Kecskeméti Ujság, 1912. október (5. évfolyam, 222-248. szám)

1912-10-01 / 222. szám

Kecskemét, 1912. október 1. Ara 7 fillér. Kedd, V. évf., 222. sz. (1013.) KECSKEMÉTI ÚJSÁG ....... „ Felelőt szerkMí. és laptulajdonos: Előfizetési ár helyben . 8 korona Politikai napilap. DR RET, GYULA Telefonszám 1763 Nulla dies . . . Nem múlik el nap, hogy a szövetkezett ellenzék, vagy a sajtója ne termelne valamit, ami egészen itt a nap alatt és aminek szemmel láthatóan az a célzata, hogy feketére mázoljon mindenkit és mindent, aki és ami kívül esik az egyedül üdvözítő, mert kiváltságosan hazafias, szövetkezett érdekszféráján. Módunkban volt megszokni és még mindig nem akadnánk fenn ezen a kificamított erkölcsön, ha minél tovább, annál sűrűbben nem produkálna olyan otromba ferdítéseket is, melyek már egyenesen a magyar publikum értelmi színvonalát támadják, mert azt a látszatot keltik, hogy immár a magyar publikum hiszékenysége kritikátlanul kapható még a tények legkiáltóbb meghamisítására is. Az eddigieket nem is tekintve, csak a mai nap bőséges terméséből melyik ferdítéssel illusztráljuk legelébb, hogy az ellenzék a feje tetejére állít mindent, amihez csak hozzáér? Például szól a magyar koronajáradék árfolyamának hanyatlásáról. És a maga perverz nézőpontjából még ennek a kétségtelenül sajnálatos körülménynek is a kormány politikáját látja és hirdeti legfőbb okául. Holott széles e világon minden teremtett lélek tisztában van vele, hogy a koronajáradékon kívül minden egyéb érték is hanyatlóban van és hogy itt egy mélyen gyökeredző, nemzetközi jellegű és egészen más okok által fölidézett gazdasági bajjal állunk szemben. A józan közvélemény megállapítására bízzuk, hogy ebben a kierőszakolt beállításban mi van túlsúlyban, ami őszinte részvétre gerjeszt, vagy pedig a mit megkacagtat. Épp igy nevetésre és bosszankodásra ingerel egyaránt az a komoly igényekkel föllépő ma esti polémia is, mely a jó ízlés száműzetését a magyar politika fórumairól a parlamenti többségtől veszi számon, legkivált annak egyik vezető alakjától, Tisza István gróftól. Hát hiszen, hogy akár írásai,ban, akár beszédeiben a Ház illusztris elnöke itt-ott élt azokkal az erőteljesebb kifejezésekkel, amelyeket a rekriminálás szép sorba és idézőjelek közé szed, azt senki sem tagadta és értük a felelőséget Tisza gróf bizonynyal vállalja is. De minő mérhetetlen messzeségben jár az igazságtól az a polémia és benne az egész ellenzéki szellem, ha a jóizlés védelme és visszazokogása közben ugyancsak idézőjelek között nem citálja mindazt a rengeteg csúffátételét is minden jóizlésnek, melyet az ellenzék álló egy éven át szóban és cselekvésben lábbal taposott s a mellyel szemben Tisza István grófnak egy-egy markánsabb, az ellenzéki izléselfajulás által kiváltott élesebb kifejezése a méltó felháborodás teljesen jogos visszhangja volt csupán. Abból is szeretnének tőkét kovácsolni, hogy a delegációk egyik tagja indítványt tett, amely szerint a magyarul nem tudó hadügyminiszterhez a bizalmasan, zárt ajtók mögött tanácskozó albizottságban könnyebb megértés okából németül is intézhessenek kérdést. Hogy ez visszaesés a régi visszás helyzetbe, ami csak azóta szűnt meg, amióta az ellenzék gyakorolja az ellenőrzést s amit ime mindjárt visszacsinálna a többség, a mint ime meglazult fölötte az ellenzéki ellenőrzés. És igy tovább. Ma épúgy, mint tegnap és tegnapelőtt: ferdítés és a tények teljes meghamisítása sűrűn váltogatják egymást. Serényi Béla grófnak imputálták, hogy belátta az ellenzéki ellenállás győzelmét. A mikor aztán jött a cáfolat, ezt meg odaferditették, hogy ime, a miniszterelnök magához és a sorsához bilincseli Serényi Béla grófot is. Vagy tegnapelőtt a többség szájába adták a híresztelést, hogy a király mindent helyesel, amit a kormány az ellenzék letörésére alkalmas módnak és eszköznek talál. Persze, hogy a felség személyének ilyetén durva bevonása a pártok küzdelmébe megint csak a kormány iniciatívája folytán