Kecskeméti Ujság, 1912. szeptember (5. évfolyam, 197-221. szám)

1912-09-01 / 197. szám

Kecskemét, 1912. szeptember 1. Ára 4 fillér. Vasárnap, V. évf., 197. sz. (988.) KECSKEMÉTI ÚJSÁG Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Előfizetési ár helyben . 8 torom rDlitSkS! nepilap. np ncm­ /ívitt a Vidékre..............................14 korona ________ _ _ _■ KK­TI ____________ Telefon­szám 176. Egy munkás­­jóléti intézmény létesítéséhez akart, a modern szociális érzelmektől áthatottan, támogatást nyújtani a városi tanács és Kecskemét város törvényhatósági bizottságában tegnap ismét a lélekharangot kongat­ták. Egy elvakult párt fanatizált tö­mege még elfogódottabb és elvakul­­tabb vezetőinek egyetlen fejbiccenté­sére, az érvek százait felrúgva, az égető szükségességet sutba dobva, a maga akaratának diadalra juttatása ér­dekében lehetetlenné tette, hogy Kecs­keméten az országos munkásbiztosító pénztár itteni kerülete részére székhá­zát megépíthesse, mely pedig tisztán azzal a céllal létesült volna, hogy a legszegényebbek, a legelhagyottabbak és szerencsétlenek, a munkások szá­zai és ezrei, épen azok, akikkel ná­lunk Magyarországon senki sem akar és senki sem szeret törődni, olyan intézményt nyerjenek benne, ahol min­den bajukban és minden nyomorúsá­gukban segítő otthonra találnak. A munkáspénztárak a ma korának legszebb, leghumánu­sabb és legideálisabb intézményei. Még fiatalok, még a kialakulódás kü­szöbén állanak, nyakukban egy gyor­san készített, hibás törvény igájával és így is ezren, meg tízezren, az egész ország területén pedig száz meg száz­ezren élvezik jótéteményeinek gyümöl­csét, terhét pedig csak azok viselik, akiknek a munkással szemben a te­herviselés kötelesség. Egy ilyen intéz­mény csak megérdemli, hogy minden akciójában, mely a munkássors javítá­sára irányul, mindennemű támoga­tásban részesüljön. Ebben a hitben és csakis ebben az igaz hitben for­dulhatott Kecskemét városához is az országos és helyi pénztárak vezetősége támogatásért akkor, midőn igazán csak arról volt szó, hogy­­városunkban olyan intézményt létesítsenek, mely a mun­kások s így közvetve a város köz­egészségügyi viszonyait van hivatva istápolni. A városi tanács át is értette a munkáspénztár törekvésének nagysá­gát és magasztosságát és kérésük mellett foglalt állást. Hogy egészen igazságosak legyünk, nyíltan meg­mondjuk, hogy könnyen tehette ezt a városi tanács, mert a munkáspénztár a maga jóléti intézményének létesíté­sével sokkal többet adott volna a vá­rosnak, mint amennyit attól kért. Mert amit kért, ingyen telket és in­gyen téglát, azt olyan intézetek és olyan magánosok megkapták már a várostól, akiktől a közre semmi jó nem háramlik. Példának felhozzuk egyik helybeli egyesületet. Székháza van a város jó helyén a város jóvol­tából! Az ilyen azután gondolkodóba ejti az embert, különösen pedig azo­kat, kik a helyi viszonyokkal nem eléggé ismerősök. Önkéntelenül is fel­vetődik a kérdés mindenkiben, hogy ezek miért igen, amazok miért nem kap­nak támogatást? Meg tudunk rá fe­lelni. A törvényhatósági bizottságot, illetőleg azt a frakciót, mely a kére­lem teljesítése ellen volt, az animozi­­tás, rosszakarat és gyűlölet vezette, gyűlölet azok iránt az emberek iránt, akik vezetői a munkáspénztárnak. Nem kutatjuk, nem firtatjuk egy pillanatig sem, hogy helyes, indokolt-e a gyűlölet, nem pedig azért elsősor­ban, mert a gyűlölet mindig helytelen, elvakulttá teszi az embert és mert nem egyéneknek adott volna valamit a vá­ros, hanem intézménynek — mely csak szeretetet érdemel! No de mindegy! Amint írtuk, a törvényhatósági bizottságban tegnap megkongatták ismét a lélekharangot. Szégyenletes kis muzsika volt az és pirulhatnak érte legelsősorban azok, kik épen a szeretetet volnának hivatva hirdetni és kik elvakultságukban fékez­­hetetlen gyűlöletüknek engedtek sza­bad folyást és kik tegnap példát statuáltak arra, hogy a gyűlölet előtt mindennek meg kell hajolni. Szomorú, hogy Kecskemét város törvényhatósági bizottságában egy ilyen párt tud több­ségben lenni, s megnyugvást csak