Kecskeméti Ujság, 1913. május (6. évfolyam, 98-121. szám)
1913-05-01 / 98. szám
Kecskemét, 1913. május 1. Ára 4 fillér. Csütörtök, VI. évf., 98. (1190.) sz. Politikai napilap. Felelős «erkerüst és laptulajdonos DR. RÉTI GYULA Előfizetési ár helyben . 8 korona Vidékre........................14 korona Telefonszám 176. A TEVKE céljának egyetemessége. A társadalom egyetemes érdekeit az állam van hivatva az ő szuverén akaratával megvalósítani. Vannak azonban oly egyetemes érdekek, melyek megvalósítására elegendő a társadalmi erő s így, habár tágabb értelemben ezek is államfeladatot képeznek, a társadalom fejlettsége ezeket egyéni vagy társadalmi feladatokká teszi. Az államnak szociális irányban való fejlődése viszont a társadalmi feladatok e körét hovatovább állandóan szűkíti s ezen társadalmi feladatok megvalósítását hatalmi körébe vonva, államfeladatokká teszi. Így látjuk ezt, hogy többet ne említsünk, egyes betegségeknek kötelező gyógyításánál, a kötelező himlő elleni oltásoknál stb. Az államhatalomnak ez irányban való fejlődése helyes és áldásos. A mai, csak a kenyérért tülekedő modern korban az egyes ember erejét annyira lefoglalja a kenyérért való harc, agilitását és idejét az annyira megőrli, hogy ezen társadalmi feladatok elvégzésére úgy az egyes, mint annak összesége : a társadalom képtelenné válik. Nem szorul bővebb indokolásra, hogy az egyes, különösen hatalmasabb arányokban pusztító betegségek elleni küzdelem egyetemes érdek s úgy állami feladat lenne. Ott azonban, ahol az államhatalom szocialisztikus fejletlensége folytán e feladatokat nem tudja teljesíteni, csak a társadalomnak kell helyt állani s ezen állami feladatokat a maga erejével megvalósítani. Nyolcvanezer ember pusztul el évente tüdővészben Magyarországon s hányan vannak, kik ezen betegség folytán roncsolt tüdővel húzzák az élet igáját! Ezen számokban kifejezett szomorú igazság kiáltóan utalja a tüdővész ellen való védekezést az egyetemes érdekek közé s a betegségben elpusztultak számának rohamos növekedése egyetemes és sürgős kötelességévé teszi a társadalomnak az ellene való küzdést. Egyetemes érdek, mert mindnyájunk érdeke (hányan hurcoljuk magunkban, anélkül, hogy tudnánk, e lappangó betegség csíráit), társadalmi feladat, mert az államhatalom fejletlensége azt részben odautalja. A TEVKE taggyűjtéséből örömmel látjuk, hogy Kecskemét társadalma felfogta az egyesület feladatának szükségességét, pótolni igyekszik azt a hiányt, amit e téren az államhatalom hagy, küzd mindnyájuk ellensége, a tüdővész ellen. Az egyesület célja , célja kell hogy legyen az egész társadalomnak, érdeke a társadalom minden egyes tagjának. Eszközei közül itt a legfontosabb a pénz. Anyagilag kell támogatnunk az egyesületet, hogy az célját s ezzel a mienket is megvalósíthassa. Az egyesület anyagi támogatói között első helyen említendő az állam, mely felszerelésre egyszers mindenkorra kiutalandó összegen felül 5000 korona évi segélyt ad. A város az első évben 2000, a másodikban 4200, a harmadik s a további években évi 5000 koronát áldoz az egyesület céljaira. Évi bevételekhez számíthatjuk az alapító és örökös tagok tőkésített tagsági díjainak kamatait, melyek (4 százalékos kamatot véve alapul) az első évben 140, a másodikban 280, az ötödik év után 700 koronát fognak kitenni. Ezen változatlan 10280 korona évi bevételekhez számíthatjuk a rendes és alaptagdíjaknak többé-kevésbé változó tagdíjösszegét, melyek a mostani gyűjtés eredményét véve alapul, évi 4070 koronát tesznek ki. A 6-ik évben az egyesület már több, mint 14,770 koronás évi költségelőirányzat- TÁRCA: Matskaházi. — Irta: Krúdy Gyula. — A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet és leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll emelkedett ki bársony sapkájából és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a lovagnőké. Tüdöklő barna szemei nemes vén tölgyek alatt elvonuló erdei forrás fényességéhez hasonlítottak s bevilágították a kis