Kecskeméti Ujság, 1912. január (5. évfolyam, 1-24. szám)
1912-01-03 / 1. szám
Kecskemét, 1912. január 3. Ára 2 fillér. Szerda, V. évf., 1.sz. (792.) KECSKEMÉTI ÚJSÁG Politikai napilap, a Kecskeméti Nemzeti Felelős szerkesztő és laptulajdonos. Társszerkesztő: Előfizetési ár helyben . A Korona Munkapárt és Párt-Kör hivatalos lapja. DR. RÉTI GYULA DR. VIRÁNYI LAJOS vedékre Telefonszám 1763 Az Ünnep utdn. Által léptünk az újév küszöbén. Valami különösen simán, ez nem ment, mert nagyon is emberi tulajdonság, hogy vissza szeretünk pillantani a múltba az időszámítás határköveinél, de még inkább beleszeretnénk tekinteni a jövőbe. A múlttal csak megvolnánk valahogyan, mert felvágott könyv a múlt lapozgathatunk benne kényünk-kedvünk szerint. A jövő az más, titokzatosan, rejtélyesen felvágatlan könyv, minden egyes napjának megolvasásásához újabb, meg újabb nap szükséges, s csak a lapnak nyugtával tudjuk meg mi, várt ránk. A holnap már újat hozhat, olyant minek örülhetünk, olyant mitől rettegünk. Bizony-bizony a végtelen parányiság érzetét támasztja lelkünkben az a tudat, hogy máról-holnapra élünk. És innen van, hogy mély megilletődéssel állunk meg az újabb esztendő küszöbén. Az életösztön hatalmas erővel tombol mindannyiunkban, mikor saját életünk egy-egy határkövénél kénytelenek vagyunk megállani, s önkéntelenül visszapillantást vetünk lefolyt időnkre, megborzadva állapítjuk meg, hogy keveset éltünk, igavonó barmai voltunk önmagunknak, csakhogy valamiféle jövőt biztosítsunk, mely jövő a „holnapi“ nappal lezárulhat. Szerencsére az emberek legnagyobb része csak az élet és az idő határköveinél gondolkozik a múltról és jövőről. Szerencsének mondom azért, mert a gondolkozás kelti fel az emberben a jelennek való élés akaratát. Hogy mit jelent ez, megmutatja az esztendő utolsó napja. Boldog-boldogtalan, szerencsés és szerencsétlen, szegény és gazdag futva menekül a maga megszokott környezetéből, szalad a maga csendes családi otthonából, hogy valami hangos jókedvbe ölje bele gondolatait, s mindazt a bántót ami a gondolataival jár. Az esztendő utolsó éjszakáján meghazudtoltatjuk az életet, magunk huzatjuk az élet muzsikáját, s amíg egyfelől fülünkbe cseng a nagy kaszás kaszájának pengése, másfelől azok a ritmusok csábítják füleinket, melyektől megrészegedünk, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy az élet utáni vágytól összeszokott torokkal, szinte közel a fulladáshoz, azt kiabálnék, hogy sohase halunk meg. De nem, nem lehet! Az élet elfojtott vágya fékezhetetlen szilajsággal hiába lángol, tombol, tajtékozik vérünkben, érzékeink részegségében sem távozik tőlünk az a babonás félelem, mely az ember lassú sorvadásának szenvedései nyomán jár. Meghazudtoltatjuk az életet, azzal, hogy egy-egy határkövének éjszakáján, borzalmasan szépnek mondjuk, de önmagunkat nem hazudtolhatjuk meg. Ebben a szerencsétlen városban is, mely a lefolyt esztendőben a nyomor, a pusztulás tanyájává lett, majdnem hatvanezer ember vad tombolással igyekezett átjutni az új esztendőbe. Megengedem, hogy ez az igyekezet szép volt, de a mámor után nagyon keserű a józanság! Örök rétegszögben, eltompult öntudattal élni nem lehet, az a lángoló, forró és kábító illatú köd, mely a kéjes ernyedettség nyomán az emberi agyra száll a „holnappal“ eloszlik, s jövő akkor ismét titokzatosan félelmetes . . . Úgy érzem valahogyan, hogy minden ritmus, hang és szín mely megigézi a lelket: hazugság! Miért nem maradunk meg tehát mindég önmagunk igavonó karmainak, s miért nem akarunk az idő egy-egy határkövénél is azok a tehetetlen gépek lenni, akik vagyunk? Miért és miért van minden miértnek — miértje!? év politikai irányának és logikusan bekövetkezendő eseményeinek. —Maga a beállítás is, amiben ez az olp jj^A ligát ünnepi megszokotságból erőteljesen"— kiemelkedő politikai esemény lezajlott, érdekes volt, lelkes, mozgékony és erőtől duzzadó. Érdekes, lelkes, egységes