nem maradt cáfolat nélkül. Akkor meg azon a hazug címen tombolt az ellenzéki öröm, hogy a felsőbb tiltakozásnak a következménye ez a visszaszívás. Se szeri, se száma az ellenzéki maga megfeledkezése botrányos tüneteinek. Azonban bárminő sajnálatosak, TÁRCA. A riport. A szerkesztőségünkben tegnap késő este megjelent nagyrabecsült barátunk, a virginiai mr. John William Blacke. Arcában mély és szivettépő fájdalom tükröződött, mikor mély sóhajjal és tisztetteljesen letette az asztalra alábbi cikkét s lassú léptekkel megint eltávozott. A küszöbön egy pillanatra megállt s szemmel láthatólag viaskodott magával, hogy szavakat találjon érzelmeinek a kifejezésére. Majd fejével a kézirat felé intett s elcsukló hangon igy szólt: — Oh barátom . . . mily borzasztó! Azután sírva fakadt. Bánata annyira meghatott bennünket, hogy csak akkor jutott eszünkbe őt visszahívni és megvigasztalni, mikor ő már eltűnt s erre késő volt. A lap már benne volt a gépben, de mivel tudtuk, hogy barátunk nagy súlyt helyez cikkének megjelenésére s mi ettől a megjelenéstől bánatának enyhítését vártuk, nyomban megállítottuk a gépet s helyet szorítottunk a cikknek, mely így szól: Rettenetes szerencsétlenség. Mikor tegnap este hat óra tájban mr. William Shuyler, a South-park egyik régi és közbecsülésnek örvendő polgára elhagyta a lakását, hogy bemenjen a városba, amit évek hosszú során át megszokta, kivéve egy rövid időközt, 1850. tavaszán, mikor az ágyat kellene őriznie egy sebesülés következtében, melyhez olykép jutott, hogy fel akart tartóztatni egy megbokrosodott lovat, amennyiben meggondolatlanul éppen a ló mögé állt, karjaival hadonászott és ordított, mint a sakál, ami ha csak egy pillanattal is előbb történik, kétségtelenül még jobban megijesztette volna az állatot ahelyett, hogy megállásra bírta volna, noha ez reá nézve elég végzetes volt s még szomorúbbá és borzasztóbbá vált anyósának jelenléte következtében, aki mellette állt s szemtanúja volt a borzalmas eseménynek, mindazonáltal több mint bizonyos, sőt ennek ellenkezője, ahogy állítólag a saját anyja kijelentette, aki már nincs az élők között, hanem a vidám feltámadás reményében immár három évnél hosszabb idő óta, 68 éves korában elhunyt, mint jó keresztény, de vagyon nélkül, mert az 1849-iki tűzvész mindent elpusztított, amije volt. De hát az élet már ilyen. Szolgáljon e komoly esemény valamennyiünknek tanulság gyanánt s igyekezzünk olykér élni, hogy ha végső percünk elérkezett, meg is halhassunk. Tegyük kezünket a szivünkre s fogadjuk meg ünnepiesen és őszintén, hogy e perctől kezdve kerülni fogjuk a részegítő serleget. (A „Californian“ saját tudósítójától.) A főszerkesztő itt volt, pokoli lármát csapott, a haját tépte, feldöntötte a bútorokat s engem leszidott, mint egy közönséges gazembert. Ahányszor az újságot — mondta ha csak egy félórára is rámhagyja, beengedem magamat csapatni a legelső jött-ment hülyétől, vagy az első őrülttől. Mert mr. Blockenak ez a borzalmas cikke — mondta tovább — semmi más, mint őrjítően ostoba szószátyárkodás, melynek sem csattanója, sem veleje s melyből mit sem lehet érteni. Ezért bizony kár volt megállítani a gépet Lám, igy jár az, akinek jó szive van. Ha oly udvariatlan és érzéketlenvolnék, mint bizonyos emberek,akkor kijelentettem volna mr. Blockenak, hogy közleményét tekintettel a késő esti órára, már nem vehetem fel. El sem olvastam cikkét, hogy lássam, vájjon nincs-e benne valami kivetni való,, hanem sebtében néhány bevezető sort írtam hozzá s szedés alá adtam. Mit nyertem jóságommal ? Azt, hogy a szidalmak egész vihara zúdult rám. El fogom olvasni a cikket s majd meglátom, csakugyan megérdemli-e ezt a felháborodást ? Ha igen, jaj a szerzőnek. * Elolvastam s be kell vallanom,hogy első olvasásra kissé zavaros. Még egyszer el fogom olvasni. Még egyszer elolvastam. Valóban zavarosabb, mintsem gondoltam. Harmadszori olvasás után kevesebbet értek belőle, mint először. Azaz: a semminél is kevesebbet.