgó gyomrát és a frázisok vészes hangja mellett követeli a drágaság megszüntetését. A történelem több helyen idézi e mon­dást: „Kenyeret a népnek !“ És a népnek ez óhajtásában volt mindig valami drámaian megrázó, mert majdnem mindig a valójában éhező nép ajkáról hangzott e jels­zó. Sokszor eshettek az emberek munkáért, hogy ilyké­­pen megkereshessék maguknak és családjuk­nak a mindennapi kenyeret. Ma is hangzik e fenti jelszó, de most már a kenyér alatt legtöbbször nem a kenyérkereső munkát értik. Elégedetlenek most is vannak, de ezek legnagyobb részé­nek nem a munka a vágya, hanem a könnyen szerzett kenyér és a jog, melyhez szívesen látnak izgató botrányokat. Egyforma élethez vágynak az emberek milliói és egyforma életre formálnak jogot. Nem a kenyérszükség, hanem a kenyéririgy­ség terjed egyre jobban. Akinek nincs kenyere, az irigy a másikra, bármily kis kenyere le­gyen is annak és akinek már van kenyere, az irigyli azt, akinek nagyobb van. Terjed a békétlenség, mert nincs vagyoni egyenlő­ség ! Egyiknek betevő falatja is alig van, míg a másik kincseket szór ki élvezetekért. Sivár látvány ez, szomorú tény, melyen változtatni azonban nem lehet, mert a­hány az ember annyiféle módon keres és annyiféleképen él. Ebbe beleszólani nem lehet, nem szabad. Ez ellen küzdeni, lázadni céltalanság. Mert a mindig száraz, barna kenyeret rágó ínyenccé lesz, ha módja van rá. Helyes és jogos tehát csak az a küz­delem lehet, mely arra törekszik, hogy a szegény ember is meg tudjon élni, meg a maga módja szerint. Legyen olcsó, de egész­séges lakása, kapjon tisztességes árban meg­felelő élelmiszert és legyen rendes munka­bére, hogy családját illően elláthassa. Mikor emellett emeli fel­­a nép a sza­vát meghajlunk előtte. Ilyen óhaj meghall­gatást és megszivlelést érdemel és ennek az óhajnak a megvalósítása megéri a fáradságot. Kecskemét város munkás népe köve­telésével ilyen körben mozog, szívesen látja is mindenki akciójukat Igenis meg kell élni a szegényembernek, ki kell a módot meg­élhetésére keresni. Ezt el lehet így, ilyen egyszerű szavakkal mondani, hisz maga a tény is egyszerű. Fölösleges minden zaj, fölöslegesek főként a frázisok, melyek ha­mis fényt vetnek a dolgokra. Érezzük a drágaságot valamennyien, súlyos teherként nehezedik az ránk magá­nosokra csak úgy, mint a város vezetőire, kik szintén emberek és szintén részesednek a drágaságban. Közös érdek tehát a nagy küzdelem lefolytatása a drágaság csökken­tésére. De a küzdelemnek csak ezt az egy célt szabad szolgálnia — semmi egyebet. Épen azért kívánatos a reális drágaság okai­­­nak kifürkészése és a helyes irányban tör­ténő munkálkodás, ez pedig higgadtságot, megfontoltságot követel. A kecskeméti küzdelmet is sok üres, hangzatos frázis előzte meg. El kell hagyni ezeket a frázisokat, nagy érdekek kiküzdé­sénél legyünk egyszerűek, őszinték és a küzdelem máris sikerrel kecsegtet. Most meg épen szükség van a nyu­galomra, mert folyik a munka a drágaság csökkentésére, dolgoznak a szellemi erők a korgó gyomrok kielégítésére! KECSKEMET! UJSAQ 252. (743.) szám HÍREK. Kecskemét, október 31. Tarifa képek a kecskeméti utcákról­­. (A hetipiac.) Érdekes lenne megfejteni, miként történik, hogy az éjszaka csendjét egyszerre zavaros lárma váltja fel. Az imént mikor belenéztem a sötétbe, még néma, hangtalan volt az utca. Sehol egy emberfia. Aztán egyszerre csak nagy kendőbe bugyo­­lált öreg asszonyok, kopogós csizmájú em­berek, kocsik sürgése-forgása zavarja el a csendet. Hetipiacra készül a város. Csípős hideg szél fújdogál. *A Széche­­nyi-tér fáiról csendesen­ hullanak a megsár­gult levelek. A hajnalban élő emberek mintha egy­szerre érezték meg, mikor kell felkelniök s pontosan majdnem egy időben indulnak el a külvárosokból a piactér felé. Itt-ott szembe találkoznak velük azok, akik most mennek hazafelé lefeküdni. Ezek álmos, sápadt arcúak, a kabátjukat fázósan húzzák össze és irigykedve néznek azokra, akik már kipihenték a nap fáradalmait. Kezdődik a piac. Az éjszaka még nem engedte át helyét teljesen a hajnalnak, még kissé homály van. Az utcai villanylámpák sá­padtan pislognak még, de a piac népének nem is kell még világosság. A baromfi­piacon kezdődik meg elő­ször a nyüzsgés. Kocsikon hozzák a libát, csirkét, meg a kacsát. A kecskeméti tanyai ember már éjszaka elindul és még hajnal­ban vissza akar térni. Luba van a vállán, a lábán meg csizma. Két szomszédos kocsi gazdája beszél­get egymással. Az ismerkedés hamar meg­van, de beszélgetésre való téma nagyon ke­vés akad. — Hova való kend? — Kécskei. Hát maga? — Alpári. Libát hozott ? — Azt. Az asszony tömte otthon, de kell a pénz, eladjuk. Maga mit árul? — Csirkét. Azt legalább hamarabb megveszik, így folyik a beszélgetés, rövid, szag­gatott mondatokban. A disznópiacon már érdekesebb a be­szélgetés. Módos gazdák, szegény zsellérek jönnek össze. Mindegyik panaszkodik. De aztán szó k­erül köztük a politiká­ról is. A panaszkodás elhallgat, az arcok kipirulnak s a hangok szenvedélyesebbé válnak. A disznópiacon még érdekli az em­bereket a politika. Bent a városban már intelligensebbek a piacok, ha hajnalban kelnek is fel. A ruhapiacon sátrakat építenek. Téliruhákat, ócska jägeringeket árulnak a hevenyészett árubódékban. Akik a sátrakat összeszegezik, azok már városi emberek. Munka közben a színházról beszélnek és meglehetős gyakor­latra valló kritikával ítélkeznek a színielőadá­­sokról. — Látta az este Pálfi Marcsát — mi­lyen pompás volt. Ma is megnézem. Inkább színházba megyek, mint korcsmába. Ott so­kat láthat az ember, így beszélnek a színházról a sátorszö­gező emberek. Ez már mindenesetre haladás és dicséretreméltó kulturális jelenség. — A korcsmánál többre kezdik becsülni a szín­házat ! . . . A reggel rohamos gyorsasággal szétűzi a pirkadó hajnal félhomályát. Hirtelen vilá­gos lesz a piacon. Az almás kofa kirakja a szép télirevaló gyümölcseit, az inasgyerekek Tisztelettel értesítem a n. é.­közönséget, hogy szülővárosomban letelepedtem és gyakorla­tomat a mai naptól fogva Csongorádi­ utca 6-ik szám alatt (Kócs rézöntő házában) megkezdtem Dr. Feldmeier Géza egyetemes orvostudor. Szülész és nőorvos.

Next