az TfiR . A. Abin kovács felesége. Irta: Ujváry Péter. Mikoron Salamon király egy napon az asszonynépet módfelett becsmérle, igy szól a vének tanácsának fejedelme : — Nem ismered uram Abin kovács feleségét. Jó az és hűséges. — Hozzátok elébem Abint és meg­mutatom nektek, hogy ez a durva mester­ember jobb az erényes asszonynál. És igy történt. Mikor Abin az aranyos terembe lépett, térdre rogyott, igy köszöntvén a királyt és a fejedelmeket. A király pedig igy szólt : — Felmagasztaltatásodat akarom jó Abin és palotám elöljárójává teszlek. — Engem, királyom ? — kérdi Abin csudálkozón, — engem, ki szolgáid között a leghitványabb vagyok? — Téged, mert erős vagy és bátor s vágyra lobbantanád a leányomat. Ha felesé­ged agyonütöd és a fejét még az éjszaka nekem elhozod, akkor feleségül kapod a lá­nyomat és fejedelemmé teszlek azonkívül. — Úgy legyen, amint parancsolod, — szólt Abin alázatosan és kunyhójába ment. És mint a kígyók, úgy sziszegtek az indulatok lelkében és mint a szélvihar, üvöl­tött szivében a gonoszság. De mikor benyi­tott a kis szobába, és mosolygó gyermekei közt találta az asszonyt, lelkének változása lett és elsáppadott. — Mi bajod édes uram? — kérdi Lea és nyaka köré fonja karjait, aztán asz­talhoz erőlteti, enni-inni ád neki és vidítja édes szóval. A bor tüzeli Abin lelkét, mint a kohó tüze a hideg vasat. — Menj aludni, — szólt mogorván és az asszony engedelmeskedett. Abin pedig kiment a műhelyébe a kö­­szörükövön megtenni a bárdját és megrög­zött indulattal az ágyasházba lopódzék, hogy az alvó Leát megölje. De amint belép, ime látja, hogy legkisebb fia anyja kebelén pi­hen, mint a rózsa a sárom­ havon, az öre­gebb meg a vállaihoz simul, angyalokkal enyelegvén mosolygó álmában. És Abin visszatántorodott. Az utcán ismét az éjszaka haragos sötétségét szívta a lelkébe, egy su­dár fa derekába vágta a bárdot és meg­fenyegette a csillagokat, mert kilesik éjszaka titkait, és megint az ágyasházba ment. — Megölöm, — szél dühre ingerelvén magát — megölöm és fejedelem leszek és a királylány ura. Amint másodszor is Lea ágya elé lép, ime látja, hogy az alvó asszony haja puhán, hullámosan a két gyerekre borult, mint a szőke patak, mely gyöngyöket rejt szerelmesen. Mélységes könyörület szállta meg Abin lelkét és eldobván a bárdot, igy fogadkozék : — Ha a király nekem adja egész bi­rodalmát, ezer felesége közül a legszebbet és a kincses háza felét, akkor sem bántom az én hitves asszonyomat. És másnap a király elé járulván, a földre borult és igy szólt: — Királyom, tégy velem kegyelmed szerint, kétszer is akartam parancsolatodat teljesíteni, kétszer emeltem asszonyomra az éles bárdot, de karom mindannyiszor lelan­kadt. Ölj meg uram, de Leát nem bánthatom. íme — szólt a király — férfiút ezer közül egyet találtam. És intvén szolgáinak, aranyat, ezüstöt és drága köveket hoztak a kincses házból, amiből Abin annyit vihetett, amennyit elbírt és kegyelmesen el­bocsáttatott. Harminc nap múltán Leáért küldött a bölcs király, aki­nek emigyen szólt: — Hallottam hires szépségedről, szép asszony és a lelkem utánad kívánkozik. Aranyba, ezüstbe óhajtanálak öltöztetni, fele­ségemül akarlak, hogy a fejedelemnők közt királyné légy, szépre, hatalomra nagyobb valamennyinél. — Parancsolj királyom, én engedel­meskedem. — Öld meg férjedet és feleségül vesz­lek, — szól a király és feleletet vár. Lea a királyra néz. A tekintete lobog és lángol és izzóan esik a királyra, mint mikor a leölt áldozat vére parázstüzesen a pap kezére hull. Aztán a trón lépcsőjére hág, a bíbor szövetje puhán, hízelgően a lábához simul, az őskígyó szavát hallja és megrészegülve arcára borul, bűnös ajakkal csókolván a trónt, mintha övé volna már. — Megteszem — szólt lihegve és arca pirosabb, mint a bíbor és lelke keményebb, mint a trón, amelyen a király ül. — Ez az asszony megteszi, — gon­dolja a király és alattomban parancsot tesz, hogy fából faragott kardot adjanak neki, ezüsttől csillogót. Az asszony a ruhája alá rejtette a kardot és hazament. Abin a gye­rekekkel enyelgett gyöngéden. Mikor Lea

Next