és akaraterős az a környezet, amely a nemzet többségi akaratának súlyával a nemzet józan közvéleményének orgánumaként tüntetett, bizalmát, helyeslését és szeretetét kifejező üdvözlésével vezére előtt, kinek e demonstrációval helyeselte eddigi kormányzását és bizalmi mandátumot adott a jövendő irányításához. Érdekes az üdvözlést tolmácsoló szónok és a történeti hivatását vállaló vezér, szinte fanatizálóan meggyőző és az önbizalmat a lelkesedés paroxismusáig felvillanyozó, határozott fellépése. Nagy és jelentős esemény volt a pártvezér mai beszéde. Erőteljes megnyilatkozása annak az iránynak, amely boldoggá akarja tenni az országot, amely politika a nemzet és a király politikája és amelyet elvár súlyos — de történeti hivatású — kötelességként az ország. Munka: ez a programmunk. Ez a jogogunk. Ez a kötelességünk. Ez az egyetlen , boldogulási eszközünk és ezt megvédjük, megóvjuk, fenntartjuk. Ha lehet: becsületes békével. Ha kell: életünkkel és vérünkkel! ................. ' vv . POLITIKAI SZEMLE. fi miniszterelnök njáve. Az újév napjának igazi nagy, de a szokottnál is jelentőségesebb eseménye az az üdvözlés, a meleg, impozáns, ereje tudatában önérzetes, sikere bizonyosságában lelkes és igazi átérzésében büszkességtől duzzadó tüntetés, amellyel a nemzeti munkapárt háláját fejezte ki, bizalmát nyilvánította, szeretetéről biztosította és a nemzet jövendő sorsának kormányzását kérte vezérétől, gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnöktől, az újév alkalmából. Ez a sablonosan megszokott üdvözlés nem volt szürke, az üdvözlő beszéd nem volt az évtizedek óta szinte betűről-betűre ismert fráziscsokor, a hivatalos gratulálásnak és az arra adott válaszoknak szavai nem voltak a hálának és köszönetnek obiigát lappáliái. Ez az újévi üdvözlés kibontakozik az újévi sablon-tüntetések unalmas homályából. Ez politikai esemény. Jelentős, súlyos, értékes és kifejezésteljes. Obiigát voltát csak ünnepiessége adta meg, hangja ereje, fontossága és szükségessége azonban fontos politikai eseménynyé teszik. Mert az, ami ma a nemzeti munkapárt üdvözlésénél történt, az a párt megbonthatatlan egységességének, a párt akaratereje súlyának, a közvélemény átható tettrekészségének, becses, megszívlelendő és irányt jelölő megnyilatkozása volt és így színes, tiszta és élesen határozott perspektíváját vetítette a nemzet elé a jövendő is hiteles üvegek. Elsejétől már nem lehet az, hogy elküldök a fűszereshez egy üveg sörért, vagy egy liter borért, a fűszeres pedig ad négy deci sört, egy fél liter helyett és nyolc-kilenc deci bort egy liter helyett. Elsejétől kezdve nem lehet ez, mert szigorú rendelet jelent meg a hivatalos lap mai számában, mely szerint bort, sört és egyéb szeszes italt boltokban csak az ital mennyiségének s a mennyiségért felelős személy nevének a megjelölésével szabad kiszolgáltatni. Azért, hogy a megjelölt mennyiség a palackokból nem hiányzik, az felelős, aki a palackot a rajta alkalmazott jelzés szerint megtöltötte és saját ólomzárjával, vagy égetett jegyű dugójával ellátta. Elsejétől kezdve tehát a törvény fegyvert ad azok kezébe, akik csalómanipulációkkal akarják megrövidíteni a borozó, söröző emberiséget. A fegyvernek örülni lehet, legfeljebb azt kell keveselni, hogy eljárásnak csak a sértet fél indítványára lesz helye. Félni kell tőle, hogy a közönség hiába kapta kezébe a fegyvert, nem fog élni vele; s a magyar közönség gyámoltalanságának és tehetetlenségének természetrajzához tartozik ez a vonás. A különböző csalásoknak , széncsalásoknak, mértékhamisításoknak, áru megrontásoknak óriási gyűjteményét, valóságos bűnügyi múzeumát lehetne összeállítani, csupa olyan csalás, ami ellen a közönségnek eddig is meg lett volna a fegyvere, anélkül, hogy használta volna. Miért nem használta! Tudja az isten! Kényelemszeretetből, indolenciából, abból a türelmes birkatermészetből, mely a magyar közönséget jellemzi.