vidéki cukrászboltot. A kisasszony teát ivott — cukor nélkül, mint a férfias ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a britt gyarmatokon. Mézet evett és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrös üvegéből pálinkát ivott. Az üvegen tintával rajta az évszám 1812. Isten tudja, hogyan került e ritka likőr e kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a fehérhaju tulajdonos áhítattal felbontott. Délelőtt volt s a cukrászboltban csupán egy nyugalmazott tiszt olvasta a „Pester Lloyd“-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az újságjával, meghatóban ült helyén az ablaknál, s a piros arcú, fehérkezű tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, ha az a függöny mögött megjelent. „Kicsoda a nagyszerű idegen dáma — kérdezték szemükkel egymástól a solferinói ördöngös fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem tudta fejére illeszteni a bársonysapkát. A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével olyan zavarba hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek cimképén piros tricos hölgy állott zöld napernyő alatt s ez volt éppen a vicc. Rövid idő múlva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a vándorszínészt ábrázolják. A kabát gallérja fel volt gyűrve és miután alaposan megfigyelte a cukcrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón betolongott és a kötött sapkát félméternyire húzta, amig megszabadította tőle fejét, borotváit, rezes arc s a hang oly édeskés, mint egy papé. — Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz, a próbáról — mondta a színész és letelepedett az asztalhoz. A színész megérkezése nem kellemes csalódást okozott a cukrászboltban, ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy átutazó osztrák főhercegasszony. A „P. Lt.“ bosszúsan megzörrent, Lionetti úr hirtelen a madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak néha napján nézett a buskomor rigóra. — Mit próbáltok ? — kérdezte érdeklődve a hölgy. — Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha vendéged lehetek egy pohár anizettre. — Kedves Mályvái, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az a pálinkát. Anizettet csak a babahadnagyok isznak a kávéházban — mondá a dáma. Mályvás vállat vonz. — Iszunk mi néha törkölypálinkát is. Majd meglátod, Klári. — Klaránsz, gyermekem, Matskaházi Klaránsz a nevem, — mondá a hölgy hevesen. — Nos, hogy megy nálatok? — Sehogy, gyöngyvirágom. — Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be én. — Csak főzd be gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta. A színésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a szesz, mintha régi pápák vére volna. — Mehettem volna a Nemzetihez, de mit csináltam volna ott ? A vén színésznők minden valamirevaló darabot elvesznek a fiataloktól. Én játszani akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni. Drámát, sok drámát. Gyönyörű hősnőket. Mikorára tűzte ki a direktor Fedorát, amelyben bemutatkozni óhajtok ? A vénecske színész nevetett: — Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi direktor. Egy kövér hódbundás és dupla cipőtalpú férfi nyomult a cukrászboltba. — Isten hozott, Báji. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti színésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg mi nem eszünk mézet, — mondta mély hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubinigyűrűt s mézet. Klaránsz felemelkedett és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt. Majd sarkon fordult, hogy tetőtől-talpig láthassa színigazgató. A direktor — bólintott fejével. — Becses kis kutya vagy drágám. A primadonnának már örökös fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta a város. Te vagy a jövő csillaga, fogadd hódolatomat. Így szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a karja alá vette a szende kezét és halk, turbékoló hangon megjegyezte: Nem muszáj ám minden reggel mézet enni. Szállást mentek keresni. A kis görbe